Beszélgetés Tóth Tünde nagyváradi színésznővel

– Ha jól emlékszem, abban az évadban, amikor Nagyváradra került, Tóth Tünde nemcsak színészként, de rendezőként is bemutatkozott: a nagysikerű Orfeum című összeállítást vitte színre, helyesebben rendezte meg a páholyfolyosón. Aztán éveken át a legkülönbözőbb szerepeket játszotta, rendezni viszont nem rendezett. A tavalyi évadban ismét, és most megint erről csicseregnek a madarak. Úgy érzem, hogy a rendezés – mint olyan sok színésznek egyébként – igazi szerepálom. Tévedek?

– Részben igen. Rendezni ugyanis már Temesváron elkezdtem, az Óz, a nagy varázslót állítottam színpadra, azt követte az Orfeum és a tavalyi Áni Máni előtt még rendeztem Békés József gyermekdarabját, A legbátrabb gyávát. Most a Rómeó és Júlián dolgozunk a színház Liliput Társulatával. De visszatérve a kérdéséhez: a rendezést semmiképpen sem nevezném szerepálomnak, annál inkább belső kényszernek. Mert rendezőként egy egész világképet tudok a néző számára teremteni, míg hogyha egy szerep volna, akkor legföljebb önmagamon átszűrve tudnék megmutatkozni. Ami, mondanom sem kell, nem kevés, de a rendezés sokkal összetettebb. Szóval a rendezés számomra valóság.

– De ha megvan rá a belső kényszer, a nagyváradi társulatnál pedig hosszú időn át nem taposták agyon egymást a főállású rendezők, állandó probléma volt a meghívottak gázsijának kifizetése, akkor éveken át miért nem rendezett?

– Úgy érzem, ennek millió oka van, és elég bonyolult lenne ezt összefoglalni. Talán annyit mondanék erről, hogy nem tartottak igényt többé a rendezéseimre és én sem nagyon erősködtem.

– És az, hogy az Orfeumon kívül gyerekek számára rendez, hisz a mostani Rómeó és Júlia is bábszínházi produkció lesz, mivel magyarázható?

– Azzal, amit már említettem, hogy egy-egy rendezéssel egy világképet lehet felépíteni. Gyerekek számára tenni ugyanezt még nagyobb kihívás. Így született a tavalyi Áni Máni is: amellett, hogy nagyon szeretem Bella István verseit, volt egy olyan dramaturgiája a darabnak, ami – érzésem szerint – jól leképezte a mai környezetünket, segített megértetni a gyerekekkel, hol is áll, merre is tart ez a mi világunk. A Shakespeare-darab pedig tulajdonképpen felújítás, mert már rendeztem egyszer a bábszínházban, s most ismét elővettük. Nem az újramelegített levesjelenségről van szó: ilyen volt a felkérés, a hangvétel komolyabb, illetve a főhangsúly arra tevődik, hogy mi mindent lehet kifejezni kézmozdulatokkal. Lévén bábszínészekről szó, számukra is nagy feladat, mert ahogy komorodik a cselekmény, úgy kell egyre jobban és jobban formálódnia a karaktereknek. Egyébként épp ez az előnye annak, hogy nem vagyok rendezői státusban: nincs az évi öt-hat megrendezendő darab kényszere, megengedhetem magamnak, hogy éveken át vissza-visszatérve rá elmélyedjek egy-egy darab világában. Így történt ez most a Rómeó és Júliával is.

– Az Orfeumban játszott, de egyéb rendezéseiben instruálta-e önmagát?

– Nem és nem is szeretném. Színészként ugyanis kifejezetten igénylem a külső szemet, az instrukciót, márpedig ha én rendezek, én vagyok a külső szem, akkor ez így nem működik. Beugrani viszont beugrottam Temesváron az Ózba, emlékezetes is maradt nemcsak az én számomra, de a kollégák számára is. Az történt, hogy a Totót alakító kolléganő nem tudott eljönni a kiszállásra, telt házas közönség várta a kezdést, azért döntöttem úgy, hogy beugrom. Csakhogy én ugye nem vagyok az a kimondottan törékeny alkat, valahogy magamra erőltettem a jelmezt, játék közben viszont Makra József kollégám egyszer tettetett meglepetéssel odafordul hozzám és megkérdezi: „De mit keres itt ez a bernáthegyi?” Nagyon jól szórakoztunk, a közönség feltehetőleg nem vett észre semmit. És beugrottam a bábszínházi Rómeó és Júliába is, amikor a galaci nemzetközi fesztiválon kellett fellépnünk. A dajkát játszottam. De mondom, amennyire belső kényszer a rendezés, annyira ódzkodom a magam megrendezésétől.

– És ennek tudható be, hogy önálló műsorral nem lépett színpadra Tóth Tünde?

– Mindenképpen. Na és azzal is, hogy számomra a színház mindenekelőtt csapatmunka. Társas kapcsolat, nem egyéni megméretkezés. Ha esetleg egy rendezőnek mégis eszébe jutna velem egy monodrámát készíteni, azt meggondolnám. Tulajdonképpen soha nem zárkóztam még el semmiféle új kihívástól. Miért éppen ettől a kalandtól fosztanám meg magam?

– Térjünk akkor rá arra a sok-sok szerepre, amit eddig eljátszott. Érdekes – vagy szerencsés? –, hogy első nagyváradi évadjától kezdve a legkülönbözőbb korú és karakterű szerepeket kapta. Soha nem fenyegette a beskatulyázás veszélye. Feltehetőleg örömmel könyveli ezt el.

– Természetesen, mindenképpen. Soha, egyetlen pillanatig nem fenyegetett semmiféle skatulya. De már a főiskolán is elkerült a „besorolás”, hiszen én voltam a kolléganők közül a legmagasabb, magától adódott, hogy az idősebb szerepeknél énrám gondoltak. Csak egyetlen példa: a Sirályban – mondjam úgy, hogy hál’ istennek – Arkagyinát játszottam, és nem Nyinát. És itt föltétlenül el kell mondanom – remélem, nem veszi dicsekvésnek –: az egyik Kávéház-előadás kapcsán, saját fülemmel hallottam, amint két diák azon vitatkozik, hogy a Vittoriát játszó színész férfi volt-e, vagy sem. Jó lenne, még sok ilyen „kritikát” kapni.

– Sok darabban énekel Tóth Tünde. Nem is akárhogy: már-már opera-énekesnői szinten. Az éneklés a rendezés mellett egy másik belső kényszer?

– Nem, semmiképpen sem. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek énekelni. Váradon a legkedvesebb első szerepeim közé tartozik a Mária evangéliuma, de például a 2006-os évadban meghívtak a Temesvári Nemzeti Színház Athene Palace című soknemzetiségű előadásába, ahol egy olasz opera-énekesnőt alakítottam, és Váradon is, ennek az évadnak az első bemutatójában, az Európában énekelek. De amikor a főiskolán az énektanárnőnk, boldog emlékezetű Kriza Ágnes a konzervatórium, az operaéneklés felé akart volna terelgetni, nagyon határozottan visszautasítottam. Nagyon szívesen koncertezek együtt Cári Tibor zeneszerzővel, aki valóban csodálatos színházi zenét ír, és a koncertjein többféle műfajban is kipróbálhatom magam, de nem képzelem magam profi énekesnek: sokkal inkább úgy gondolom, színész vagyok, aki mellesleg énekelni is tud, és ezt szerencsére a rendezők, zeneszerzők kihasználják.

– S ha már olyan szépen korrigálta  banális, a rendezés, illetve az énekelés szerepálom voltáról feltett kérdésemet, én csak nem hagyom magam, és megkérdezem: színpadi szerepálmai vannak-e?

– Nincsenek, és soha nem is voltak. Akkor sem, amikor 18 évesen felvételire jelentkeztem, hisz akkor mindenekelőtt az izgatott, hogy Kolozsváron ez a most induló szak valami nagyon új, ezt meg kell próbálni – és most sincs. Sokat játszom, volt olyan évad, amikor egy kicsit túl sok is volt. Nem feltétlenül a munka mennyisége, sokkal inkább a minősége miatt. Nem szeretek előre tervezni, mint ahogy a múlton sem rágódom sokat. Ami a rendezést illeti, vannak természetesen előadástervek, amik foglalkoztatnak, szívesen megrendezném például Puskin Cigányok című verses drámáját, de erről még ne beszéljünk, ez még valóban csak álom.

– Azt szeretném még megkérdezni, hogy ha végigmegy a váradi Főutcán, helyi kifejezéssel a korzón, sokan felismerik-e?

– Szerencsére nem. És ennek azért örülök, mert bizonyítja, hogy elkerültem azt a bizonyos beskatulyázást.