Beszélgetés Kolozsi Tibor szobrászművésszel, fémszobor-restaurátorral

 – Napjainkban a szobrászat távolról sem a képzőművészet legnépszerűbb ágazata. Miért választotta mégis ezt a pályát?

– Mindig vannak divatos szakmák. Jelenleg a divattervezés, a fotó és a grafika a legkeresettebb terület. Hogy én miért lettem szobrász, az bonyolultabb. Lehet, hogy nagy dolgot mondok, de kiskoromtól úgy éreztem, ez elhivatottság számomra. És ebben nem kételkedtem, természetes volt, hogy így kell lennie. Már gyerekként nagy vonzódást éreztem a szobrok iránt. Amikor első alkalommal láttam köztéri szobrot, megbabonázott. Tudtam, hogy valami ilyesmit szeretnék készíteni. Azóta egyértelmű számomra, hogy nekem ezen az úton kell járnom.

– Munkássága kezdetén főleg mitológiai, őstörténeti ihletésű kisplasztikákat készített. Honnan ered ez a múltba fordulás?

– A szobrászat is egyfajta kommunikáció. Sajátos kommunikáció, a formák nyelvén történik. Viszont mindig van kapcsolata a valósággal, nem lehet kiragadni, pusztán jelenségként megélni. Mindig van egy téma. A mitológiai vagy keresztény motívumokat az idők folyamán gyakran feldolgozták, hiszen olyan témák, amelyeket az emberek ismernek, közérthetőek. Amikor valamire utal a szobor, előny, ha az emberek ismerik a témát. A vallásos, mitológiai témák ilyenek, ezekhez mindig visszatérünk.

– A kisplasztika egyfajta előkészítő volt a későbbi köztéri szobrokhoz?

– A kisplasztika egyfajta vázlat. Ilyenkor a szobrász arra gondol, hogy ezt bármikor fel lehet nagyítani. Tehát egy kísérlet a szoborra. Mivel egy köztéri szobrot nem lehet létrehozni kizárólag saját kezdeményezésre, azt meg kell rendelnie valakinek, a szobrász, amikor ideje és mondanivalója van, kisplasztikával kísérletezik. Ez nagyon jó lehetőség a gyakorlatra, ezért művelik.

– Miben más köztéri szobrot készíteni?

– Elsősorban megváltoznak az arányok. Nem mindegy, hogy mekkora a mérete, milyen magasságban szemlélhető, mekkora a tér, amely körbefogja. Nemcsak plasztikai üzenetről van szó – persze, ez a legfontosabb –, sok más tényezővel is számolni kell. Mindemellett nagyon komoly beruházás, így az anyagi részét is át kell gondolni. Ahogy azt is, hogy milyen anyagból lehet kivitelezni, és ez milyen befolyással lesz majd a szobor jellegére. Bizonyos anyagokat nem lehet kicserélni másra, mivel már önmagukban is üzennek. Ráadásul állandó kompromisszumot kell kötni arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet a megrendelő elvárásaival összeegyeztetni azt a belső mondanivalót, amit a szobrász meg szeretne valósítani.

– Nemcsak alkot, szoborrestaurálással is foglalkozik. Mi késztette erre?

– Az alkalom szülte. Mivel Romániában nincs szoborrestaurátor-képzés, ezt a munkát a szobrászoknak kellett felvállalniuk. Különben ez mindig is a szobrászok dolga volt, csak a mai világban túlzottan szakosodunk, így elvált a szobrászattól. Nyugaton külön képzés van rá, és azon belül is van
kő-, illetve fémszobor-restaurálás. Mivel nálunk nincs restaurátorképzés, fel kellett vállalni azt, hogy ilyen feladatokkal is meg kell küzdeni. Mert bizonyos szobrok olyan állapotba jutottak, hogy meg kellett őket menteni.

– Ilyen volt az aradi Szabadság-szobor és a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, melyeknek a restaurálási munkálatait vezette. Ezek nemcsak a művészi értékük miatt fontosak a magyar közösségnek, nemzeti jelképek is. Milyen érzés ilyen jelentőségű alkotáson dolgozni?

– Inkább kihívás és élmény. Bár amikor az ember belefeledkezik a munkába, nem nagyon tud mérlegelni, csak utólag lehet elemezgetni, hogy mi is történt. Elsősorban kihívás, másodsorban rendkívüli élmény, amely abban teljesedik ki, hogy bele lehet tekinteni a régi mesterek gondolatvilágába, módszereibe, és ez tanulságokkal is jár.

– Értsem úgy, hogy egy ilyen szobor restaurálása befolyásolja a későbbiekben az Ön viszonyulását, amikor saját alkotást készít?

– Minden bizonnyal. Tapasztaltam már, hogy ez így történik. Úgy van talán az emberi pszichikum felépítve, hogy amit elraktároz egy bizonyos időben, utólag kivetül valamilyen formában. Az élmények meghatározzák az ember gondolati fejlődését, jövőbeni reakcióit. Itt az élmények látvány formájában vannak jelen, hisz a képzőművész a látványra fogékonyabb, mint a hangokra, gondolatokra. De a látvány is ugyanúgy elraktározódik, és utólag kivetül. Ez egy folyamat, egyik a másikból következik, és ez így szép. Mindenkinek más a múltja, és ez meghatározza valamelyest a jövőjét.

– Az alkotás magányos munka, Zala György szobrának, illetve a Fadrusz-alkotásnak a restaurálását azonban nagy médiaérdeklődés övezte. Ez mennyire befolyásolta a munkafolyamatot?

– A nyilvánosság többet zavart a munkában, mint amennyire az előnyünkre vált. De ezzel szembe kellett nézni, reagálni kellett rá, nem volt más választás. Érthető ez, hiszen mivel közpénzekről van szó, el kell számolni az adófizető polgárnak arról, hogy mire költik, ezért időnként kell írni egy-egy tudósítást. Számomra ez új volt, bele kellett szokni, fel kellett dolgozni.

– A kolozsvári restaurálás során nem várt problémák is bőven akadtak…

– Ebből áll maga a munka, ez adja a szépségét. Egy kaland, ami ismeretlen tájakra kalauzol. Ebben rejlik a mesterségnek a próbatétele, hogy olyan dolgokat kell megoldani, amelyekre nincs recept, és akkor kell kitalálni. Ez benne a kihívás. A Mátyás-szoborcsoport esetében az egész munka rejtélyek sorozata volt, hiszen korábban nem találkoztam lovas szoborral.

– A restaurálás ugyan befejeződött, de a szoborcsoport körüli huzavona még mindig tart. Mi a véleménye erről?

– Szerintem ez onnan indul, hogy a szoborcsoport nagyon fontos a városnak, és emiatt az érdeklődés középpontjában áll. Ha nem lennének ilyen gondok, akadna valami más, mert ott van a Főtéren, ahol számtalan esemény történik, és mindig szenzáció lehet. Ha nem lenne központi helyen, ezeket az eseményeket nem lehetne fokozni. Így azonban lehet, és a politikum ezt jól ki is tudja használni. Ezzel mindig lehet manipulálni. Ez történik, ennek vagyunk a tanúi: hogyan lehet egy szoborból politikai tőkét kovácsolni. És ez nem most kezdődött, hanem már akkor, amikor a szobor született. Akkor is számtalan ilyen esemény zajlott, és mind szenzáció volt, mert a szobor maga szenzációs. Szerintem ez természetes, mindig lesznek ilyen események, amelyekkel a köztudatot manipulálják. Nem feltétlenül a manipulálás, csak a történés kedvéért. Mindig fognak történni dolgok Kolozsvár Főterén, és ezekről mindig lesznek szenzációs tudósítások. És mindig lesznek, akik ebből nyereséget akarnak húzni. Ez mindenhol a világon így van. Vannak fókuszok mind térben, mind időben, gócpontok, amelyekre jobban odafigyelnek. A történelem is ezekre koncentrál.

– Most éppen a Iorga-idézetet tartalmazó tábla ilyen gócpont, amelyről az önkormányzat azt állítja, jogosan került a szoborcsoport elé. Ön készítette a restaurálási tervet, mi az igazság?

– Az az igazság, hogy ezt a táblát mindenki úgy szemléli, ahogy kedve és érdeke diktálja. Az önkormányzatnak az az érdeke, hogy bebizonyítsa: a tábla legális, és minden eszközt meg is ragad erre. Egyértelmű viszont, hogy ez a tábla nem szerepelt a tervekben, és így létjogosultsága sincs. Történt viszont egy eltérés a tervtől. A mi táblánk, a négynyelvű ismertető plakett a tervrajzon középre lett elhelyezve, és mi a munkálatok során eltértünk ettől. Ennek a táblának ugyanis van egy vasbeton alapja, amelyre felszereltük, hogy ne legyen csak úgy a földre téve, és ilyen alap már volt négy a szobor körül. Az acél tartóállványzatnak a talpainál van egy-egy köbmétert meghaladó betonalapozás, ami ott maradt, nem távolítottuk el. Sőt úgy találtuk, nagyon alkalmas arra, hogy felszereljük rá a táblát, így kiadtuk erre az építőtelepi utasítást. Ennek ez a módja, románul úgy mondják: „dispoziţie de şantier”. Ha például egy épületnél az ablakot el akarják költöztetni fél méterrel, mert ott egy fa, a tervező kiad egy ilyen utasítást, és ez tudomására jut a megrendelőnek. Itt is ez történt. Ezt a kis módosítást használta ki az önkormányzat, és most azzal takarózik, hogy az ő táblája ott van, ahol a tervrajz szerint lennie kell. Ez nevetséges, mert az eredeti tervben a tábla szövege is megvan, nem lehet félremagyarázni. De ők találtak a saját mentségükre egy kiskaput, és ezt megpróbálják maximálisan kihasználni.

– Ilyenkor a szakma nem tud közbelépni, és az eredeti állapot viszszaállítására kötelezni az önkormányzatot?

– Melyik szakma? Annak idején sem volt a szakma olyan helyzetben, hogy hangoztassa a véleményét, amikor útépítőket bíztak meg a szoborrestaurálással. Itt a szakma véleménye rég nem számít. Nem tudom, melyik az a szervezet, hivatal, amelyik ebbe úgy tud beleszólni, hogy annak nyoma is legyen. Az is egy kibúvó, hogy a műemlékvédelemben nincs minden terület lefedve, így nőhet a gaz. Ha egy ilyen fontosságú, egy történelmi város főterén elhelyezkedő műemlék esetében nincs egy intézmény, amelynek vétójoga van, és azt mondhatja: eddig, és ne tovább, akkor azt jelenti, hogy ez  nincs megoldva. A kulturális minisztériumnak megvan ugyan a beleszólása, véleményt mondhat, de nem kényszeríthet. Nincs olyan intézmény, amely rendelkezhet.

– Azok után, ahogy az önkormányzat eddig viszonyult a szoborhoz, lehet-e bízni abban, hogy a jövőben gondját fogja viselni?

– Csak találgathatunk. De azok után, hogy befektettek, és kijavították a hibát, feltételezhető, hogy többé-kevésbé gondját fogják viselni. Ha máskor nem, majd akkor, amikor égető lesz a probléma. Ha nem megy saját kezdeményezésből, a város polgársága fogja ezt kikövetelni.

– Korábban azt nyilatkozta, napjainkban nincs felkérés olyan monumentális köztéri szobrok készítésére, mint a Mátyás-szoborcsoport. Amennyiben lenne, vállalkozna rá?

– Ez a témától függ. Ha tetszene a téma, valószínűleg elvállalnám, mert ez is kihívás, de megtörténhet, hogy nem tetszik. Egy köztéri alkotás létrehozásához sok pénz kell, amit elő kell teremteni, és ahhoz, hogy meglegyen, sok embert meg kell győzni. Ezek csuszamlós dolgok, mert ha sok ember ízlése összekeveredik, nagyon zavaros lesz az eredmény, és a szobrász magáévá kell, hogy tegye. Kérdéses, hogy ez mennyire lehetséges. Nagyon elrugaszkodott dolgokat tudnak az emberek kitalálni, lelkesedni ezekért, és nem biztos, hogy ez találkozik a művész lelkesedésével.

– Bár számos köztéri szobra van, a szakma ismeri és elismeri tevékenységét, a szélesebb közvélemény a szoborrestaurálások, főleg a Mátyás-szoborcsoport felújítása kapcsán ismerte meg a nevét. Nem sérti ez az „alkotói büszkeségét”?

– Erről nem tehetek, akaratomon kívül alakult így, én is csak szemlélője vagyok az eseményeknek. És ha ez eddig így alakult, akkor a legfőbb ideje, hogy a saját tevékenységem is előtérbe kerüljön. Ki fog derülni, hogy a közeli vagy a távolabbi jövőben hogyan alakul majd ez a megítélés.

– Most, hogy kikerült a média érdeklődésének középpontjából, min dolgozik?

– Egy kiállításra készülök. Pontosan azért, mert sok időm ment rá a restaurálásra, és kevésbé tudtam foglalkozni a saját dolgaimmal. Egyéni kiállítás lesz, Kolozsváron. Időpontot nem tudok mondani, akkor lesz, amikorra elkészül az anyag.