Dácsiádá, avagy zajlik a népmozgalom

Ez volt az úgynevezett Dácsiádá sportnépmozgalom és indulója. Amelynek az akkordjaira vonultak be a fiúk a pályára. S aztán kezdődhetett a huj, huj, hajrá. No, nem mondom, a kommunizmus idején éppen elég hülyeséget és gazemberséget csináltak az elvtársak, a dácsiádás indulót az aranylábúak különben is annyiba vették, akárcsak mi, vagyis mint a macska a vasárnapot, de az azért így, harmincvalahány esztendővel visszamenőleg is figyelemre méltó, hogy az a sportnépmozgalom azért mégiscsak tíz- és százezreket mozgatott meg.

Annyian szaladtunk és sportoltunk, fociztunk és kézilabdáztunk, röpöztünk és kosaraztunk, néha repültünk, mert kosaraztak, mindezt műkedvelő szinten természetesen, s a jó szemű edzők bőven válogathattak a tehetségek sorából, hogy aztán bajnokokat faragjanak a kiszemeltekből.

Azóta eltelt egy rakás esztendő, de a fene gondolta, hogy az egykori népmozgalmi dacsiádázást, kicsit más tartalommal, kicsit más formában elölről kezdhetjük. Ez úgy működik, vagyis ott kezdődik, hogy például az ember óvodába akarja adni a gyermekét, s utána iskolába, me’ ez a rendje. Nos, akkor az ember s az asszony rohan ide, rohan oda, papírt szerez innen, papírt onnan, pecsétet kér ide, pecsétet oda, aláírást ide, aláírást oda, s akkor leadják az iratcsomót.

Közben tippelnek, számolnak, rohannak az egyik iskolába, igen a másikba, találgatják, számolgatják, hogy hova juthat be tanulmányi általánosa alapján a csemetéjük. Nyolcból a kilencbe, s hogy hányszor megmondták a vásott kölyöknek, hogy egy kicsit hagyja lazábban az internetezést, a sok bulit, csak egy kicsit figyeljen jobban órán, csak egy kicsit olvasson többet, csak egy kicsit legyen lelkiismeretesebb, mert magának tanul, nem az apjának, s nem az anyjának, me’ most akkor nem kellene reszketni, hogy bejut-e, vagy sem. S akkor, ha sikeresen érettségizett, valamelyik egyetemre. A későbbi munkahelykeresésről, börzékről, állásinterjúról nem is beszélve.

S akkor ott van a roncsautócsere. Aszongya az ember öregapja, hogy fiam, a veled egykorú dácsiánk kilehelte a lelkét, s milyen jó volna, ha nekem adnád a te félkopott kocsidat, eljárnék én avval még egy ideig, me’ jó az nekem, az enyémet leadjuk ócskavasnak, kapunk érte egy tikettet, veszünk mellé még kettőt, s te pedig nézzél széjjel a bankban, hallám kijön-e egy fapados logánra.

S akkor mozgalom indul: öregapja útnak indul, egyik hivatalból ki, a másikba bé, adót fizet, aláírat, pecsételtet, rozsdafészket lead, köszönjük szépen, felvettük a listára, de jöjjön, kérem a jövő héten, mert a tikettek erre a hétre elfogytak. Öregapja fia, s annak is a fia a hírek világában – már ami az eszközöket illeti – kicsit jártasabb, s akkor leptoppot, újságokat elé, hallám, hogy jár a tikett. Az egyik, hogy huszonkettő, egy banival sem kevesebb.

Ne vicceljen, ember ennyit nem adok érte, ejsze arannyal van békeretezve az a roncsjegy, vaj mi. Nem baj, ha nem kell, nem kell, keresse másnál. A másik, hogy huszonegy, legfeljebb húsz, de tovább nincs miről tárgyalni. Hű, azt a piculáját neki ennek a sportnak, há’ a múltkor még tizenötért adták, igaz, hogy akkor még sehol sem volt a családi csereötlet.

No, közben bé a kirendeltségre, a kisasszony az eksztrákkal kezdi, hogy négy légpárna, ábées fék, szervókormány, elektromos ablaktekerő, távirányításos központi ajtózár, állítható kormánykerék, cédélejátszó, légkondi, metalizált festék, igyekezzenek, me’ most éppen kedvezmény van. Jaj, kisasszony, hagyja, a lehető legegyszerűbbet kérnénk, az igazi fapadost, az ajtókat bezárjuk egyenként, kulccsal, ha melegünk van, az ablakot letekerjük, ha fázunk, fel, kézzel, ne törje magát.

Ahogy önök gondolják, de megsúgom, ha már légkondit sem kérnek, válasszák a fehér színűt, me’ nyáron nem szív magába annyi meleget. No, s akkor tovább a tikettért: azt mondja az atyafi, hogy tizennyolc, alább nem adja. Rendben, s megegyeztünk, s akkor másfél óra múlva meggondolja magát, hogy huszonöt. Mennyi?!? Huszonöt. Ejsze viccel, ember, há’ ennyit Bukurestben sem adnak érte. S akkor így s úgy, elölről s végig. Zajlik a népmozgalom. Szüntem szportíví romüníjei. Vaj mi.