Családfatörténet

Csak bámultam rá bávatagon vigyorogva, mint megélhetési politikus a választási plakátról. A Krúdy-történetek könnyed zsokéira emlékeztető férfiú, aki néhány órája jelentkezett be telefonon, hogy mint mondotta, érdekes családi információkat osszon meg velem, elégedetten dőlt hátra a fotelben, s a válaszomat leste.

Azt már régóta tudtam, hogy anyai ágon talján származású vagyok. Megvallom, mindig is büszke voltam rá. Antikvitás, Dekameron, olasz foci, miegymás. Higgadtabb perceimben viszont gyakran töprengtem el azon, hogy mediterrán felmenőim, akik a családi legendárium szerint kereskedők voltak, miféle meggondolásból, pontosabban meggondolatlanságból fordítottak hátat a napfényes Itáliának, s jöttek ide a zordon és huzatos Kárpátok közé. Úgy látszik, akkor megérte Erdélyben maradni. Vagy valamiféle homályos nőügyek késztették volna őket lecövekelni itt?

Azt is tudtam, hogy apai ágon első ismert ősömnek Bethlen Gábor adományozott nemesi címet, mert halált megvető bátorsággal ellenőrizte a fejedelem menüjét azokban a vészterhes időkben, amikor az összeesküvők oly természetes tartozéka volt a halálos mérget tartalmazó üvegcse, mint manapság a fogszabályozó készülék a tizenéveseknél. Őt is nagyra tartottam. El-eljátszottam a gondolattal, milyen érzés is lehetett ott állani a dézsányi gőzölgő leves fölött, egy szál kanálba kapaszkodva. Azt azonban egy percig sem gondoltam volna, hogy a fejedelmi konyha eme rettenthetetlen kés-villa bajnoka örmény lett volna. A jóból is megárthat a sokk. Oda hát a székely származás nimbusza, néztem nosztalgikusan magamba, s végre megértettem, miért nincs nálam soha bicska. Miközben vendégem daliás idők gentlemanjének diszkrét mosolyával méregetett, az is eszembe jutott, hogy diákkoromban az egyetem francia szakán egy kedves professzor asszony németnek nézett szemináriumi dolgozatom talán túlságosan is rigurózus felépítése miatt, s nemrég az egyik magyarországi könyvkiadónál, bármennyire is tiltakoztam, bajor származásúnak tituláltak. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy népes, többgenerációs franciaországi rokonsággal büszkélkedem, és családom mindkét ágáról vándoroltak ki Amerikába szerencsét próbálni; hogy tekintélyes orrmérete alapján, amilyen az enyém is, több férfirokonom ránézés alapján kapásból részesült a Vörös Kereszt által a zsidóknak szánt segélyből a második világháború végén Budapesten, arról nem is beszélve, hogy kedvenc íróim túlnyomó többsége idegen irodalmakból való, nos, akkor mindezek alapján elmondhatom, hogy még a nagy bevásárlóközpontoknál is multikultibb vagyok.

– Hát igen – nyögtem ki végre a leltár végére érve, másságom eme újabb genealógiai bizonyítékát ízlelgetve. – Előfordult ez már mással is.

A következő napokban minden kezem ügyébe kerülő információt elolvastam az örményekkel kapcsolatban. Valósággal elszédültem a sok történelmi, egyházi, gazdasági, kulturális, művészeti adattól, s egy idő után azon kaptam magam, hogy ahányszor csak az örményekről

hallok, elhomályosul a szemem, mint ahogy a Himnusz hangjaitól szokott.

Pár nappal később különös álmot láttam. Rendre örmény szabadságharcos és menekült, szerzetes és kereskedő, művész és bankár voltam benne. A világ különböző pontjaira sodort az álom delejes szele, s nekem mindenütt fel kellett találnom magam, miközben idegen nyelvek tucatjain tanultam meg folyékonyan beszélni, egy percig sem feledhettem, hogy valójában ki is vagyok én. Örménységem erőt adott nekem, önbizalmat, s mérhetetlen büszkeséggel töltött el. Már nem tudom, hogy melyik alakváltozatban szerepeltem, talán éppen író voltam, amikor kopogtattak lakásom ajtaján. Egy filigrán termetű, zsokésapkát viselő, idősödő úriember állt a küszöbön.

– Uram, ön apai ágon magyar származású – jelentette ki udvariasan mosolyogva. –

Nekem elhiheti, családfakutatással foglalkozom, s ráadásul távoli rokonok is vagyunk…

Szakács István Péter