Egy terv megalkotása és elvetése

Egyrészt mert illegális, és ez a tény – tekintve, hogy mely földrajzi koordináták között terül el lakóhelyünk – máris sikerre predestinálja a vállalkozást, másrészt, mert megunva a kudarcokat és a megélhetési robottal töltött napok egyhangúságát, mi mást tehetne a szegény, jobb sorsra érdemes pribék, mint fityiszt mutatva a legalitás béklyóiba zárni igyekvő állam- és egyéb hatalomnak, orcáját a bűnözés felkelő napjának fényében megfürdetve, bűnbandát gyűjtsön maga köré, így biztosítva magának a megélhetésen túl azt a luxust, amire, valljuk csak be, mindannyian vágyunk.

Az ötletet – mely a bűnözés eddig ügyesen elfojtott parazsából pusztító lelki bozóttüzet szított – az a hír hívta életre, mely szerint az uniós tagállamokban betiltják a citromos sör forgalmazását, mert az almasavat tartalmaz, melynek az emberi szervezetre gyakorolt mellékhatásai az illetékes okostóbiások szerint nem ismertek. Nem mintha nekem különösebb szívfájdalmat okozna az, hogy a rendelet szerint továbbra sem ihatok ilyen italt, mint ahogy azt eddig sem tettem, de kellő üzleti fantáziával el lehet képzelni, hogy ebből hogyan lehet illegálisan hasznot húzni. Így a terv máris összeállt: nem kell egyebet tennem, mint elhagyatott környékeken titkos pincehelyiségeket kialakítani, melyekben csapokból ömlik a citromos sör, és amelyek az ital és a bűn fellegváraként várják majd a tiltott nedű rajongóit, akik súlyos összegeket perkálnak majd, hogy ízlelhessék a tiltott gyümölcsöt.

Természetesen a hatalmas haszon reményében az enyém példájára mások is hasonló szövetkezeteket hoznak majd létre, így időben föl kell bérelnem nagyon csúnya, mindenre elszánt kétajtós szekrény méretű testőröket és bérgyilkosokat, akik módszeresen kivégzik a konkurens szervezetek fejeit, hullájukat pedig “rossz helyen kapirgáltál kiskakas” felirattal, és jókora terméskövekkel a nyakukban a Szamosba dobják. Kegyetlennek tűnhet a módszer, de üzletben nincs barátság, csak a könyörtelenek győznek. Így a gondolat a szebb jövő és rég áhított anyagi biztonság reményének váltott lovain röpült tovább, elképzeltem a bűnszövetkezet trónusán cinikus félmosollyal uralkodó önmagam, elém táncoltak a véres bandaleszámolások és átdorbézolt éjszakák gengszterromantikáját idéző képek, az újságok szalagcímei, melyek a rendőrség bűnszövetkezetem elleni sikertelen küzdelméről szólnak, szóval képzeletem citadellájáról pazar kilátás nyílt bandavezér-karrieremre és eljövendő életemre.

Persze azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy megszámlálhatatlan és egyre dagadó vagyonom előbb-utóbb belharcokat, bandán belüli konfliktusokat fog generálni, elmém pedig a folyamatos gyanakvás és életveszély következtében megbomlik, utolsó hónapjaimban indokolatlan és hibás döntések sorát fogom hozni, melynek következtében gondosan felépített birodalmam alapjaiban rendül meg, míg végül saját bizalmasaim, legmegbízhatóbb embereim fordulnak ellenem, negyven kiló ólmot applikálva kétezer eurós öltönyömbe és jómagamba. Ez a része már nem tetszett annyira, és bár életem történetét bizonyára rengeteg könyv és film bemutatja, ha a fent leírtak megtörténnek, kissé mégis kínos, hogy az, aki a könyvek és filmek végén meghal, én vagyok. Így a tervet megtartottam bár, de úgy döntöttem várok még vele, hátha eszembe jut valami, ami a meggazdagodáson túl nyugodtabb halált és hosszabb életet tesz lehetővé. Tény azonban, hogy az Unió rendeletei is újabb kaput nyitottak a bűnözésre való hajlamot génjeikben hordozók számára, akik észrevétlenül járnak közöttünk.