Cigánysors: rabság a felszabadítás után

„Ti szolgák, engedelmesek legyetek a ti test szerint való uraitoknak
félelemmel és rettegéssel, szíveteknek egyességében, mint a Krisztusnak.”
Pál Apostolnak az Efézusbeliekhez
írt levele 6,.5

Alexandru Ioan Cuza román fejedelem azonban 1856. február 20-án aláírta a felszabadító okiratot.
Százötven évvel ezelőtt számolták fel – legalábbis törvénykezési szempontból – a középkori rabszolgatartás egyik hosszú és megalázó formáját. Az aktus önmagában szép, könnyfakasztó, a jubileumi években méltó megemlékezésekre alkalmas. Sajnos a törvény – mai szakkifejezéssel élve – alkalmazási feltételeit nem éppen a romák örömére és hasznára fogalmazták meg.
Kétségtelen, hogy a cigányrabszolga-felszabadítást megelőző időszakban akadtak olyanok is, akik pusztán humanitárius okokból hittek benne és kardoskodtak mellette, hogy ennek az emberi méltóságot mélyen sértő függőségnek meg kell szűnnie. E nézet legfőbb szószólója Mihail Kogãlniceanu volt.

Haszontalan rabszolgák
A román fejedelemségekben elkerülhetetlen volt a feudalizmus összeomlása. A formálódófélben lévő polgári réteg által importált kapitalizmus kezdeti jelei új társadalmi és gazdasági összefüggéseket teremtettek. Alecu Russo egy baráti beszélgetést felidézve írta, hogy cigány rabszolgák már semmiféle gazdasági haszonnal nem kecsegtetnek, az élelmezésükkel és fenntartásukkal járó költségek meghaladják a munkájukból fakadó hasznot. Viszont nyugodtan szabadon lehet őket engedni, hiszen amúgy sincs hová menniük, s így gazdaságosabban kihasználhatók. Ezt persze már nem vetette papírra Russo.
Az ügyet a mai körülmények közé „átültetve” és a népességi arányokat figyelembe véve 1856-ban valami olyasmi történt, mintha egymillió embert bocsátottak volna el valahonnan. Végkielégítés, lakás nélkül az utcára hajították őket, hogy egyévnyi kegyelmi idő után ugyanúgy adózásra kényszerítsék, mint bárki mást. Ezért nyugodtan kereshetjük a cigányrabszolga-felszabadító törvényben – az intézkedés igazságszolgáltató és erkölcsi jóvátétel vonzatán túl – e népcsoportot az elkövetkező 150 évben sújtó problémák gyökerét.
Azt tartják, hogy a posztkommunista átmenet több mint 15 esztendeje tart. A romák számára a rabszolgaságból a szabadság állapotába való átmenet immár másfél évszázada zajlik, s úgy tűnik, korántsem ért véget. Vajon ama kor Silviu Brucanjai milyen próféciákra ragadtatták magukat? Két évszázadra?

Nyertesek és vesztesek
Nyilvánvaló, hogy a törvény megalkotásakor fel sem merült az erkölcsi és pénzügyi jóvátétel kérdése. Közel százezer cigányt engedtek szabadon a bojárok, s bár akadtak, akik nem tartottak igényt az állam által fejenként fizetett tíz aranyra, a többség gond nélkül elfogadta a „váltságdíjat”. Nincs arra vonatkozó adat például, hogy a kolostorok visszautasították volna az állami kárpótlást. A szekularizációs törvény kihirdetése után az ingyenmunkaerő elveszítése rövid időn belül a második sokkot jelentette az egyház számára. Annál is inkább, mivel a romák étkeztetésének költségei csak a böjtök közötti periódusban, illetve a keddi és pénteki napokon terhelte a klérust. Az intézkedés nagy vesztesei voltak az „egumenek” (laikus donátor, aki életfogytig tartó ellátása fejében végakaratának megfelelően a kolostorra hagyja hagyatékát), akik egy vagy több rabnőt tartottak személyes gondozásukra. Ezek az élveteg öregek, akik egy-egy kolostor „árnyékában” élték életüket, többet fizettek egy 15 éves cigány lányért – esetenként akár egy pár ökröt is –, mint egy munkaképes férfiért. Az érzéki és perverz cél szentesíti az eszközt. A papság pedig semmi kifogást nem emelt a gyakorlat ellen, amíg az eltartott teljes vagyonát és rabszolgáit a kolostorra hagyományozta.
A fejedelmi kincstár – szegényes, mint az azóta hatalomra kerülő 116 román kormány mindegyike – elsősorban hitelre és értékjegyre vásárolta meg a cigányok szabadságát. Ezt a pénzügyi erőfeszítést a következő évtől úgy próbálták ellensúlyozni, hogy a szabaddá vált romáknak dézsmát kellett fizetniük. Nem létezett semmiféle szociális védelmi és integráló program, amely az etnikai kisebbség segítségére sietett volna, s ilyen körülmények között szinte törvényszerű volt a cigányságnak a társadalom peremére való szorítása, elnyomorítása és megbélyegzése. A különböző mesterségeket gyakorlók, foltozó cigányok, fazekasok, téglavetők egy falura épülő társadalomban persze nélkülözhetetlenek voltak, legalábbis az ipari gyártású fogyasztási cikkek megjelenéséig. A városi, vásári jellegű életforma térhódításával hasonlóan kivételezett helyzetbe kerültek a muzsikus és a virágárus cigányok is.
A romák hatalmas többsége azonban a társadalom szélére szorult. Több tízezer frissen felszabadított cigány – nem lévén más választása – az uradalmak, a kolostorok környékén maradt, hogy halvány esélye maradjon a túlélésre. Számos adat bizonyítja, hogy telente aránytalanul hosszú ideig tartó ingyenmunkára kötelezték el magukat azért a néhány véka gabonáért, amit hitelbe kaptak a bojároktól. Nem kevés alkalommal száz napra is kiterjedt a kényszermunka időtartama, amihez további, pénzben és munkában törlesztendő kötelezvények is társultak.
Nem egészen egy évszázaddal később a cigányságot az éhínség és a tífusz is sújtotta. A 25 ezer roma gyilkos odüsszeiája, kényszerű exodusa nyomán pedig a deportáltak közel fele elpusztult, de az életben maradottakat is egész életükön át kísérték az átélt kínok. A kommunistákkal pedig megérkezett a Bãrãgan rabsága s időről időre az aranynemű elkobzása.

Törvények vitája
Beszélhetünk ma cigányrabságról? Vagy legalább a hátrányos helyzetű kategóriáknak – elsősorban cigányoknak – szánt, szinte csúfolódás számba menő állami gondoskodásról? Napjainkban a szociális segélyt igénylők túlnyomó többsége cigány. Legtöbbjüket a különböző történelmi átmenetek sodorták ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe.
Románia alkotmányának 42.1-es cikkelye szerint tilos a kényszermunka. A 47.1-es cikkely szerint az állam köteles olyan gazdasági fejlesztési és társadalmi gondoskodási intézkedéseket foganatosítani, amelyek révén biztosítja az állampolgárok méltó életszínvonalát.
A 2001/416-os törvény ellentmond az alkotmánynak. Az 1. fejezet, 1. bekezdés, 3. cikkelye így fogalmaz: a garantált legkisebb jövedelem bevezetése a társadalmi szolidaritás elvén alapszik. A társadalmi szolidaritás elvére azonban nincs szükség mindaddig, míg érvényben van az alkotmány 47.1-es cikkelye. Ám, ha közelről megvizsgálnánk a legutóbbi népszámlálás adatait, a több mint félmilliós roma közösség helyzetét, arra a következtetésre jutnánk, hogy óriási többségük életszínvonala nagyon messze van a méltó szinttől. Ugyanakkor esélyük sincs a felzárkózásra – és ebben a helyzetben különösebben nem vigasz, hogy további 2–3 millió nem cigány ember is hasonló körülmények között él.
A társadalmi szolidaritás elve egyébként is veszít a súlyából, ha figyelembe vesszük a 416-os törvény 6.2-es cikkelyét, amely szerint a garantált legkisebb jövedelemre jogosult családok munkaképes tagjai havi legfeljebb 72 órányi közösségi munka elvégzésére kötelesek – a polgármester felszólítására. Mindezt a normális munkarend és a munkavédelmi, valamint munkahigiéniai előírásoknak megfelelően.
Hogy mi a rossz ebben? Egy Ialomiþa megyei fiatal roma család mindkét tagja munkaképes, de nem tud munkához jutni. (A munkaadók többsége csak akkor alkalmaz romákat, ha büntetéssel fenyegetik meg őket diszkrimináció miatt). Szerencséjükre még nincs gyerekük. Havi 1 134 000 régi lej szociális segélyben részesülnek, ezért ketten 144 óra munkavégzésre kötelesek.
Csak összehasonlításképpen: Romániában a havi minimálbér 3 300 000 régi lej 176 órás munkaidőre számítva. Ez 18 750 lejes órabért jelent. A mi fiatal romáinkat több mint egy éve 7875 lejes órabérért „dolgoztatja” a törvény, miközben az alkotmány 42.1-es cikkelye tiltja a kényszermunkát.
A nagy cigányrabszolga-felszabadítás tanulsága? Talán ennyi: mi lenne, ha az egykori egyházi vagy bojári birtokok visszaszolgáltatásakor az erdők, földek értékének egy százaléka azokra szállna vissza, akik évszázadokon át megművelték?
(A szerző történész)