Beszélgetés Torkos István nagyváradi képzőművésszel

– Amilyen ősrégi kifejezésformája az embernek a rajz, ugyanolyan újdonságnak számít a dizájn, a formatervezés. A hetvenes évek vége felé még azt se nagyon tudtuk, hogy is kell írni, ha jól emlékszem, afféle „kapitalista rongyrázásnak” tartották. De az egyetemeken ezek szerint mégis inkább naprakészek voltak az újabb követelményekkel.

– Kolozsváron én a második induló évfolyamnak voltam a tagja, Bukarestben egy-két évvel hamarabb vezették be. Ennek ellenére nagyon nagy volt a túljelentkezés: két helyre hatvanan jelentkeztünk. Tehát a szakma nagyon is tudta, mit jelent ez a szak. Végső soron pedig az a bizonyos kapitalista jelleg sem állt nagyon meszsze a valóságtól: az erősen iparosodott országokban jelent meg, angol elnevezése, a design tervezést jelent, németül pedig Formgestalltungnak, formatervezésnek mondják. Ám a társadalom, helyesebben az akkori bürokrácia nem igazán tudott mit kezdeni velünk: minden végzős formatervezőt az iparban helyeztek el, besorolásunk pedig a műszaki rajzoló – desenator tehnic – volt.

– Vagyis mondhatjuk azt, hogy a művészet és az ipar közös „gyermeke” ez a képzőművészeti szakág?

– Valahogy úgy. Minden a világon forma – manapság egyre inkább megtervezett forma. Ha tetszik, akkor mondjuk azt, hogy a mai világunk esztétikusan megtervezett világ, melyben az elsődleges funkció a használhatóságé: tudom-e használni a tárgyat, a teret, a jelmezt... Végtelen a sor. Amíg az ember egyedi darabokat tervezett-készített magának, addig is tudtuk, hogy vannak szép tárgyak, de amikor megkezdődött a nagybani ipari termelés, akkor a szemléletnek kellett némileg változnia: mindazt, amit a fejlődés eredményezett, magába sűríti a dizájn. Kissé sarkított magyarázó példaként gondoljon a barlangrajzok és a nyomdából frissen kikerülő plakátok „viszonyára”.

– A cipőtervezés jelenthet-e sikerélményt egy képzőművésznek?

– Természetesen, mivel a képzőművészet – és ezen belül a formatervezés is – az anyag és az elme közös „működtetése”. Végső soron egy férfi-, női vagy gyermekcipő mint műtárgy is kezelhető. Emlékszem, hogy a nyolcvanas évek legelején rendeztek egy nagyszabású kiállítást Dizájn a gyermekek világában címmel. Nagyon nagy sikere volt, mivel itt megjelent az akkori ipari formatervezés minden, gyermekekhez kapcsolható terméke, magától értetődően a mi gyermekcipőink is.

– Az előbb érdekes megfogalmazást használt: a formatervezőnek mindenhez kell értenie, ami a képzőművészeten belül létezik, illetve a különböző anyagok világában is otthonosan kell mozognia, lévén a képzőművészet az anyag és az elme közös működése, funkciója. Ennek a közös funkciónak a felismerése vezette el végül a díszlettervezéshez, vagy a váltásnak van valamiféle más magyarázata, története?

– Hacsak az nem, hogy színházrajongó családban nőttem fel, már gyerekkorom óta nagyon érdekelt-izgatott a színpad világa, s amikor lehetőséget kaptam rá – a 80-as évek végén –, azonnal éltem is vele. Eleinte csak be-bedolgoztam a színházba mint díszlettervező, de amikor Meleg Vilmos színidirektorként meghívott, természetesen elfogadtam. Azóta papíron is színházi díszlettervező vagyok.

– Nem tűnik nagyon botorságnak a kérdés, hogy melyik területen érezte magát szabadabb alkotónak: ipari formatervezőként vagy díszlettervezőként?

– Nem botorság a kérdés, és a válasz is könnyű: majdnem hasonlóan szabad, ugyanakkor megkötött mindkét területen a képzőművész. Az ipar a termelési folyamatból adódó megkötöttséget jelent, a díszlettervezőnek pedig igazodnia kell a szöveg, a rendezés, a színészi játék megkövetelte közös alkotói munkához. Első lépésként a díszlettervező elképzel egy belső, funkcionális teret az adott szöveg számára, de előfordul, hogy ez az elképzelés néha ütközik a rendező felfogásával, elképzelésével. De ez majdnem minden esetben egyeztethető, vagyis megtaláljuk, meg kell találnunk a közös pontokat. Ilyen szempontból tehát van némi kötöttség – az igazi szabadság aztán a megtervezett díszlet megvalósítása. Amikor már letisztultak a különböző elemek, igények – amikor kiderül, hogy megtaláltuk-e a megfelelő anyagokat és technológiákat. Minden munka ellentmondásokkal kezdődik, hiszen mindenki bizonyítani akar. De a díszlettervezőnek végső soron mindig a rendezőt kell követnie, mivel ott már elejétől fogva megvan a teljes, koherens elképzelés.

– Mondjuk esetleg úgy, hogy a díszlettervezőnek mindig más szemével kell néznie és látnia?

– Nem, ez így nem teljesen igaz. Inkább úgy, hogy más szemével is kell néznie és látnia. A díszlettervezőnek a produkció esztétikájában van döntő szava, de a színházi előadás, amit a néző kerek egésznek lát, az több összetevőjű: a rendező, a színész, a díszlettervező, díszletmunkás – ez mind saját, külön „szerep”, ami aztán összeáll egy közös folyamattá.

– Színházi alkalmazott lévén megengedheti-e magának, hogy egyik vagy másik darab díszletterveit elutasítsa, mondván például, hogy nem tartozik a kedvenc stíluskorszakához?

– Nincs, mivel nincs is kedvenc korszakom. Mindenik stílus élmény, kihívás – s mint ilyet, kifejezetten szeretem. Remélem, nem veszi közhelynek, ha azt mondom, hogy számomra a kihívás legyen valóban az, nem akarok valamihez kimondottan ragaszkodni, szeretem a kísérletezést, sok stílust követtem, szívesen kipróbálok akár mindennap valami újat. Arról nem is beszélve, hogy ha már el is fogadta a csapat a díszlettervemet, az elfogadás az még közelről sem jelent holtbiztosat. A munkafolyamat közepén is be-becsúsznak újabb és újabb ötletek, kísérleti lehetőségek. Akkor mondhatja el egy díszlettervező, hogy jól dolgozott, ha tökéletesen mozog az egész színpad, vagyis a színészi játék, a fények, a hangok, a tárgyak mind-mind összhangban vannak. És itt vissza kell térnem a formatervezés alapelvéhez, azaz a használhatósághoz. Ahogy a cipőgyárban sem tervezhettem olyan lábbelit, amit éppen lábra nem lehetett volna húzni, úgy díszlettervezőként sem tervezhetek használhatatlan teret vagy öncélú tárgyakat. Ez tulajdonképpen a híres csehovi puskapéldázat: csak akkor legyen a falon egy fegyver, ha az az előadás során valamikor el is sül. A manapság annyiszor hangoztatott alternatív színházat nem a funkciótlan, pusztán csak „díszítő” díszletnek kell megteremtenie, hanem mindenekelőtt a rendezői koncepciónak, illetve a színészi játéknak. És ebbe az alternatív jelrendszerbe kell a díszletnek is beépülnie.

– A színházi munka mennyire köti le az idejét, marad-e kedve-energiája a képzőművészet más területére is átruccanni? S ha igen, a tervezés mellett melyik az a terület?

– A festészet. Nagyon gyakran veszek részt – mondhatnám a kezdetek kezdete óta – itthon is, külföldön is egyéni és csoportkiállításokon. Hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy 40, 50 vagy 60 kiállításon szerepeltem-e eddig. Jelenleg ezt tartom az igazi nagy kihívásnak: túlélni a vadkapitalizmust. Amikor a világ, vagy mondjam úgy, hogy a világ pénzesebb fele nem igazán becsüli meg a művészetet. A gyorsan jött pénzzel nem mindig ugyanolyan ütemben jön meg az esztétikai értékítélet is. Hiába a kacsalábon forgó kastély, ha berendezkedéskor az a kérdés, hogy a falra mondjuk a másfél méternyi zöld borítójú könyv mellé egy kép vagy egy hatalmas képernyő kerüljön-e. Én igyekszem ezen nem bosszankodni, talán idővel majd javul a helyzet, addig is – annyi kollégámhoz hasonlóan – inkább a művészetet „csinálom”, és nem a pénzt.