Bolondokról, a boldogok nyelvén

Bréda Ferenc (avagy François Bréda) utóbbi kötetei leginkább valamiféle kulturális palackpostákra emlékeztetnek, kódolt üzenetek, amelyek formájukat tekintve öltenek könyvalakot csupán, tartalmukra nézvést pedig hol esztétikai értekezések, hol pedig filozófiai tételmondatok gyűjteményei, vagy éppen mágikus-esszéisztikus – nevezzük így: – agylenyomatok.

2008. november 21., 16:212008. november 21., 16:21

A mester legutóbbi könyve, a Boldogok és Bolondok mint az életmű újabb stációja, a címbéli két fogalom kiemelésével a létezés új territóriumát jelöli ki, s e koordináták között vizsgálja a létbe-vetett emberi tudat létezésre adott reakcióit. Nyilván, a filozófiai megközelítés, meg a Brédára annyira jellemző esztétizáló vizsgálódás itt is alapvető elemei a szövegépítésnek, azonban ami a leghangsúlyosabb, s amire a szerző maga is felhívja figyelmünket: a nyelv adta lehetőségek és az általa szabott korlátok. Ahogyan ő mondja: „A boldogság~boldogtalanság egyenlet e délibábos jelenségének a magyarázata a nyelv leképező erejének a megbicsaklásában rejlik.” Ez a mondat első olvasásra két dolgot jelent, először azt, hogy szerzőnk elárulja, hogy (újfent) a lehetetlennel kísérletezik, másodszor pedig azt, hogy ennek a kijelentésnek alárendelve értelmezendő a könyv egészének szimbolisztikus rendszere, amely ugyancsak a Brédára jellemző meredek szójátékok, intertextusok és alaki megfelelések vaslogikával együvé kovácsolt rendszere, amely az alkotói tudat folyamatos rendezésének alávetetten válik szöveggé. Épp ezért érdekes a könyv szerkezete: a paragrafusszerű rövid fejezeteken átívelően érvényesül egyfajta narratív kohéziós erő is, amely egy pszeudo-epikus jelleget ad az egymást követő szövegrészeknek. Így a Boldogok és Bolondok fejezete nemcsak a mentális vektorok mentén olvasható-értelmezhető, hanem történetként is megáll a lábán.

A szerkezeti problémákat boncolgatva deríthetünk fényt az értelmezés újabb perspektívájára is, a könyv öt fejezetének címeit egymás után állítva jogosan kérdezhetnénk, hogy milyen összefüggések mentén szerveződnek egy kötet részeivé ezek a szövegek? Miért jut el Bréda a bolondok és a boldogok világától a mimézisen át az afró-afókig, vagyis Aphrodité apokrif aforizmáihoz, sőt még tovább, a műfordítás hadititkain keresztül az igencsak szubjektív egyiptomi exodus konklúzióihoz?

A Boldogok és Bolondok fejezetében, a szerző által kijelölt szövegtér úgy provokál, hogy figyelmeztet is: a boldogok és bolondok kilétének tisztázásával az olvasó a továbbiakban kiválaszthatja, hogy kivel is azonosuljon, a könyv első mondata pedig így hangzik: „Csak a bolondok boldogok igazán”. Később kiderül, hogy miért. Az elsődleges provokáció az, hogy az olvasó képes-e bolondnak lenni, mert ha nem, akkor hiába is folytatja az olvasást. Ha viszont igen, akkor Isten hozta Bréda létezésszínház-elméleti mesterkurzusára. Istent csak én teszem hozzá, Bréda itt nem ír róla.

Nos, ugyanebben a fejezetben, az elméleti megalapozás kultúrfilozófiai hadműveletei során találkozunk egy metaforával, amelyről nem igazán tudunk meg azon a szöveghelyen semmit, csupán az utolsó fejezetben válik megfejthetővé. A kőről van szó, amivel mint minervai mineráliával találkozunk az első részben, s amely az exodus-fejezet végére, mint központi metafora újabb értelmezési kulcsot ad a könyv egészéhez. A brédai cinizmus, a kultúra iránti keserédes szenvedély s a nyelv megbicsaklásaiban tetten érhető egzisztenciális kételyek egymásnak alárendelt tételmondatokká szerveződve adják a létezés-színház sajátos dramaturgiáját. A bolondoké a mennyeknek országa. Innen a drámaiság.

A mimesisről szóló passzusok mint a létezés mechanizmusának a művészet dimenziójában való reprezentálódásai „az emberek közötti megtörténés” (idézi Bréda Lukács Györgyöt) folyamatában fogalmazzák meg a kulturális darwinizmus elméletét az állati-emberi-isteni értékkategóriák tengelyén. Ez a kultúrakritikát is bőven tartalmazó fejezet sajátos, de tömény színházelmélet egyben, ugyanakkor ontológiai értekezés is.

A létezés teatralitásának meg (és fel) mutatása után Aphrodité apokrif aforizmái öt rövid fejezetben arra ösztökélnek, hogy újradefiniáljunk magunkban néhány elképzelést a nőkről, házasságról, létezésről, esztétikáról, sőt magáról az aforizmáról is: az aforizmák a textualitás testének az afrodiziákumai – mondja Bréda.

Ezek után nem meglepő tehát, hogy a fordítás fortélyairól, a műfordítás hadititkairól szól a következő fejezet. Itt nyilvánvalóan a fordító, a szerző és a mű a főszereplők, a mű ontogenézise, pontosabban a szerző és fordító közti közös nevező, a mű géniusza. Itt szerzőnk újra bebizonyítja elméletét, a mimesis-játék kapcsán kifejtett meglátásait, csak a megelőző fejezet gondolatsorát relativizálja a fordítás lehetőségével; pontosabban a könyv elején megfogalmazott elv értelmében a nyelv leképező erejének megbicsaklásához térünk vissza. Mi fordítható egyáltalán, és milyen nyelvre? Van-e tehát szerző és van-e fordító? Az igazi kérdés pedig az, hogy van-e egyáltalán nyelv?

Az Égien Égő Egyiptomból való exodus – az utolsó fejezet – kettős helyszín. Az a közeg, ahonnan útjára indult a keresztény kultúra, s amely konkrét valóságában, mint az ontológiai kérdésekre adható egyetlen választ őrzi magában a követ, azt a metaforát, amelyben leginkább megragadhatónak véli Bréda mester az emberi létezés lényegét, a kalcifikálódott test és lélek egyetlen túlélésre esélyes képződményét.

 

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei