Burus, vizuális próza, egyebek

Annak idején egy Bretter-kör vitaindítójaként írtam egy fiatalemberről, pontosabban a vele való találkozásról. (Aki nem hiszi, járjon utána.) Akkoriban ez a fiatalember ímélen küldte el nekem az írásait, és lett, ami lett, Bretter-kör, felolvasás, vita, indító, egyebek. Azóta történt egy s más. Például megjelent a fiatalember első kötete. És egyéb is történt. Az utolsó E-MIL gála alkalmával a szerző debütdíjban részesült. A kötet címe: Pethő Marcit elhagyja az Isten. A fiatalembert Burus János Botondnak hívják.
Ezek tehát a tények. Itt akár be is fejezhetném ezt az ismertetőt. Ha nem lenne még némi mondanivalóm a fiatalember könyvével kapcsolatosan. Kezdeném mindjárt egy irodalmi közhellyel. Aszongyák, hogy az ember zsenge korában írjon verset, aztán később írjon kisprózát, majd galambőszülő hajjal fogjon neki a regényírásnak. Nemcsak közhely, de nagy marhaság is ez. Mert mi van akkor, ha valaki zsenge korában már nagyon öreg? Kéretik ezt a gondolatot metaforikusan érteni, nyájas olvasó. Például képzeljen el valakit, aki árkos-bokros élettapasztalat híján is olyan mesélőkedvvel, illetve a kellő lassúságból fakadó megfigyelőkészséggel rendelkezik, mint egy – elnézést a szerzőtől – Tolsztoj-szakállú agg. Ugyanis Burus János Botond esetében valami ilyesféle idősségről van szó. Pontosabban, Burusnak van türelme elpiszmogni a dolgokkal. Időt hagy magának arra, hogy minden oldalról megközelíthesse történetének tárgyát. Ezzel egyébként, ha nem is tudatosan, de időt spórol meg magának, vagy ami még fontosabb, az olvasónak. Mert a történet lassú „kezelése” teret enged a fölösleg kiirtásának. Burus János Botond prózájának egyik legmarkánsabb jellemzője, hogy hiányzik belőle a túlírás. Magyarán, nem fossa a szót, ha nem szükséges. Ami egy kellő rutinnal rendelkező, nyolckötetes prózaíró esetében talán nem olyan nagy ügy (dehogynem, jegyzem meg, így zárójelesen), egy pályakezdőnél azonban valósággal hármas befutó. Idemásolok két részletet a kötetből, amelyek talán többet mondanak el a szövegökonómiáról (sic!), mint bármi méltatás: „Csípős szamárhúson éltek, a részegségtől naponta lettek borzasztóan rosszul, és tántorgó vénasszonyokat láttak kicsúszni a hordók alól, akik görcsös, ecetízű, sikamlós kezeikkel homlokukat akarták simogatni, de mintha az ember gyomrába nyúltak volna mélyre le” (Egynémely furcsa személyekről 10 tételben). „A falakat fehérre meszelték, és egy apró, alig észrevehető tojásdarabka ragadt a villanykapcsoló alá. A kézimunka-tanárnő futó boldogsággal állapította meg, hogy rendes munka, tojás van keverve a mészbe, hogy ne súrlódjon el” (Elisabetta BiceRossi szeretne hazamenni). A prózaelméletészek sokat értekeznek a mondat egyensúlyáról, igen helyesen. A többé-kevésbé laikus olvasó számára azonban ezek a rendkívül érdekes elmefutamok nem mondanak semmit, de semmit. Az olvasó számára a prózai mondat akkor van egyensúlyban, amikor nem érzi, hogy a szerző itt meg itt kibeszél a sorok mögül. Vagyis nem a mondat a lényeg, hanem a szerző, aki írja. Olvasás közben az olvasót általában (hacsak nincs valamiféle szerzőfétise) rohadtul nem érdekli, hogy az adott mondatot a – vagy egyáltalán bármilyen – szerző írja, meséli stb. Az olvasó akkor élvezi a prózát, ha minden egyes mondat továbbviszi a szemét, az agyát, a képzeletét. Nos, a bemásolt két mondat ilyen. Magával ragadja az olvasót. A második ráadásul filmszerűen pontos is. Burus János Botond novelláinak egy részét egyébként ez a kinematikus pontosság jellemzi. Az olvasó nem úgy olvassa őket, hogy remek, vagy jó, vagy közepes karosszékélmény az eredmény. A mondatok pontossága képszerűen csapódik le, peregni kezd a film, és az olvasat szintjén létrejön az a fajta „vizuális próza”, ami igen kevés prózaírónak sajátja a transzszilván irodalomban.
Felhívnám továbbá a nyájas olvasó figyelmét két érdekességre. Azért nevezem érdekességnek, mert mindkét dolog igencsak furcsa egy Burus-korabeli fiatalember esetében. (Megjegyzendő, a szerző 1981-ben született.) Az egyik a Burus-féle próza egy részének tematikája. Jó néhány novella akad a kötetben, amely a kommunista rendszer évtizedeiből merít, amikor a szerző ugyancsak gyerekcipőben járt még, ha ugyan egyáltalán járt. Emlékszem, amikor első alkalommal hallottuk-olvastuk ezeket a kisprózákat, elhangzottak olyan vélemények is, miszerint az olvasónak nincs szüksége ilyen történetekre. Lehet, hogy így van. Elképzelhető, hogy az az olvasó, aki bár valamennyire belekóstolt a diktatúra férgesébe, ugyanazt a rossz szájízt véli felfedezni a szövegekben, mint anno, a reáliák szintjén. Mások meg talán a történetek hitelességét kifogásolhatják, hiszen, miként a közhely mondja, amit nem élsz át, arról nem beszélhetsz hitelesen. Még egy marhaság. A történelmi regények írói ennek alapján vagy bevágják magukat egy időgépbe, vagy hiteltelen barmok. A lényeg ezúttal is kevésbé a „Mit?” és sokkal inkább a „Hogyan?” kérdésre adott válasz. Burus János Botond „diktatúrás” történetei nem a diktatúra történetei, inkább azoké az embereké, akik történetesen akkor és ott éltek.
A másik érdekesség, hogy Burus János Botond prózájából, eleddig legalábbis, hiányzik a szerelmi szál. Ami megint csak furcsa, tekintettel a hasonló korú szerzők hormonháztartására. Burus novellái inkább az ötvenes évektől kezdve megjelenő, úgynevezett brotherhood-westernekre emlékeztetnek, e tekintetben bár. A nő és a nőhöz való viszonyulás annyira problematikus és bonyolult, hogy a szerzők inkább kihagyják, mint hogy megkeserítsék vele a saját és a nézők dolgát. Ez a jellegzetesség persze mit sem von le a kisprózák ízéből, talán csak annyi hiányérzetet kelt az olvasóban, adott esetben persze, mint amikor a diós, aszalt szilvás csirkemellből kimarad a mazsola. Van, aki észreveszi, és bosszankodik, hogy ejnye, mazsola nélkül nem á la carte. Azonban tény, hogy a fogás mazsola nélkül is remek. Elképzelhető mellesleg, hogy némely pszichológusok elcsámcsognának azon, miért is hiányzik Burus prózájából a nő, de ezt akkor rájuk is testálom. Nővel vagy nő nélkül ugyanis, ezek a novellák pontosan megírt, és személyes tapasztalat híján is „megélt” történetek. És ez teszi a jó prózát azzá, ami.

Burus János Botond: Pethő Marcit elhagyja az Isten. Fiatal Írók Szövetsége–Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest–Kolozsvár, 2005.