Beszélgetés Vassy Erzsébet nagyváradi képzőművésszel

– Sok gyerek hamarabb kezd el rajzolni, mint beszélni, tulajdonképpen a legkisebbeknek a rajz az általános önkifejezési eszköze. Aztán ahogy nőnek, a rajz háttérbe szorul, és a legtöbb gyermek mindörökre elfelejti az első nagy szenvedélyét. Aki iskolásként is szeret még rajzolgatni – abból lehet felnőttkorban képzőművész. Hangsúlyoznám, hogy lehet – nem biztos, hogy lesz is. Vassy Erzsébet emlékszik-e hasonló késztetéstörténetre, vagy később, már érettebben kezdte vonzani a grafika, a pasztellfestészet világa?

– Az én esetem olyan, mint ahogy a kérdés elején megjelenítette, magyarán: mióta csak emlékszem, mindig rajzoltam. A Fekete-Körös mellett gyerekeskedtem, egy Nagyszalontához aránylag közel eső, Mezőbaj és Vadász közötti csodálatos tanyán, mondhatom úgy is, hogy a természet kellős közepén. Abban az időben nem nagyon lehetett arrafelé színes ceruzát kapni, úgyhogy én homokba és sárba „rajzoltam le” mindent, ami körülöttem történt. Alig volt olyan bokor, amely alatt ne rendeztem volna be magamnak egy-egy kis kuckót, onnan figyeltem a felhők rajzolatát. De nemcsak megfigyelő voltam, hanem be is avatkoztam a természet történéseibe: nagyon gyakran „gyógyítottam” például az eltört szárú virágokat, vagy ha faágakat tört le a vihar. Nagyon sajnáltam a letört ágat, mert gyermeki tudatlanságban is tudtam, hogy fáj a fának a sebe. Mai napig sok olyan festményem van, amin egy-egy természetbeli „történés” látható: sokat sétálok a Körös-parton, és előszeretettel örökítem meg a facsonkokat. Üzenetük van a csonkoknak, nemcsak arcokat látok meg bennük, de előfordul, hogy egy kisebb jelenet is kibontakozik.

– S ha a rajz iránti szenvedély egész életében jelen volt, hogy nem választotta mesterségéül is a képzőművészetet?

– Nagyon egyszerű: amikor a szüleimmel közöltem, hogy képzőművészeti egyetemre szeretnék menni, megmagyarázták, hogy inkább olyan mesterséget válasszak, amiből meg is lehet élni, hisz amellett rajzolhatok, festhetek majd kedvemre. Egyébként édesanyám is szépen festett, apai ágon pedig Arany Jánossal közös gyökereink vannak, lánykori nevem nekem is Arany Erzsébet. A természet minden kis rezdülésének a meglátását valószínűleg ezen az ágon örökölhettem.

Tény az, hogy mindig a kezemben volt a ceruza és a toll. A férjem kolozsvári, nagyon sokat jártunk – és járunk a mai napig – Kalotaszegen, és én mondhatni feladatomnak éreztem, hogy rajzban örökítsem meg a kalotaszentkirályi vagy magyarvalkói templomok, házak díszítéseit, a kapukat, kerítéseket, mindent, amit láttunk, mert arra gondoltam, hogy ki tudja, milyen sors vár ezekre a gyönyörűségekre, és már a gyerekeim sem láthatják, nemhogy az unokáim az élő művészetet.

Vagyis dokumentumként örökítettem meg a lassan korhadni kezdő fafaragásokat. És mindezt az előző rendszer faluromboló dühe idején, meg is gyűlt a bajom a szekusokkal, mert nem értették, mit akarok én a rajzokkal. De nem csináltak belőle nagy ügyet, elhitték, hogy a magam és a gyerekeim számára rajzolok. Ahogy gyerekkoromban a szabad természetben, úgy ezekben a faragásokban is megsejtettem egy-egy történést, megértettem a fa üzenetét. De a műszaki tervezőirodában is sokat rajzoltam, ahogy már mondtam, a ceruzát mindig a kezem ügyében tartottam.

– Úgy érzem, hogy szerette a munkahelyét. Volt valamilyen különös oka, hogy inkább szabadúszó lett?

– A 90-es évek legelején már nem is tudom pontosan, milyen rajzaimat látta meg Gerendi Anikó képzőművész, és annyira megtetszettek neki, hogy kérte, vigyek be néhány grafikát a Képzőművészeti Alap galériájába. Tulajdonképpen így kezdődött: a közönségnek is megtetszettek a rajzaim, újabb és újabb grafikákat kértek tőlem, ugyanakkor meghívtak az alap közös tárlataira, a vállalatnál pedig rebesgetni kezdték, hogy a privatizációval a leépítések is beindulnak... Én viszont nem akartam megvárni, hogy elbocsássanak, kértem, hogy elmehessek.

– Nem bánta meg a váltást? A szabadúszás önmagában valóban nagy szabadság, de aki hozzászokott a napi pontos időbeosztáshoz, illetve a hónap bizonyos napján-napjain a fizetéshez, annak szokatlan lehet.

– Nemhogy megbántam volna a váltást, de a lehető legőszintébben mondom, hogy úgy éreztem: ez az igazi élet. Pedig hát addig is folyton rajzoltam, festettem, de hogy végre csak a színek és vonalak világának élhettem, csodálatos érzés volt. Lett időm apró és nagyszerű dolgokra figyelni, meglátni például ahogy eső után táncolni kezdenek a füvek, vagy felismerni a fatörzs, a gyökerek, a kövek arcát. Igen, szerettem a volt munkahelyemet, de ez teljesen más világ volt már.

– A művésznő lakásán beszélgetünk, ami egyúttal a műterme is: bevallom, nagyon otthonosan érzem magam a rengeteg pasztellkép között. Talán mert Vassy Erzsébet színvilága – a barna és a zöld sok-sok árnyalata – számomra nagyon otthonos, nekem is kedvenc színeim. És első látásra felismerem egy-egy gyökér vagy kő „portréját”. Csodálatos, nagyon egyedi világ. De ne haragudjon azért, amit most mondok, nem negatív vélemény, épp ellenkezőleg: mintha nem is nő festette volna ezeket a képeket, talán a lágyság, vagy helyesebben az ellágyulás hiányzik belőlük. Nem sértettem meg ezzel, ugye?

– Dehogy, szó sincs róla. Mondták már többen is, hogy a színeim is, a vonalak is erőteljesebbek, férfiasabbak. Lehet, én semmiképpen sem tudatosan „keménykedem”, inkább csak nem hagyom, hogy a részletek magukkal ragadjanak, én annak, amit látok, az egész látványnak, jelenségnek a harmóniáját akarom elkapni és visszaadni.

– Aki annyira jelen van – lassan már húsz esztendeje – a város képzőművészeti életében, mint Vassy Erzsébet, el tudja-e, el akarja-e kerülni a különböző megrendeléseket?

– Bevallom, nem igazán örülök a rendeléseknek, jobban szeretek szabadon dolgozni. De előfordul, hogy vállalom, kihívásként kezelve a megrendelést. És végső soron mindenben meg lehet találni azt a bizonyos sajátos, egyszeri történést.

– Milyen kapcsolatban van más városok, tájegységek képzőművészeivel?

– 1994–95 óta folyamatosan járok alkotótáborokba, úgyhogy nagyon sok mindenkivel találkozom folyamatosan. Jó viszonyban vagyunk, ismerjük, szeretjük egymás alkotásait. De – ha mondhatok ilyesmit – a legbüszkébb arra vagyok, hogy Dudás Gyulát, az idős, kései nagybányai művészt mesteremnek tekinthetem, ő pedig tanítványává fogadott. Rengeteget tanultam és tanulok állandóan tőle, emellett pedig sokat mesél a régi nagybányai iskoláról, s miközben őt hallgatom, gyakran érzem, hogy én is a száz év előttiek közé tartozom. S egy kis képzelőerővel talán még azok közé is, akiket a nagybányaiak tekintettek mestereiknek...