Csak a zsidók zsidózhatnak?

Ezt másnak nem szabad megtennie, egy átlagos halandónak ezt nem szabad kijelentenie. Mert ha idegen teszi ugyanezt hasonló körülmények között, az már másfajta zsidózás, az már nem helyes, az már nem megengedett. Ők hanukázhatnak, amikor csak akarnak. Héberül köszönthetik egymást, és bátran vállalhatják a zsidó nemzettel való közösségüket. Akkor is, ha történetesen egy másik, befogadó nemzet nyelvét beszélik, és úgy is, hogy éppen egy másik ország állampolgárai, adófizetői vagy akár kedvezményezettjei. Csak azt kellene megtudnunk, miért nem mondható ki róluk az, amit már eddig is felvállaltak, és ország-világ elé tártak?

A zsidók is, akárcsak a többi nemzet tagjai, különféle egyéni képességekkel és ambíciókkal megáldott személyek. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy semmiféle szégyellnivalója nem kellene legyen annak, aki ehhez a nemzethez tartozónak vallja magát. Minden nép történelmében vannak többé, illetve kevésbé felvállalható események, személyiségek vagy „véletlen\" egybeesések (lásd például Drakulát és Ceaușescut Románia történelmében vagy a „romani\" szó újkori értelmezését), de ezeknek az egyoldalú megközelítésétől való félelmünkben nem kell és nem szabad elhatárolódnunk népünktől, nemzetünktől. Vállalnunk kell ezt a saját nemzettársaink felé, és hasonlóképpen vállalnunk kell a többiek felé.

A mi esetünkben egyértelmű, hogy milyen erősen kötődünk a magyar nemzethez. Mindannyiunk számára természetes, hogy ezt itthon és külföldön is hangoztatnunk kell, amikor csak szükség van rá, vagy amikor erről megkérdeznek. Nem tagadhatjuk le a nemzetiségünket, nem adhatjuk ki magunkat sem töröknek, sem tatárnak, sem németnek. Az év minden egyes napján magyarnak valljuk magunkat. Nemcsak azért, hogy „vízummentes útlevelet\" szerezhessünk. Nem csak a négy fal között, és nemcsak a déli harangszónál. Nemcsak a Postaréten és nemcsak a márciusi ünnepségeken. Nemcsak Marosvásárhelyen és nemcsak Székelyudvarhelyen. Nemcsak a szűkebb pátriánkban és nem csak a Kárpát-medencében.

Szemrebbenés nélkül vállaljuk, hogy magyarok vagyunk, és mások is annak tartanak. Ez ellen nem tiltakozunk. Még akkor sem, ha egyeseknek Attilát, „Isten ostorát\" juttatjuk eszébe. Sőt amikor erről beszélünk, legtöbbünket a büszkeség keríti hatalmába. Felvállaljuk a hovatartozásunkat, annak jó vagy rossz hozadékával. Az esetleges megbélyegzéssel, vagy az ebből származó hátránnyal.

Hasonló módon a zsidóknak sincs okuk a félretájékoztatásra. Nincs okuk sértődékenységre, nincs okuk visszautasításra, és nincs okuk ellenséges magatartásra. Egy olyan, másokkal együtt élő nemzetről van szó, amelynek minden egyes tagja megkapja az érdemei szerint kijáró tiszeletet, elismerést, számonkérést vagy undort. Mint ahogyan minden más állampolgár is megkapja ugyanezt egy demokratikus társadalomban.

Közöttük is, mint minden más nemzet soraiban, vannak szimpatikus és kevésbé szimpatikus egyének. A törvény tiszteletben tartása mellett pedig mindenkinek jogában áll a sérelmeivel előjönni, a „zsidózásokat\" napirendi témává tenni, a holokausztot számtalanszor felemlegetni. De ezáltal nem javulnak a magyar–zsidó kapcsolatok, nem gyógyulnak be a fel-felszakított sebek, és nem lesznek a közös mindennapjaink sem jobbak, sem élhetőbbek.

Ferencz Zsombor, Marosvásárhely