Beszélgetés Marossy Anna nagyváradi biológussal

– Belényes környéke Bihar megye legvadregényesebb vidéke, úgyhogy akár természetesnek is mondható a pályaválasztása, a biológia iránti elkötelezettség. Ilyen egyértelmű volt, vagy esetleg felmerült más lehetőség is?

– Tulajdonképpen ilyen egyszerűen választottam a természetrajzot, habár a kezdet kezdetén konfliskocsis akartam lenni. A konflis volt ugyanis az a közlekedési eszköz, amivel először megismerkedtem. És úgy látszik, hogy egészen kisgyerekként már megvolt bennem a „kimozdulási” vágy, menni, menni, minél többet látni és meglátni a világból. És visszaemlékszem még egy nagyon fontos, meghatározó élményre: az első osztályfőnöknőnk nem igazán tudott mit kezdeni velünk osztályfőnöki órákon, ezért döntött úgy, hogy felolvassa nekünk Cezar Petrescu ifjúsági regényét, a Fram, a jegesmedvét. Nagyon szerettem, és már akkor elhatároztam, hogy valahogy én is eljutok majd a sarkvidékre. Egyébként is télimádó vagyok, nekem a tavasz és a nyár kínszenvedés, ősszel kezdek „kivirágozni”, de igazi lételemem a tél. Na és a hajdani felolvasásból az agyamnak egy külön rekeszében tároltam az északi fényről hallottakat, összekötve a vággyal, hogy ezt is láthassam.

– Ha jól tudom, megvalósult a gyerekkori – sarkvidékkel kapcsolatos – álma.

– A 90-es évek végén eljutottam Alaszkába és Grönladra. Hogy életre szóló élmény volt, azzal jóformán semmit nem mondok: ez csak közhely. De azt az érzést nem is lehet megfogalmazni, amit a McKinley-hegy Denali csúcsának megpillantásakor éreztem. Az északi fénnyel kapcsolatban pedig? Talán a minden porcikámat megrázó katarzis illik rá leginkább. Sokban hasonlít a leíráshoz, elsősorban talán a leheletfinom zümmögés, amit hallani lehet, de nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a Fram szerzője nem látta élőben, ő is csak olvasott róla. És hát az eszkimók... Alaszkában sajnos az úgynevezett civilizáció megrontotta az ősi világukat, Grönladon talán kevésbé. Érdekes volna összehasonlítani az eszkimókat azzal a világgal, ahol én a tanári pályámat kezdtem: annak idején, közel hat évtizeddel ezelőtt nem annyira az érintetlen őstermészetbe, mint inkább a középkori gondolkodásba leragadt emberekkel szembesültem. Csak egyetlen példát mondanék: a gyakori mosakodás bűnnek számított, az pedig, hogy a test úgymond szégyenletes részeit is megmossa egy fiatal nő... hát nem is tudom, de valahol a poklok poklát idézte a számukra. Ma már megmosolyogjuk mindezt, de nagyon is valóságos volt.

– Ezt értsem úgy, hogy a természettel élethivatásként foglalkozó biológus számára az ilyen természetellenes felfogású közeg miatt nehéz volt a tanári munka?

– Jaj nem, erről szó sincs. Nagyon szerettem tanítani, nemcsak az alatt a kilenc év alatt, amíg iskolában dolgoztam, de amikor a múzeumba kerültem akkor is. Nem elsősorban a kutatás miatt szerettem a múzeumot, hanem az odalátogató gyerekcsoportokkal való foglalkozás miatt. Az életre épp akkor rácsodálkozó óvodásoktól kezdve a nagyobbakig csodálatosan megtaláltam velük a hangot. Mert az életben ez az egyik legfontosabb. Az emberi kapcsolat. És manapság ez hiányzik – egyre jobban. Egy amerikai társadalomkutató mondta, hogy sajnos rohamléptekkel közeledünk az érzelmek jégkorszaka felé. A legnagyobb hiány az emberi szó. Én éppen ezt találtam meg a tanításban és a múzeumi munkában. Azt szoktam mondogatni, hogy valójában csak három évig dolgoztam, akkor amikor Váradra kerültem, mert a többi az kedvtelés volt. Pedig gyerekkoromban soha nem játszottunk tanárosdit, inkább a rabló-pandúrt szerettük. Talán nem volt egy példaképnek beillő, ízig-vérig pedagógusminta előttünk, vagy a családunknak egy kissé kalandortermészetű lengyel tagja miatt? Nem tudom, de hát egyébként sem alakul az életben minden a gyerekkori elképzelések szerint.

– Kanyarodjunk akkor vissza a pályaválasztáshoz, illetve a nagybetűs Természettel való első szembesülésekhez. Tetten érhető-e ugyanúgy, mint a későbbi „mehetnék” a konfliskocsival és Frammal?

– Egészen kicsi gyerek voltam, amikor elkezdtem kirándulni járni édesapámmal. Négyhetes koromban szüleim már kivittek a szőlőbe, de kétéves koromban már volt kis hátizsákom, és mai napig csak így tudom elképzelni a természetjárást. Egyre messzebb és messzebb „merészkedett” velem édesapám, egyre nagyobb utakat tettünk meg. Volt hová mennünk, hisz hiába jártam be a világot, ma is vallom, hogy Belényes környékénél szebb vidék nem létezik. Ezért háborít fel mindaz, ami manapság, helyesebben húsz éve Pádissal és a környékével történik: akárhová nézel, csak rombolás, pusztítás, a vonatkozó telekkönyveket eltüntették, a területeket adják-veszik, építkeznek nyakra-főre... Egyszóval ebek harmincadjára került ott minden. Valahányszor csak alkalmam van, illetve ha alkalmat tudok rá keríteni, kiadom a mérgem, háborgok, elmondom, micsoda vétek azt a vidéket tönkreverni. Gondolom, az illetékesek már unják is az én kitálalásaimat, de én meg a nemtörődömséget és a nyerészkedő barbárságot unom. Édesapám egyébként közvetve ugyan, de Czárán Gyula-tanítvány volt: a természetszeretetre Ion Buşiţia belényesi rajz- és zenetanár, Bartók Béla barátja nevelte rá, ő pedig nekem adta tovább a tudását. Csokrot például csak a kaszálón termő vadvirágokból, elsősorban pipacsból volt szabad kötnünk, mert apám úgy tanított, hogy a hóvirágot se tépjem le, mert ott van annak is a helye, a kígyótól sem kell félni vagy irtózni, mert megvan a maga szerepe a természetben. De tőle tanultam a késő esti tücsökzene élvezetét, megismertette velem a hold- és széljárást, időben felismerni az eső közeledtét, arról nem is beszélve, hogy engem soha nem ijesztgettek sem farkassal, sem medvével. Csak később, amikor magam olvastam a meséket, találkozhattam volna az úgymond „gonosz” erdei állatokkal, de hát akkor én már rég be voltam „oltva” ellenük. Egyszóval én abban nőttem fel, amit édesapám nagyon kicsi koromban mondott nekem, hogy a természetbe úgy kell járni, mint egy templomban.

– Baudelaire híres programversének, a Kapcsolatoknak magyar fordítása kezdődik úgy, hogy „Templom a természet...”

– Hát édesapám biztosan nem Baudelaire-től vette ezt a megfogalmazást: azt ő úgy érezte, és velem is ezzel a metaforával éreztette meg tökéletesen a Természet lényegét.

– Engedjen meg nekem is egy metaforát: ha a Természet templom, akkor Marossy Anna mindenképpen ennek a templomnak az egyik főpapja.

– Nem túlzás ez egy kicsit?

– Nem, hiszen manapság mondhatni divat a környezetvédelem, fű-fa-virág hangoztatja az ökológiai közhelyeket. De amikor én először hallottam, hogy Marossy Anna síkra száll – és nem is akármilyen vehemenciával – a lótusz védelmében, ezelőtt 35–40 évvel, akkor épp az ellenkezője volt divatos, a „jelszó” lévén, hogy az ember győzze le a természetet! Történt érdembeni előrelépés azóta lótuszügyben?

– Egyértelmű pozitívumokkal nem igazán szolgálhatok, bár azóta azért történt némi változás. Elsősorban ami a kutatásokat illeti. Röviden összefoglalnám azok számára, akik nem követték figyelemmel minden lépésünket. 1798-ban járt a Nagyvárad melletti Szentmártonban Kiteibel Pál botanikus, és ő fedezi fel a Hájó és Rontó közti meleg vizes patakban ezt a csodavirágot, a tavirózsát. Rögtön felismeri, hogy nem európai fajta, hisz ennek egyben van a levele, illetve délben a virág kezd összecsukódni. Ez jellegzetesen trópusi tulajdonság. 1802-ben ír róla egy anyagot, amiben már az is szerepel, hogy „nagy étvágygyal eszik a lótuszt a disznók”. Tulajdonképpen ezt a publikációt követően oszlik meg a tudósok véleménye: egyesek szerint a törökök hozták be, mások szerint – mivel a legközelebbi rokona a Nílusban lehet – a vándormadarak testén-tollán kerülhetett ide mákszem méretű magja. Aztán felfedezték, hogy a 30–35 fokos Pecében él egy szubtrópusi csiga, a Melanopsis, aminek ismert a harmadkori rétegekben a fosszilis „elődje”. Ebből következtettek aztán arra, hogy a csigával együtt a tündérrózsának is nevezett tavirózsa őshonos lehet: akár a csiga, élő kövület. 1932-ben kezdett el vele Alexandru Borza, a legjelentősebb román botanikus foglalkozni, és egyúttal a védelmét is megkezdte hangoztatni. Igaz, hogy – ezt érdekességként mondom –, Ady költészetében is már ott a nyoma a pusztuló lótusznak: áttételes szimbólumként, önlelkét jelképezve jelenik meg a saját földjéről máshová került virág az 1908-as kötetében, A fehér lótuszok című darabjában, a Földessy Gyula által felfedezett Pusztul a lótusz című zsengének is mondható versében, illetve a Nagyváradon kiadott Még egyszer kötetében is megjelent Lótusz című versében. Egyébként a Lotus thermalist a botanikus Tuzson nevezte el Nymphea lotus varietas thermalisnak, és én már az imigyen elnevezett növénnyel kezdtem foglalkozni a hatvanas évek végétől, amikor a múzeumot bővítették, és nekem „jutott” a botanikai részleg. Azóta is a szívem egyik csücske maradt a tavirózsa, bár 1988-ban nyugdíjba vonultam, az utódom pedig gyümölcskertész lévén nem igazán szakember. Nem úgy kezelik, ahogy kellene, és entrofizálódik a víz. Bocsánat a szakkifejezésért: vagyis rossz a gát, ami miatt oxigénproblémák adódnak, és önmagát fojtja meg a lótusz. Közben pedig Debrecenben is genetikai kutatásokba kezdtek, aminek az eredménye, hogy az itteni növény DNS-e ugyanaz, mint a nílusi lótuszé. A kérdés tehát ismét az, hogy akkor hogyan került ide. Vagyis újból el kell kezdeni a kutatást...