Dokumentumfilmek és szóváltások párhuzamos világok közt

Joshua Oppenheimer többszörösen díjazott filmje, a The Look of Silence (A csend képe), valamint Crystal Moselle alkotása, a The Wolfpack (Farkasfalka, a Sundance Festival nagydíjasa) nem kevésbé rendkívüli alkotásokkal szállt versenybe. Talán mind közül feledhetetlen marad a Surire (Bettina Perut és Iván Osnovikoff filmje) – néhány, az Andok mentén élő paraszt egyszerű és rutinszerű élete, a közeli bányatelep mindennapjai és a hegyek, vizek, madarak fenséges világa közé szorulva. Vagy talán az iráni Mazizar Moshtag Gohari Cechanokja, egy megfilmesített neprajzi alkotás a sólymok tenyésztéséről és edzéséről a közel-keleti kultúrában.

Új elem, amely figyelmet érdemel, hogy a fesztivált nem egy film, hanem egy kísérleti színdarab, a Double Bind nyitotta meg, a marosvásárhelyi román és magyar színészek előadásában (szöveg és rendezés: Kincses Réka és Alina Nelega). Ez a gesztus kapcsolódik a szervezők azon felhívásához, hogy gondolkozzunk el többek között a dokumentumfilm által megragadott valóság és a rokon műfajok realizmusa közötti viszonyon – mint például a nerealizmus vagy a megfigyelőfilm (cinema verite).

A közönségnek „dokumentum-színházi\" kóstolóként kínált színdarab inkább egy pszichodráma, melyben a színészek a saját pácienseik, és a színpadon elhangzott replikák egy hosszú és bonyolult, befelé irányuló, önvizsgáló műhely (workshop), csoportterápia, tranzakcióanalízis után születnek, melyek során az alanyoknak végül sikerül feloldaniuk a más nemzetiségű csapattársakkal szembeni gátlásaikat, és felszínre hozniuk az elfojtott gondolataikat és érzelmeiket. A személyes tapasztalat és annak drámai kifejezésének egymásra helyezése az az elem, amely a színészi alakítást dokumentált valósággá alakítja át, és ennek a szerző-rendező páros által történő formába öntése – a kétnyelvű beszéddel együtt – mind hozzájárul az eredetiség és a valódiság hatásának fokozásához.

A darab megragadja a románok és a magyarok közötti mindennapi viszonyok érzékeny szociológiai valóságát, felfedi a változatos önmeghatározás és identitási határok kiépítésének finom árnyalatait. Nem utolsósorban a darab szövege önmaga is egy dokumentációs forrás – egyrészt a modorán keresztül, amellyel létrejön mint művészi gesztus, másrészt egy lappangó interkulturális konfliktushelyzet változatait bemutató valósághű technikán keresztül.

A színdarab főhősei nem kimondottan a színészek által bemutatott szereplők, hanem a tipikus diskurzusaik, a kölcsönös sztereotípiákkal együtt, amelyek a halálos áldozatokat is követelő 1990-es konfliktus által a mai napig sérült városban élő két közösség tagjai közötti együttélési térben kialakultak. Marosvásárhely kettéosztott marad egy süket összecsapás emléke és szimbolikus eltérítései nyomán, amelyek kizökkentik a társadalmi viszonyokat a normális kerékvágásból, uniformizálja a személyiségeket, és környezetében kiirt minden kulturális és véleménykülönbséget.

A felszínen a hangulat látszólag nyugodt; mindenki toleránsnak vallja magát, „nincs semmi baja\" a másik nemzetiségű emberekkel; a polgárok saját magukat „európai szellemiségűeknek\" látják, készek a tárgyalásra, („nem úgy, mint a többiek\"), és készek megvédeni annak a településnek a közös arculatát, ahol „valójában nincsenek gondok\". Az előadás ezáltal egy komplex és valósághű mentális képet nyújt az etnikailag kevert város ellentmondásairól: a magyarok is, a románok is ugyanazt a fizikai teret foglalják el, de különböző városokban élnek.

A helyek szelleme, ahogyan az utcák magyar vagy román nevei, párhuzamos időket és világokat idéznek; az emberek minden alkalommal más városban sétálnak, nemzetiségtől függően, amint az abban a kifejező jelenetben történik, amelyben egy kivándorolt magyar nő melankolikus hangulatban hosszú idő után visszatér gyermekkora városába, és nem talál magára a régi helyeken a román taxissal, aki eltévedt az épületek és az utcák között, amelyek régi nevei eltűntek.

Egy újrajelzett térben élés napi rutinjában a románok nem képesek megérteni azt a fájdalmas-nosztalgikus összetevőt, amely a magyar identitás önmeghatározását jellemzi – míg a magyarokban gyakran alakul át a nosztalgia poszttraumatikus áldozati érzéssé és haraggá, amitől a románok megijednek, és gyakran nevezik irredentizmusnak. Viszont mind a többségiek, mind a kisebbségiek eltorzulva értékelik saját magukat azon kulturális szemüvegen keresztül, amely meghatározza az önazonosságukat. A két közösség kölcsönösen zárt világokban él, és a kettő közötti feszültség akkor érezhető, amikor megpróbálsz egyikből a másikba menekülni. Akkor érted meg, mekkora a feszültség a két nemzetiség között, amikor meglátod azt a kollektív cenzúrát, amelyet azon saját etnikumú egyének ellen alkalmaznak, akik megpróbálnak a „másik tábor\" szempontjaiból egy kicsit átvenni.

Ezt a kellemetlen szerepet vállalták tudatosan magukra a szerzők és a fiatal színészek, akik arra vállalkoztak, hogy gyakorlatba ültessék a tervet (projektet). Ez a szerep az önkritikus bátorsággal és becsülettel feltárt igazság elleni fellebbezés filozófiájához tartozik. Kiindulópontja a konfliktus hatáskörébe tartozó elemek mélyreható kutatásának a szükségessége, valamint azon mentális falak lebontásának a szükségessége, amelyek a konfliktust okkulttá teszik.

A megoldás azonban a másik fél iránti tiszteleten, teljes elfogadásán, megvédésén alapul, továbbá diszkréción és talán felejtésen is. Más szóval, a tűrőképességen és a bántást elkerülő hallgatás képességén. Ahhoz, hogy ez a védelmet nyújtó hallgatás normalitássá váljék, bizonyos dolgokat hangosan ki kell mondani, és bizonyos igazságokat fel kell tárni, az általuk keltett obszcén kényelmetlenségekkel együtt. A Double Bind című előadás terápiás tétje végül abban áll, amit a románok és a magyarok által egymásra szórt kemény replikák felvállalnak.

Marius Lazăr

(A szociológus írása a Dilema veche hetilap­ban látott napvilágot. Fordította: Nemes Attila)