Beszélgetés Kun József nagyváradi út- és hídépítő mérnökkel

– Az út és a híd sajátos jelképiséget hordoz: az összekötés szimbóluma. Kun József mérnök számára, úgy tűnik, fontosak a kötődések, az emberi kapcsolatok, alighanem a labdarúgást is közösségi volta miatt kedveli. Vagy véletlen volna a két terület lényegi rokonsága?

– Annyira nem véletlen, hogy az életemből húsz esztendőt lekötő harmadik szenvedélyemről, a hegedülésről nem is ejtett szót. És ugye a zene sem az a kifejezetten magányos műfaj. Kis híján hegedűművész lettem: bekerültem a jászvásári zenekonzervatóriumba, de otthagytam, részben a sport miatt, részben mert jobban vonzott a műszaki pálya. Örülök, hogy rákérdezett, mert végső soron valóban mindig az volt számomra a fontos, ami az embereket összeköti, nem pedig a széthúzás, az áskálódás. A rómaiaktól származik a vita via mondás, vagyis hogy az út az élet. És ezt nem is kell különösebben magyaráznunk, hisz még manapság, jó kétezer év után is vannak használható római utak, vagy legalábbis olyanok, amelyekre a mai utak épültek.

– Húsz éven keresztül hegedült: nem ritka, hogy a reáltudományokkal foglalkozók szenvedélyes zenészek is. Az iskolában a számok vagy a hangjegyek világa iránti érdeklődése számított inkább?

– Nem tartozom azok közé, akik az idő múlásával megszépítik serdülő- és fiatalkorukat, csupa rózsaszínben mutatva be mindazt, ami volt. Bátran bevallom hát, hogy egyáltalán nem voltam jó tanuló. A házi feladatokat, különösen matekből, folytonosan az osztálytársnőiméről másoltam le gyorsan, a szünetben. Nagyon jó tanárunk volt, Kovács Laci bácsi, aki ráérzett arra, hogy én tulajdonképpen meg tudnám egyedül is csinálni a gyakorlatokat, csak lusta vagyok hozzá. Egy alkalommal kihívott a táblához, hogy az osztály előtt be is bizonyítsa ezt a feltételezését. Az esedékes tantárgyverseny előtt történt, úgyhogy az olimpiai feladatokból adott egyet, hogy próbáljam megoldani. Simán ment. Jól letolt Laci bácsi, hogy akinek ilyen érzéke van a matekhez, nagy bűnt követ el, ha nem használja ki. Hát aztán az egyetemen „levezekeltem” a középiskolás lazaságaimat.

– A házi feladatok kapcsán lustaságot említett: számomra valahogy nem illik össze egy komoly, igazolt labdarúgó és a lustaság. Hogy is volt ez? Milyen korán kezdett el focizni, és miért éppen ezt a sportágat választotta?

– Gyerekként, a nagyváradiak által csak Rédaiként emlegetett Rhédey-kertben, a Törekvés sportpályáján kezdtem. Divat volt a labdarúgás, hisz az én gyerekkorom egybeesett az aranycsapat aranykorával. De voltak váradi nagy példaképek is: az ICO csapata tulajdonképpen a híres NAC utódja volt, és a NAC-ban olyanok játszottak, mint Bodola, Bakucz, Serfőző, Spielmann, Vécsey, Váczi – ők a példaképeim közé tartoztak. S amikor már komolyabban játszottam, itt voltak az akkori váradi nagyok: Harsányi, Ráksi Gabi, Petrico, Szűcs Árpi –, rájuk is mint példaképekre emlékszem.

– Milyen volt abban az időben a sport, de különösen a labdarúgás körüli közhangulat? Érez-e különbséget a mai és az akkori megítélés, értékelés között?

– Óriási a különbség. Akkor ugyanis soha nem a pénz volt a fontos, mindannyian büszkék voltunk, hogy játszhattunk a szurkolókkal teli stadionban. De otthon sem azt hallottuk, hogy a sportban mennyi pénz van. Ma egészen kicsi kortól mondogatja sok szülő a gyerekének, hogy legyél sportoló, mert ott lehet jó sokat keresni. Nem is nagyon hiszik, amikor arról beszélek, hogy mi szenvedélyből játszottunk. Tulajdonképpen a zenetanulást is a sport miatt hagytam abba, hiszen mindkettő annyira teljes embert igényelt, hogy választanom kellett: vagy a labda, vagy a hegedű.

– És amikor a sportot, a labdát „tette félre”, akkor is úgy merült fel a kérdés, hogy az utak vagy a labda?

– Egyetemistaként játszottam a temesvári csapatban, de amikor végeztem, és hazajöttem a megyei út- és hídépítő vállalathoz, akkor még egy darabig tagja voltam az élvonalbeli Bihar FC-nek, de a szakmámat is nagyon szerettem, és amikor az igazgató megkérdezte, hogy sportolni akarok-e inkább, vagy a hidakkal foglalkozni, abbahagytam a sportot. Nem sokkal ezután főmérnök lettem a vállalatnál.

– Nem bánta meg, hogy abbahagyta az aktív sportolást?

– Nem bántam meg, habár nehéz volt lemondani a fociról. De egy igazi sportolónak tudnia kell, hogy előbb-utóbb abba kell hagynia. Én élvonalbeliként hagytam abba, annak ellenére, hogy úgymond takarékon még játszhattam volna itt-ott, de ezt nem akartam. Nem ritka egyébként az enyémhez hasonló magatartás, hiszen Mircea Lucescu, Mircea Sandu is így tettek, vagy Surdan Simion, aki a temesvári sportkórház igazgatója lett, de természetesen említhetném Bölöni Lászlót vagy Jenei Imrét is. Arról nem is beszélve, hogy a munkáim a mai napig léteznek, az emberek naponta használják azokat a hidakat, amelyeket én terveztem, vagy az építésükre felügyeltem.

Azt hiszem, még nem is említettem, hogy igazán a hídépítés áll a legközelebb hozzám, az államvizsga-dolgozatomat is ebben a témában írtam, és egyetemistaként részt vettem a Moldova Nouă-beli híd építésében. Mai napig létezik. Ahogy Váradon is a régi Garasos híd helyén az új híd vagy a Borsi út elején a nagy felüljáró, a cséffai, a köröskisjenői híd – ez utóbbit én „mentettem meg” az összeomlástól. De Moldvába többször is hívtak szakértőként, amikor a szinte évente bekövetkező árvizekkor veszélybe kerültek a hidak. És így lettem egy osztrák cégnél is üzemvezető, mert szükség volt a szakvéleményezésre. Büszke vagyok rá, hogy közreműködtem én is a Nagyvárad–Szatmár közti nemzetközi út kivitelezésében. S ha már büszkeségről beszéltem, akkor elsősorban a fiamról kell szólnom, aki szakmai szempontból a nyomdokaimban jár.

– Ne haragudjon, ha megkérdezem: fia önként választotta az út- és hídépítést vagy némi apai nyomásra?

– Megszerette ezt a szakmát, azért választotta, és az előmenetele is teljesen független tőlem: úgy ment el versenyvizsgázni az osztrák céghez, hogy én nem is tudtam róla, vagyis el akarta kerülni a „közbenjárás” leghalványabb gyanúját is. Csak amikor elnyerte a cég romániai igazgatói állását, akkor szólt nekem. A sport viszont nem igazán érdekelte, annyira legalábbis nem, hogy aktív sportoló lett volna. De a lényeg az, hogy nagyon büszke vagyok rá, akárcsak a feleségemre, akinek minden lépését áldom, hiszen rengeteget kellett távol lennem, de soha egy zokszót nem hallottam tőle emiatt. Boldog család vagyunk, s hogy a két unokám, a 13 éves Erik és a 6 éves Kara milyen szakmát választ, az majd kiderül, egyelőre még – természetesen – nem ezzel foglalkoznak.

– Kun József nem erőltette a fia pályaválasztását, de vajon őt magát mennyire befolyásolta a családi környezet?

– Nagybátyám a nemrég Miskolcon elhunyt Kun József magyartanár volt, akit az ’56-os események után letartóztattak, huszonöt évre ítéltek, tizenkettőt töltött le, de miután kiengedték, nem taníthatott. Itt-ott dolgozott, amíg el nem ment Magyarországra, Miskolcra, ahol visszakapta tanári állását. Nagyon nagy tudású, széles látókörű ember volt, ő vezetett rá az olvasásra, az irodalom szeretetére. És nemcsak a kezembe adott egy-egy fontosnak tartott olvasnivalót, de mindig talált rá időt, hogy miután elolvastam, megbeszélje velem.

A zene szeretetét másik nagybátyám, Schisler Tóni bácsi oltotta belém, illetve hegedűtanáraim, Thurzó Sándor, akivel tanulni kezdtem, majd pedig a sajnálatosan korán elhunyt Lóri István. Egyszóval apai ágon kaptam a művészetszeretetet, anyai ágon a sport szeretetét. És szándékosan hagytam utoljára, hogy ne tűnjék dicsekvésnek: egyik nagymamám Arany Irén volt, Arany János unokatestvére. Lehet, hogy ez is hatással volt az életem alakulására, a legkülönfélébb emberi problémákhoz való viszonyulásomra.