Dalra fakad a szakállas remete

A korong a lehető legőszintébben tolmácsolja a magányosság életérzését, a kapcsolati válságok hangulatát és hatalmas energiák felszabadulását. A debütálást követően, két évvel ezelőtt jelent meg a Blood Bank EP, amely szintén a remeteéletmódot próbálja dokumentálni – állítólag mind két lemez egy wisconsini erdőben, egy elhagyatott hétvégi viskóban készült –, időközben pedig népszerű előadók tűzték műsorukra Vernon dalait, melyek népszerű televíziós sorozatokban is rendszerint elhangzanak (Skins, Chuck, House M.D.) érzelmes jelenetek aláfestéseként. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Peter Gabriel legutóbbi, kizárólag feldolgozásokat tartalmazó lemezén (Scratch my Back) Bon Iver egyik legjobb kompozícióját, a Flume-ot is feldolgozta. A dalszerző-énekes közben új kihívások után is nézett, különféle kollaborációkat vállalt a folktól meglehetősen távol álló előadókkal (St. Vincent, Kanye West), és belépett egy bizonyos Gayngs nevű együttesbe.

Második albumáról szóló nyilatkozatai alapján – miszerint több embernek is beleszólást engedett abba, hogy milyen legyen a hangzásvilág – egyértelművé vált, hogy nem a bemutatkozólemez második részére kell számítani. Így nem volt meglepő, hogy a pár hete megjelent, nemes egyszerűséggel Bon Iverre keresztelt új lemezen a kopaszodó, szakállas dalszerző a teljes értékű zenekari megszólalására koncentrált. A többnyire lecsupaszított, akusztikus, folkos egyszerűségű hangzásvilágú első lemeze helyett itt most izgalmasan hangszerelt nótákat kapunk, melyeket legtöbb esetben nehéz lenne begyúrni egy-egy műfaji címke alá. Kapunk itt klasszikus countryhangzást, a nyolcvanas évek zenéire jellemző szintetizátorhangokkal megalapozott muzsikát, de kapunk elszállós posztrock-kompozíciókat is.

Türelmet igénylő szerzemények ezek, melyek többszöri meghallgatás után engedik közel magukhoz az érdeklődőt, az élmény azonban lehengerlő. Némi koncepció is van a lemez szerkesztésében, a wisconsini énekes az album összes számának címét egy-egy településről adta, ehhez azonban sok magyarázatot nem kívánt fűzni. Az album első dala, az egyszerű, de rendkívül hatásos gitártémával indító Perth és az azt követő Minnesota, WI  a személyes kedvencem, de a Calgary című szerzemény, valamint a merengős Hinnom, TX is szépen befészkeli magát az ember fülébe, és valósággal könyörög azért, hogy újra lejátsszuk. Lehet, hogy jobb lett volna a történetet ebbe az irányba elmozdítani – ezek a dalok némileg egyszerűbb hangszerelést kaptak, nincsenek „túlzsúfolva” –, így talán karakteresebb lett volna a munka, de panaszra így sincs túl sok okunk. Simán le lehetett volna hagyni a lemezről a Beth/Rest című balladát is, amivel nem hiszem, hogy meg tudnék valaha barátkozni. Szakállas remete barátunk sokat akart markolni az új kihívások jegyében, a lemez egy része viszont van annyira jó, hogy megbocsássuk neki a túlbuzgóságot.

Bon Iver – Bon Iver. 4AD / Jagjaguwar (2011). Értékelés az 1–10-es skálán: 7,5