Beszélgetés Villányi Zoltán nagyváradi tévés szakemberrel

– Nagyon el kellene gondolkodnom azon, hogy láttam-e valaha Villányi Zoltánt a tévés felvételekhez szükséges felszerelések nélkül – legalábbis úgy tűnik, hogy soha. Mintha hozzánőttek volna ezek a különböző táskák és gépek. Holott életrajzi adatai szerint fiatal ember. Ne vegye hát sértésnek, ha megkérdezem: emlékszik egyáltalán még azokra az időkre, amikor még nem volt tévés?

– Erről talán a szüleim tudnának többet mesélni, ők „éltetik” ugyanis azt a családi legendát, hogy én már harmadik elemista koromban előadásokat szerveztem és rendeztem. Valójában a szokásostól némileg eltérő születésnapi bulikról van szó, melyeknek afféle forgatókönyvet készítettem. Összeállítottam a műsorrendet mindig az éppen divatos slágerekből és villámtréfákból, és kiosztottam a meghívottaknak. A vendégeim listáját is nagyon tudatosan állítottam össze, előnyben részesítve a szép kislányokat. A megfelelő miliő kialakításában Varga Zsombi barátom segített: az ő szülei színészek lévén a szekrény tetejére „reflektorokat” tudtunk elhelyezni, a mikrofon egy ceruza volt – és kezdődhetett az előadás. Meghívtuk a szülőket, ők voltak a törzsközönségünk. Ezek után gondolom nem csoda, hogy az 1990 januárjában induló TVO-nak, a nagyváradi helyi adónak már áprilisban a munkatársa lettem. Az egyetlen biztos pont az volt, hogy műsort akartam csinálni.

– És a szülők hogy fogadták az ötletet, hiszen ez már nem igazán volt afféle gyerekszórakozás?

– Nem voltak oda egyáltalán, különösen édesapám nem, aki szerette volna, ha az ő foglalkozását választom, és én is fogorvos leszek. Édesanyám inkább mondhatnám „csendestársként” viszonyult az én elképzelésemhez, leginkább az éjszakai műsoridőt kifogásolva. Középiskolás voltam, és minden éjjel 1 és 3 között ment a műsorom, a Pop-hopp. Kitaláltuk, hogy a nézők írhatnak leveleket, el is kezdődött ez az interaktivitás – vagyis nem túlzok, ha azt mondom, hogy beindult a munka. Kezdtem tanulni, hogy működik a kamera, tanulgattam a vágást – egy kicsit olyan vak vezet világtalant módra, hiszen mindenki kezdő volt a csapatból. Sokan le akartak beszélni, azt mondták, úgysem fogom bírni, mert nehéz szakma – de nekem nagyon tetszett. Azokra az időkre úgy emlékszem vissza, hogy állandóan kérdezgettem.

– Én viszont úgy emlékszem, hogy a TVO aránylag hamar megszűnt, Villányi Zoltán viszont a szakmában maradt. Véletlen volt-e, avagy van ennek is külön „története”?

– Talán annyi a történet, hogy 1992 vége felé Tóth Ági keresett meg – akkoriban ő volt a Duna Tv egyik nagyváradi tudósítója – azzal, hogy nincsen-e kedvem bedolgozni. Hogyne lett volna! ’94-ben érettségiztem és beálltam. Hőskori módszerekkel dolgoztunk: a lóvasúttól a postagalambig minden és mindenki vitte a kazettákat Budapestre, de tulajdonképpen soha nem tudtuk, hogy mikor kerül adásba egy-egy műsorunk. Ezért is volt olyan sok gond a témaválasztással: olyasmit találni, ami nem percre kész aktualitás, és érdekel is másokat, nemcsak bennünket, váradiakat. Öt-hat év után kezdett letisztulni, bár a marketingje még ma is nehéz. Már az egész megyéből tudósítunk, és a technika is összehasonlíthatatlanul megváltozott, de mivel folyamatosan cserélődnek az emberek, mindenki újabb és újabb elképzelésekkel jön, még ma sem egyértelmű, mit is lehet „eladni”. Jelenleg például van egy olyan elképzelés, hogy Nagyvárad székhellyel afféle regionális hírközpontot alakítanának ki, és ennek az élére engem szemeltek ki, de erről még ne beszéljünk, mert inkább csak terv, mint konkrétum. A lényeg az, hogy a mostani műsorrács két stabil pontjában, a híradóban és a magazinműsorban minden témát fel lehet dolgozni, csak a megközelítésnek kell érdekesnek lennie. Az egyéniből indulunk ki, és nyitunk az általános felé, a legnagyobb gondom az, hogy az emberek még mindig ódzkodnak megnyilvánulni. De az értékek felmutatásától nem tágítok. A mi vidékünk nem olyan, mint a Székelyföld: gyakran könnyebb, de legtöbbször nehezebb olyan témát találni, amiről nem kapcsol el a néző. S akkor máris „eldicsekednék” legutóbbi sikertémámmal, az egyetlen nagyváradi női buszsofőrrel. Nem szívesen nyilatkozott, de végül kötélnek állt, és így derült ki, hogyan lett buszsofőr: eredetileg kamionos volt. Ami igazán nem könnyű, kis női munka. Egyszóval érdekes anyag kerekedett a beszélgetésünkből.

– Munkatársai mennyire állandóak? Mert a jól kialakult csapat sokat könnyít bármilyen munkán.

– Talán legnagyobb segítségemre Balla Tünde van, ő a szerkesztő, és kb. hét éve dolgozunk együtt. Közös ötletünk volt a filmgyártás beindítása is: a régiónk két boldoggá avatott püspökéről, tavaly Bogdánffy Szilárdról, most pedig Scheffler Jánosról készítettünk filmet. Terveink között szerepel egy Váradról szóló film, munkacíme az Ahogy még sosem látta. A filmes munka „lelke” Lakatos Attila történész és természetesen Balla Tünde, de van már werkfilmesünk is, aki majd megörökíti a készülő munkát. Úgy tervezzük, hogy Varadinum Film Egyesület néven indulunk, ennek bejegyzése folyamatban van. Létrehozunk egy weboldalt is olyan céllal, hogy a váradiak és a turisták egyaránt magukénak érezzék az anyagokat. A tavaly elindított videoportálunk, a Váradvideo.ro  sikersztori, itt lehet újranézni a sok felgyűlt riportot. Szóval nem vagyok egyszemélyes stáb, bár Havasi János szakkönyvének éppen ez a címe és tulajdonképpen erre biztatja a Magyar Televízió tudósítóit, mondván, hogy a világ efelé megy. És hát természetesen gazdaságosabb a fenntartása. Kezdetben a mi váradi stábunk is öt emberből állt, de az állandó készenléti állapotot nem mindenki viseli könnyen. Nem számít, hogy szombat van-e vagy vasárnap, ha menni kell, menni kell. Nemrég például épp szombaton heverésztem elnyúlva a strandon, amikor jött a telefon, hogy azonnal menjünk Pádisra, mert bajban van egy magyar barlangász. Nem lehet arra hivatkozni, hogy én viszont most pihenni szeretnék…

– Ezek szerint tudná-e nyugodt lélekkel ajánlani ezt a munkát egy olyan fiatalnak, aki – mint egykor a középiskolás Villányi Zoltán – „csak” azt tudja, hogy tévés szeretne lenni?

– Ha a készenléti életmód nem zavarja, mindenképpen. És ha felkészül arra, hogy tulajdonképpen mindent egyedül kell megtanulnia, mert ha vannak is hasonló helyzetek, teljesen egyformák nincsenek. Nagyon fontos a helyismeret, a helyzetfelismerési készség és képesség, ezt nem lehet sem külön tanítani, sem tanulni. Mindig a helyszín és a téma hozza, hogy mi az, amit át kell adni. Bevallom, nekem ez volt a legnehezebb. Ma már rutinosabban megy minden, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy a legérdekesebbnek tűnő témát is közérthetően, az egyszerű emberek szintjén kell bemutatni. Mondom is a példát: folyamatosan beszélnek-beszélünk a gyógyszerellátásról, a térítéses gyógyszerek meglétéről vagy hiányáról, de bármennyire is érint ez a téma majdnem mindenkit, száraz adatokat, számokat nem lehet felsorolni. A napokban nekem is volt egy ilyen anyagom, de kerestem és találtam egy olyan beteget, aki elmondta, hogy ő inzulinfüggő cukorbeteg, nem hagyhatja ki napokra vagy urambocsá hetekre a kezelést. Így lett igazán emberközeli a riport. Vagy például amikor Nagy Csaba órásmesterről, a toronyórák orvoslójáról készítettem portrét, akkor szavak nélkül, csak az órák kattogásával mondtuk el a mondandónkat. Ennél a portrénál éreztem úgy, hogy beérett az, amit a mesterséghez elengedhetetlenül meg kellett a Dunaversitas tanfolyamain tanulnunk. Vagyis ha tőlem kérne egy életbe most induló fiatal tanácsot, azt mondanám, hogy ha szereti a kalandot, bele lehet vágnia. Az állandó készenlét mellett a mi munkákban az is megvan, hogy nem egyforma két nap. Én optimista vagyok, olyan, aki fel akar és fel tud állni akkor is, ha kap egy-két, esetleg három pofont. És engem a munka mindenik vetülete érdekel, az operatőri mellett a vágás, a szerkesztés… És mivel szeretem, soha nem vagyok fáradt.

– Ezek szerint nem bánta meg, hogy nem lett fogorvos?

– Nem: sem egy fogorvosi rendelőben, sem egy irodában nem tudnám magamat elképzelni. Ahogy másnak például elképzelhetetlen volna az állandóan ugrásra kész életmód.