Csongorok + Tündék = Facebook-világ!

Közel egy esztendeje, amikor Dimény Leventével, a társulat épp akkor leköszönő művészeti vezetőjével a közönség színház-látogatási szokásairól és ízlésvilágáról beszélgettünk, embrionális állapotban már megvolt a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Még nem kötődött ugyan sem konkrét darabhoz, sem megvalósíthatósági hatástanulmányhoz, de látszott, hogy Dimény Leventét komolyan foglalkoztatja ez a kihívás. Aztán az idei tanév elején, szeptemberben már szállongani kezdtek a hírek, hogy indul a munka. Mostanra beérett, s az eredmény, a magyar kultúra ünnepének záróeseményeként bemutatott előadás stílusosan szólva afféle tündérkerti gyümölcs lett, amiből minél többet fogyaszthatsz, annál ínycsiklandóbb, fogyasztásra csábítóbb lesz.

Feltételeztem: az egész ötlet Dimény Levente szellemi jogtulajdona, ám azonnal kiderült, erről szó sincs, az utóbbi évtizedben Magyarországon már többször futott ilyesfajta projekt (ők is más, kísérletező kedvű emberektől vették át), az elmúlt színházi évadban például a Debreceni Csokonai Színház elkészítette diákokkal Madách remekét Ádámok és Évák címen. Hogy a váradiak Vörösmarty művét választották, az Szabó K. István rendezőnek, a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjének ötlete volt – és kiderült, jól választottak. Első lépésben felmérték a váradi magyar középiskolás-állományt, és mivel az iskolák „ráharaptak” a projektre, megkezdték a szereplőválogatást. Összesen 300–400-an figyeltek fel a kezdeményezésre, a válogatást a színészek végezték, s bár senkit nem utasítottak el, számítottak a menet közben történő lemorzsolódásra. Végül nyolc csoport kezdte meg, külön-külön kis műhelymunkában dolgozva. „Szabó K. Istvánnal közösen kijelöltük azokat, akik egyrészt már foglalkoztak valamilyen szinten diákokkal, másrészt akikről lehetett tudni, hogy szívesen vennék ezt a munkát. Így lettünk nyolcan: Tóth Tünde, Ababi Csilla, Hajdu Géza, Csatlós Lóránt, Kocsis Gyula, Pál Hunor, Hunyadi István és jómagam – avat be a színészek „castingjába” Dimény Levente. – A nyolc csoport pedig: az Ady Endre Elméleti Líceumból három csapat, az Eminescu Főgimnáziumból kettő, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumból, illetve a katolikus Szent Lászlóból egy-egy, a tanítóképzőből és a művészeti gimnáziumból pedig egy közös csapat. Egymástól függetlenül kezdtünk el dolgozni, természetesen mindnyájan a szövegértelmezéssel indítva a munkát.” A beszélgetés során óhatatlanul felmerültek az én tanári tapasztalataim is, egyikünket sem lepve meg, hogy valójában alig-alig különböztek az én meglátásaim attól, amit a művészek tapasztaltak a diákokkal való foglalkozás során. Nem is különbözhettek, hiszen hiába írta Vörösmarty 180 évnél is régebben a darabját, a témája, a boldogságkeresés és annak a szerelemben való megtalálása örök. Csongor és Tünde alig valamicskével idősebb, mint a kísérleti színházi előadásban fellépő 10-12-esek, és bár nem SMS-eznek folyton, nem keresgélik Tündérhont a Google-on, és kapcsolataik sem a Facebookon keletkeznek és virágoznak, de – és ezt igazán nem is kellene leírnom – a szerelmet ugyanúgy érzik és élik meg. Ehelyt nem tudom visszatartani azt a személyes vallomást, hogy valahányszor egy-egy középiskolához közeli vagy akár távolabbi épületfalon meglátom a menet közben felrajzolt ákombákom, nyíllal átlőtt szívet, benne két nevet, amit az egyenlőségi jel köt össze love-val jelölt szerelmesekké, jót mulatok, gondolván: lám-lám, laptop, Facebook stb, de a világ ezen a területen mit sem változott. Egyébként ugyanerre a következtetésre jutottak a művészek is: majdnem mindenikük azt mondta, hogy a régi hangzású, veretes szöveg megértése után minden nagyon könnyen ment, mivel különösebb instrukció nélkül is rájöttek a gyerekek, hogy ez akár róluk is szólhat.

Körülbelül négy hónapon át dolgoztak, eleve azzal a jelszóval kezdve a munkát, hogy hagyják a gyerekeket kimondani bármit. Csatlós Lóránt és Kocsis Gyula „dolga” volt talán a legegyszerűbb – ők mondták, nem én kicsinylem a munkájukat! –, mivel aktívan foglalkoznak, igaz, hogy idősebbekkel is, de mégsem hivatásos színészekkel a tizenkét éve működő, a színitanodából lett Partium Színpad, mai nevén Oberon Csőszínház csapatával. De bármennyire is hasonlít a két foglalkozás, mégis sokban különbözik, mindenekelőtt talán abban, hogy jóval több türelmet igényelt az órák után összeülő középiskolástrupp figyelmének a lekötése, illetve az érdeklődés felkeltése. Csatlós Lóránt például hiába vezeti tizenkét éve a mára már félhivatásos amatőr együttest, módszerein változtatnia kellett, de megérte, mert nagyon gyorsan sikerült összekovácsolnia ezt a csapatot. Igaz, hogy az időközben megállapított január 22-i határidő nagyon erős motiváció volt, odakötötte az embereket a munkához. Lát köztük olyat, aki színész lehetne, de nem erőlteti, jelentkezzék ez az igény magától. De a Csőszínházban akár külön csoport is alakulhatna ezekből a fiatalokból... Tóth Tünde és Ababi Csilla számára nagyon pozitív élmény volt a diákok nyitottsága. Nem gondolták, hogy ennyire „vevők” nemcsak az újabbnál újabb ötletekre, de ők maguk állnak elő különböző javaslatokkal. Tóth Tünde csapata például – ha rajtuk múlik – legszívesebben folyamatosan improvizált volna. A művésznő szerint nagyon sokat kapott a munka során ő is a gyerekektől, mindenekelőtt nyitottságot. Ababi Csilla is azt jegyezte meg, hogy az ő csoportjában voltak olyanok, akik még nem voltak színházban, de nagyon hamar megtalálták a közös hangot. Minden találkozás alkalmával azt érezte, mintha együtt indultak volna egy utazásra, az igazi nagy kaland viszont a nagyszínpadon kezdődött: lemerevítette a gyerekeket a színpad, tanácsokat vártak, mikor mi a teendő, de a végén remélhetőleg rájöttek, hogy nincs egyetemes recept, lehet bárhogy csinálni, csak jó legyen.
Hajdu Géza közel húsz évig foglalkozott műkedvelőkkel a Kortárs „idején”, de mostanra – bevallása szerint – már mintha túl nagynak érezné a korkülönbséget maga és a diákok között. Az ő csapatában az olvasással volt a legnagyobb gond, nem voltak az értő, értelmező olvasáshoz szokva, talán ezért is kellett a munka során annyi kompromisszumot kötnie a szereposztást illetően. Egyébként élvezte a munkát, de éppen a korkülönbség miatt kollégáival ellentétben egyedül Hajdu Géza mondta azt, hogy nagyon meggondolná, vállalna-e újabb hasonló munkát. Az ellenkező „véglet” Hunyadi István, frissen végzett „színészgólya”, aki viszont korban a legközelebb áll a diákokhoz. Elmondta, mennyire örül, hogy bátor csapatot kapott, akiktől sokat tanult, elsősorban lendületet, odaadást. Nagyon szeret diákokkal foglalkozni, társként állt hozzájuk, és ha majd egyszer megadatik neki a rendezői munka, rendezőként is így szeretne dolgozni. Kollégáihoz képest Pál Hunor valamelyest nehezebb feladatot kapott, hiszen az ő keze alá került a tanítóképző és a művészeti gimnázium közös csapata. Vagyis kétszeresen kellett egyeztetniük, de megoldották. Mivel ő még nem foglalkozott ilyesmivel, eleinte voltak zökkenők, de hamar jókedvű, derűs csapattá kovácsolódtak. Ő is úgy érzi, hogy a próbák során rengeteget tanult a diákoktól, és titkos vágya, hogy majd belőlük szeretne egy darabot kihozni, amit ők írnak, improvizálnak. Nagyon kreatív csoport, az ő ötletük volt például megkettőzni – a saját jelenetükben – a manókat.

A jelenetek – igen, nekem ez tűnt a legnagyobb falatnak. Milyen szempont alapján, hogyan osztották fel a darabot, hisz ilyen esetben elkerülhetetlen egyik vagy másik csapat hiányérzete, ami aztán megmérgezi a munka hangulatát. Ez is a Dimény Levente „feladata” volt, és amolyan gordiuszi csomóként oldotta meg: a nyolc diákcsoport maga húzta ki a jelenetét, úgyhogy nem lehetett olyan vád, hogy bárki is bárkivel „kivételezett” volna. Mivel az előadás előtti összpróbák idején beszélgettem a csoportvezetőkkel, a bemutató előtti kötelező izgalom miatt kicsit félve kérdeztem meg Dimény Leventétől, vannak-e hasonló tervei. De ő nagyon derűsen azonnal válaszolt: hogyne volna, következik Balassi Bálint Szép magyar komédiája. „Talán még ebben a tanévben, semmi nem kizárt. Meglátjuk, hogy sikerül az előadás” – kaptuk meg a választ. És megláttuk: igazi, feltétel nélküli élmény volt. A zsúfolásig telt ház, a felszabadultan játszó fiatalok, a lelkesedés, minden. De talán leginkább az, hogy ismét igaztalannak bizonyult egy meggondolatlanul emlegett vád, hogy „ezek a mai fiatalok, bezzeg...” Bezzeg, bizony. Kár, hogy a „mi időnkben” nem volt alkalmunk ilyen nyíltan vallani: a szerelem és a boldogság az minden időkben ugyanaz. Vörösmarty idejében is és most is. Ha ma már nem is azt mondják, hogy színház, hanem hogy Facebook az egész világ.