Biliárd fél négykor

Frédibéni Károly Árpád, a mexikóvárosi Paprikás étterem tulajdonosa, szokásától eltérően a régi szép időkön merengett, amikor még együtt ült Dosztóval Totonicapán mélyzöld olajfestékkel lefestett kórház falai között, és úgy tűnt neki, hogy az egész város nem más, mint egy hatalmas kórház, ahol mindenki fehérben jár, s nemcsak úgy, hogy fehér ing, de fehér alsónemű, fehér nadrág, fehér cipő, fehér zokni és hófehér nyakkendő – fehér kalap.
Ezekre az időkre gondolt, meg a mélységes kiábrándultságra, amikor kiderült, hogy a fehérre látványtervezett világ nem más, mint álom, míg az élet nagyon is sokszínű és változatos, nagyjából olyan mint Angela Miramontes hajfürtjei, melyek a szivárvány összes színeiben tündököltek, ahogy a királynői fej, finoman egyensúlyozva a még királynőibb nyakon (melyhez egy abszolút királynői test csatolódott) finom rezgések közepette elhaladt Frédibéni Károly Árpád és a magas láz miatt mélységesen hallgató Dosztó kórházi ablaka előtt. Mert Dosztó most hallgatott el életében először. Állítólag már megszületése pillanatától be nem állt a szája, beszélt ébren és alva, éhen és evés közben, a nemi élete sem állt másból, mint hatalmas, góngorai monológok és hosszú elnyújtott mozdulatsorok egyvelegéből.
Nagy valószínűséggel valahol a torkában akkor is képződtek a hangok, a hangszálak össze-össze préselődtek, de Dosztó szája csukva maradt, sápadt ajkait szorosra zárta az elvonókúra okozta idegláz, mely egészen virulens maláriával keveredve járkált le-fel, sietős léptekkel Dosztó érhálózatában.
Miközben Dosztóval a malária éreztette virulens energiáit, addig Frédibéni Károly Árpád is észlelte (igencsak meglepett képet vágva), hogy az Északi-sarkon tett körútja óta igencsak gyengélkedő dákója megmoccan, sőt néhány századmásodperc alatt teljes virulenciával és csőre töltve reagál a szivárvány összes színeiben tündöklő hajkorona minden apró rezdülésére.
A helyzet az volt, hogy Frédibéni Károly Árpád már másfél éve nem látott nőt. Nem látott olyan nőt, amilyet ő elvárt volna a Fennvalótól, szóval olyat, aki szoknyát hord, festi is magát, ápolt bőrén végigsuhan egy napsugár, és egyéb ilyen dolgok, melyek jelezni hivatottak, hogy Frédibéni Károly Árpád, a renitens, az északi-sarki rabló, a dzsungelharcos – lelke legmélyén nagyon is hagyományőrző ember volt, aki elvárta, hogy csupán a boka villanjon elő, mielőtt szíve hölgyét ágyba viszi (megfekteti, ahogy mesélni szokta), s csak aztán villanjon elő a harisnyakötő, amelyet a külön e célra magával hordott velencei ollóval szokott elvágni. De Frédibéni Károly Árpád akkoriban már jó egy éve dzsungelharcolt, és egyetlen nőt látott, aki zöldes-feketére festett arccal és hatalmas bozótvágó késsel támadt rá, ezért kénytelen volt jobblétre szenderíteni. Így már érthető, hogy a sarki hidegben károsodott nemesebb szerve is felébredt hosszan tartó álmából, amikor Angela Miramontesnek a szivárvány összes színeiben tündöklő hajkoronája megvillant az ablakkeretben. Az arcát nem látta ugyan, de elképzelte, milyen lehet a többi testrész. Mert Frédibéni Károly Árpád fantáziája legalább annyira színes volt, mint Angela hajzata. És Frédibéni Károly Árpád tudta, hogy Angela hajkoronája a Végzet, a Sors jele, ezért cselekvésre szánta el magát. Mélyről jövő nyögések közepette, a lehető leggyorsabban előkotorta két mankóját az ágya alól, és három törött bordája miatt nehezen szuszogva az ablakig kínlódta magát. Kinyitotta az ablakot, és Angela után nézett, aki a világ legkellemetesebb hangján épp ezt mondta (a sarki telefon kagylóját bársonyos fülkagylójához szorítva): Kedvesem, fél négykor találkozunk a biliárdszalonban.
Frédibéni Károly Árpád ekkor életének újabb sorsfordulójához érkezett. Olyan hangosan kezdett ordítani, hogy még az egyébként elhagyott kórház végén alvó öreg portás is megébredt, sőt Dosztó is, aki újra beszélni kezdett. Első mondata ez volt: Ha ilyen ideges vagy, dugj paprikát a seggedbe. Ezután már érthető, miért is lett Frédibéni vendéglőtulajdonos Mexikóvárosban, s hogy miért is tündököl a vendéglő a szivárvány összes színeiben.