Beszélgetés Sándor Dénes nyugalmazott művészeti tanácsadóval

– Nemrég mondta egy zenész, hogy nekik az egész zeneiskolai osztályuk nagyon jó volt a legkeményebb reál tárgyakból, mindenekelőtt matematikából és fizikából, ami nem is olyan nagy csoda, hiszen a zenei és a matematikai gondolkodási paradigma nagyon közel áll egymáshoz. Mi erről Sándor Dénes véleménye?

– Annyira egyetértek, hogy a mi családunk tagjaival is példázhatom: édesapám matematikus volt, édesanyám, mióta az eszemet tudom, mindig énekelt. Öten vagyunk testvérek, ebből kettő zenész, kettő matematikus és egy állat-egészségügyi szakember. De vannak világhírű példák is: Albert Einstein hegedült, Teller Ede zongorázott. Érdekességként mondom, hogy amióta láttam azt a fényképet, amin Teller Ede Jandó Jenővel játszik négykezest, azóta még inkább csodálom a nagy magyar zongoristát. Szóval az említett megfogalmazás mindenképpen igaz, nem tudom, van-e tudományos magyarázata, én olyasféle választ hallottam a szakemberektől, hogy az agytekervények szerkezeti felépítése volna a „ludas”.

– Mivel már említette, hogy édesanyja énekhangja mellett nőtt fel, okafogyott lett az a kérdésem, hogy emlékszik-e a zenével való első találkozására. Vagy esetleg mégis őriz egy ilyen emlékezetes pillanatot?

– Édesanyámnak nagyon szép hangja volt, népdalokat énekelt elsősorban, de gyakran hallottam tőle az akkor divatos háborús Karády-dalokat is. Amikor iskolába kezdtünk járni, beköltöztünk Udvarhelyre, ahol nagyon élénk volt a  kulturális élet, a cigányzenekarok alkalmi fellépései pedig már-már eseményszámba mentek. Nagyon szerettem őket hallgatni, leginkább a brácsást csodáltam, nem tudtam elképzelni, hogy is képes olyan jó kontrákra.

Egyébként Udvarhelyről sok jó zenész került ki, például Balogh Ferenc, aki Ruha Istvánnak volt a tanára, Dénes Elemér, a kolozsvári filharmónia első koncertmestere, Halász Lajos zenetanár és még mások is természetesen. Egyébként nemcsak a zenei élet volt Udvarhelyen pezsgő, érdekességként említeném, hogy felmérés alapján a hasonló nagyságrendű városok közt első helyen állt könyvvásárlásban. De volt amatőr színjátszó csoport is, nagyon jó énekesekkel és Balázs Ferenc irányításával  minden évben bemutattak egy-egy operettet. Nem véletlen, hogy amikor megalakult a hivatásos színház, olyan nagy szeretettel és lelkesedéssel fogadta a város.

De intézményesített zenetanulásra nem volt lehetőség, magyarán nem volt zeneiskola, s amikor harmadikos koromban édesanyám vett nekem egy hegedűt, Khel Istvánhoz kezdtem járni órákra. Később játszottam az operetteket kísérő félszimfonikus zenekarban is, és mondhatni a legtermészetesebb volt számomra, hogy a kolozsvári konzervatóriumba felvételizzek. Elsőre, 1957-ben felkészületlen voltam, nem vettek fel csak a következő évben. Beleestem abba a korosztályba, akikkel – akkori szovjet mintára – mindössze tíz osztályt járattak. Egy életen keresztül megéreztem ezt a „sietséget”, hiszen tizenhat évesen eresztették szélnek a fiatalokat, holott akkor következett volna még a minden szempontból alapos felkészülés két éve. Szerencsére ez a tízosztályosdi talán csak két vagy három éven át tartott, aztán áttértek a tizenegy, majd a tizenkét osztályos oktatásra. De hogy a konzervatóriumról beszéljek: 1958 és 1963 között voltam Kolozsváron. Nagyon sokat dolgoztam ez alatt az idő alatt, és nemcsak én, hanem az évfolyamtársaim is. Tizenegyen voltunk a magyar tagozaton, majdnem mindnyájan kissé hiányos ismeretekkel kerültünk fel. Reggel hatkor már ott voltunk a konzervatórium előtt, hogy zongorához juthassunk gyakorolni.

Napközben tanórák, este pedig vagy hangverseny, vagy a két opera közül az egyik előadás. Én mindent Kolozsvárnak köszönhetek, nem utolsósorban olyan csodálatos tanáraimnak, mint Márkos Albert, Jagamas János, a Kodállyal és Bartókkal is kapcsolatban állt Nagy István, Major Ferenc, a Kodály-tanítvány Jodál Gábor vagy Terényi Ede, illetve a nem szigorúan vett zenei tárgyakat oktató Földes László, Bretter György, Benkő András vagy Lakatos István.

– A különböző művészi irányultság-tehetség tekintetében talán a zenei hajlam mondható a leginkább genetikailag meghatározottnak. Vagyis egy született botfülűből a világ legjobb tanára sem tud Mozartot faragni. Ilyen szempontból mennyire beszélhetünk egy zenetanár sikerélményeiről vagy eleve úgy megy be az első órájára, hogy felhagy minden reménnyel?

– Nem szakiskolában a zenetanár feladata nem az, hogy például megtanítsa a hangközöket, hanem hogy a diákokkal megszerettesse a zenét, rávezesse a zene adta harmónia átérzésére, és nem utolsósorban arra, hogy a zene segít szavak nélkül is szót érteni a világgal. Annak idején minden héten elmondtam a következő koncert műsorát, beszéltem az egyes művekről, s hogy milyen sikerrel, az még mostanában is elő-előbukkan: különböző évfolyamok hívnak meg az érettségi találkozóikra, és ott szoktak beszámolni arról, hogy a valamikori zeneóráinknak milyen hatását élték-élik meg a mai napig.

A zeneiskolai oktatás természetesen egészen más, hisz eleve másak a kívánalmak, így a tanári hozzáállás is szigorúbb. Nem dicsekvésből mondom, de a konzervatóriumi felvételire készülő magántanítványaim szinte kivétel nélkül elsőre bejutottak, és ma már a váradi zenei élet jelesei. Tehát igazán nem panaszkodhatom a tanári sikerélményeimre.

– Mennyiben volt más a filharmónia zenei titkárának lenni, nagy kihívást jelentett-e a váltás?

– Tulajdonképpen lassú átmenet volt, nem egyik napról a másikra váltottam, mivel előbb a főállású tanárság mellett bedolgoztam a filharmóniához, aztán fordítva. De hogy ne kerüljem meg a választ: egészen más jellegű munka. A zenei titkár, illetve szabatosan művészeti tanácsadó nagyon szép kifejezés, de közelről sem fedi a tennivalók özönét. A váradi filharmóniánál egyébként én voltam az első képesített művészeti titkár – így is nevezik –, és hát tulajdonképpen mindent a saját bőrömön kellett megtanulnom.

Az én feladatom volt az évad repertoárjának az összeállítása, koncertekre való lebontása, vendégművészek meghívása, a honoráriumuk megtárgyalása,  kapcsolattartás a sajtóval, műsorfüzetek és esetleg egyéb kiadványok szerkesztése-gondozása, a művészek fogadása... Ez utóbbit egyébként kiemelten kezeltem, hisz minden zenekarnak az a célja, hogy viszszajárjanak a művészek, állandósuljon a kapcsolat. Az előadóművészekre felnéztem, sokukkal személyes kapcsolatot ápolok ma is.

Számomra mindig egyaránt számított a művészi teljesítmény és az emberi kvalitások, ha a kettő nem találkozott, a kapcsolat sem mélyült el köztünk. Ettől függetlenül mindenik meghívottunkat „állomástól állomásig” kísértem, legemlékezetesebb állomási várakozásom tizenegy óra volt, amikor a nemzetközi vonat valami miatt ennyit késett, de mivel félóránként jelentették,  hazamenésről szó sem lehetett.

A feleségem hűséges kitartása nélkül nem tudtam volna végigcsinálni ezt a reggeltől gyakran éjszakáig tartó „házonkívüliséget”: miközben én lótottam-futottam ő nevelte a két gyermekünket. Ilyen volt a munkám, sőt ha kellett, a színpadot is rendeztem, cipeltem a timpánt – aminek volt azért értékes hozadéka is, hisz a külföldi turnéinkra zenei titkárként nem mehettem volna el, de mint műszak, például mint kottatáros igen. Nagyon sok helyen megfordultunk, ami bizony azokban a szigorúan bezárt években sokat jelentett.

– Emlékszem, hogy akkoriban minden hangverseny kötelezően egy-egy román darabbal kezdődött. Mit jelentett ez a váradi filharmónia számára?

– Helyesbítéssel kezdeném: minden koncerten be kellett mutatnunk egy romániai darabot. Számunkra ez különösen jó lehetőség volt, ugyanis sorra mutattuk be a hazai magyar zeneszerzők műveit. Tavasszal kellett összeállítanunk a következő évad műsortervét és felküldeni Bukarestbe. A Zeneszerzők Szövetsége évente kiadott egy ismertetőt az előadható művekről, ebből válogattunk. Ha hazai szerző volt, mehetett műsorba. A vokálszimfonikus műveknél fordult elő, hogy akadékoskodtak, nehogy véletlenül az akkori elvtársi füleket sértő szöveg kerüljön eléneklésre, de a zenekari darabokra mondhatni szó nélkül rábólintottak.

Mi pedig tulajdonképpen kötelességünknek is tekintettük olyan hazai magyar szerzők műveinek bemutatását, mint Oláh Tibor, Zoltán Aladár, Junger Ervin, Jodál Gábor, Czakó Ádám, Terényi Ede, Vermessy Péter, Fátyol Tibor, Márton Jenő, Csiky Boldizsár. Kialakult a kapcsolat egy-egy zeneszerző és előadó között, esetleg a karmester választotta ki a darabot, vagy mi ajánlottunk a karmestereknek műveket, tény, hogy olajozottan működött felvállalt programunk: a „szűkségből” sikerült „bőséget” kovácsolnunk. 90 után viszont, ahogy annyi mással is, átestünk a ló másik oldalára, és ma már gyakorlatilag szinte teljesen megszűnt a hazai kortárs zeneszerzők művei iránti érdeklődés.

– Említette, hogy munkaköri leírásába tartozott az előadók honoráriumának a kialkudása is. Művészemberekről lévén szó, mennyire volt ez könnyű vagy nehéz?

– Olyan nagyon nehéz nem volt, mivel létezett egy meghatározott tarifa, de ezen lehetett még finomítani egy kicsit. A végső  összeg az igazgatótól függött, bennem megbíztak a direktorok, mert tudták, hogy számomra elsődleges szempont a művészi teljesítmény. Váradot – a magyar tévé elérhetősége miatt –  kicsit úgy kezelték, mint világra tekintő ablakot. Olyan előadókat próbáltam hívni, akiket ismertek a tévéből, nálunk például már 1975-ben koncertezett Kocsis Zoltán és Ránki Dezső, illetve a karmesterversenyek nyertesei közül elsőként hívtuk meg Trikolidiszt.

De mivel nagyon jó kapcsolatokat ápoltam a bukaresti ARIA elnevezésű, művészcseréket lebonyolító intézménnyel, sikerült Váradra világhírű művészeket is meghívnunk: fellépett nálunk Igor Ojsztah, Rudolf Kerer, Danyiil Safran, Viktor Tretyakov, a kor legjobbjai. S hogy ne érhessen az a vád, miszerint csak a magam munkájáról beszélek, föltétlenül el kell mondanom, hogy az 1949-ben indult Állami Filharmónia előzményeit kutatva a 19. század végéig jutottam: Váradon az első intézményesnek mondható szimfonikus hangversenyt 1888-ban rendezték.

Az idők során pedig a Váradon vendégszereplők között a 20. század elejének olyan jelentős alkotó-előadóművészei fordultak meg, mint Ysaye, Wieniavsky, Dohnányi, Fritz Kreisler, Jacques Thibaud... Tehát az akkori művészeti tanácsadó sem panaszkodhatott, hogy nem akad bőven munkája...