Bohumil Hrabal háza

A költő és kis szürrealista csoportja múlt éjjel jókora murit csapott, és miután már semmi mást nem tudtak kitalálni, amivel a prágai kispolgárokat bosszantani tudnák, amúgy részegen bemaséroztak a realisták törzshelyéül szolgáló ódon kocsmába, és cinkos mosollyal az ábrázatukon kijelentették, hogy Stendhal, Gogol és Kafka a legnagyobb írók, akik valaha éltek a Föld hátán.

A realisták ezen úgy meglepődtek, hogy elfelejtettek csípős megjegyzéseket tenni a jövevényekre, vagy kiköpni, ahogy máskor szoktak, ha meglátják a társaságot. Kytkáék ezután elvegyültek a realisták között, nagy dínomdánom lett a szokatlan találkozásból, már-már barátságot kötöttek, csakhogy az egész díszes társaság úgy bepiált, hogy a realisták összeverekedtek a szürrealistákkal, a csetepatéban az előbbiek bizonyultak erősebbnek, és Apollinaire-t és André Bretont átkozva, elkergették Kytka úr társaságát.

Kytka úr ezután találkozott Hraballal, és hogyléte felől érdeklődött. Hrabal kedélyesen válaszolta, hogy a lehető legjobban van, éppen a Na Bulovce kórházba tart, ugyanis galambetetés közben szándékszik meghalni. Kytka úr egyből felvillanyozódott a szokatlan válaszra, bólogatni próbált, de csak imbolygásra futotta neki. Hrabal átkarolta Kytka úr vállát, és vezetni kezdte maga mellett a költőt. Egy helyütt megáltak, és Hrabal így szólt: Ott a házam, abban éltem eddig. Kytka úr zonban nem látta Hrabal házát, még most is olyan tintás volt, hogy ha felemelte a fejét, azonnal hanyatt vágódott, így csak a cipője orrát bámulta.

A két alak – az író, meg a költő – tovább-bandukoltak, időközben Hrabal többször átejtette Kytkát. Hát az meg micsoda, kiáltott fel többször is Hrabal, és az út menti fák koronája felé mutatott. Kytka mindannyiszor megrémült, felkapta a fejét, ettől pedig elvesztvén az egyensúlyát, elterült a járdán. Hrabal ilyenkor a visszafojtott nevetéstől fuldokolva kért elnézést, és felsegítette a sértetten motyogó költőt. Közben Kytka arról faggatta az írót, hogy miért és hogyan akarja kiszabadítani a lelkét földi porhüvelyéből. Hrabal csak mosolygott, és mindannyiszor másra terelte a szót.

Már a folyó mellett sétáltak, a túlparton tűzoltók gyakorlatoztak, de sehogy sem sikerült beindítani a fecskendőt. Aztán nehogy snicli legyen a spricnitekben! – kiáltott át Hrabal a tűzoltóknak. Te tulkok tulka, azt akarod, hogy szétverjem a pofádat? – kiáltott vissza a tűzoltóparancsnok, és az embereivel együtt térdig begázolt a folyóba, és az öklüket meg csavarkulcsokat lóbálva fenyegetőztek. Hrabal azonban ezt már nem hallotta, Kytka ugyanis előbbi kiáltására megint felkapta a fejét, és úgy elvágódott, mint egy liszteszsák.

Hrabal fölemelte a tintás költőt, és továbbvezette különös sétájukon. Ez itt a házam, szólalt meg egy idő múlva, amikor ismét megálltak. Önnek több háza is van Prágában, kérdezte Kytka úr, a költő, és továbbra is a cipője orrát fürkészte, mert nem merte felemelni a fejét. Nem, felelte Bohumil Hrabal, csak körbe-körbe megyünk.