Beszélgetés Horváth Lászlóval, a firenzei filharmónia elsőhegedűsével

– Gondolom, hogy többgenerációs muzsikuscsalád sarjaként nem volt kérdés, milyen pályát választ.

– A családunkban hagyománynak számít, hogy a fiúk zenei pályára menjenek. Nemrég családi fényképeket nézegettem, és kezembe került néhány 1928–29-es felvétel, amelyeken nagyapám látható, mint a berlini Defa filmstúdió zenekarának tagja. Nagyapám kezében egy brácsát tart, lábánál egy gitár van, mellette pedig még ott van egy klarinét és egy szaxofon. A dédnagyapám szintén muzsikus volt, nagybőgős, az ő apja pedig hegedűs. Édesapám a kolozsvári filharmónia elsőhegedűse volt 1959-től 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig a Napoca-kvartettben együtt játszott Ruha Istvánnal. Az ötödik generációig visszamenőleg tehát biztosan tudjuk, hogy muzsikuscsalád voltunk, a többi a múlt homályába vész.

– Tanárai közül kik gyakorolták önre, a fiatal, formálódó zenészre a legmélyebb hatást?

– A zeneiskolában Nuszbaum Ilona és Részegh Benedek voltak az első hegedűtanáraim, majd a líceumban Eugen Frandeş oktatott. Nagy szerencsém volt, hogy a bukaresti konzervatóriumban Modest Iftimchi keze alatt tanultam, aki technikailag fantasztikus volt, majd Ştefan Gheorghiuval specializálódtam. A legnagyobb hatást azonban kétségkívül a kiváló zeneszerző és zongoraművész, Kurtág György gyakorolta rám, akivel 1985-ben már a rádiózenekar tagjaként a szombathelyi Bartók-szemináriumon találkoztam. Ő valósággal kinyitotta a füleimet, neki köszönhetően kezdtem el jobban hallani a saját játékomat, jobban érezni és érteni a zenét. Kurtág György olyan volt, mint egy kitűnő sebész, a legfinomabb hajszálerekig képes volt felbontani egy zeneművet, majd újjáépíteni azt, ami által az egésznek új értelmet adott. Ráadásul mindezt a legnagyobb átéléssel tette, nemcsak intellektuálisan, hanem érzelmileg is. Karmesterként Zubin Mehta egyfajta mentor a számomra, főleg technikai szempontból. Nagyon hálás voltam neki, amikor kölcsönadta néhány saját partitúráját a bejegyzéseivel és beosztásaival, ugyanis ezáltal rengeteget tudtam tőle tanulni. Sergiu Celibidache, akinek az előadásait 1977–78-ban hallgattam Bukarestben, szintén nagy hatást gyakorolt rám.

– Miért települt át a rendszerváltás után Olaszországba?

– A kommunizmus idején részt vettem számos, a szocialista országokban megrendezett versenyen és mesterkurzuson, de Nyugatra sosem jutottam el, nem engedtek. Aztán 1990-ben Zubin Mehta, a firenzei filharmónia karmestere válogatást tartott, s mivel már volt útlevelem, részt vettem rajta. Nagyon készültem rá, napi nyolc-kilenc órát gyakoroltam, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis számára ismeretlen hegedűs létemre Zubin Mehta meg volt elégedve a teljesítményemmel és szerződtetett. 33 éves voltam ekkor, s úgy éreztem, hogy a sors elégtételt nyújtott. Édesapám ekkor már Firenzében dolgozott, a második számú zenekar, az Orchestra Regionale Toscana koncertmestere volt, én pedig az első zenekar elsőhegedűse lettem.

– Romániával összehasonlítva, milyen a zenei kultúra Olaszországban, mekkora a muzsika ázsiója?

– Sajnos Olaszország zenei téren nincs azon a színvonalon, mint például Németország, Anglia vagy Ausztria, annak ellenére, hogy ott született az opera, a hegedű és a zongora is. Vannak kiemelkedő, élményszámba menő zenei események, de azért még nagyon sok a tennivaló. Hagyomány van, és zeneértő közönség is, de hogy mást ne mondjak, Firenzében ötven év kellett hozzá, hogy elkészüljön a filharmónia székhelye. A hivatalos átadás már megvolt, de aztán rövidesen bezárták, hogy még egy termet alakítsanak ki. Az olasz művelődési életre a szervezetlenség a jellemző, vég nélkül, akár évtizedekig képesek vitatkozni, mielőtt tennének valamit. Ami a firenzei zenekart illeti, nem ér éppen fel a berlini, a bécsi filharmóniával vagy a londoni szimfonikusokkal, de főleg operát, illetve olasz zenét nagyon magas színvonalon játszik.

– Annak ellenére, hogy több mint két évtizede külföldön él, igen aktív idehaza is.

– Évente fellépek Romániában, dirigáltam már a rádiózenekart, a ploieşti-i, a craiovai és a kolozsvári filharmonikusokat is. Szeretek hazajárni, mindig nagy élmény az itthoni közönség előtt fellépni, s öröm látni a lassú, de egyértelmű civilizációs fejlődést.

– Mi volt az, ami az érdeklődését a karmesterség felé fordította?

– Erre születni kell, s bennem megvolt ez a tehetség. Emlékszem, hogy már iskolás éveimben szívesen vezényeltem a hazafias énekeket a pionír rendezvényeken. Természetesen kezdetben a hegedű volt a legfontosabb, hiszen így építettem fel magamat mint zenészt. Fontos számomra a zenének minden aspektusában elmélyülni, legyen az kamarazene, a koncertmesterség vagy akár a tanítás. Az évek során folyamatosan nőtt bennem az igény, hogy kiálljak a karmesteri pódiumra és vezényeljek. Fontos momentum volt, amikor 2003-ban felkértek, vezényeljem Mozart Koronázási miséjét a firenzei San Lorenzo-bazilikában. Éreztem, hogy menni fog, uralni tudom a helyzetet, s úgy is lett. Aztán 2005-ben részt vettem az első Bartók nemzetközi karmesterversenyen, amire a Magyar Állami Operaházban került sor, majd pedig Piero Berlucci firenzei kurzusán, akivel azóta is folyamatosan tanulok. Úgy gondolom, hogy egy zenei pályafutásnak az utolsó, legmagasabb szintű állomása a karmesterség, dirigensként ugyanis átfogóbb elképzelésed van a muzsikáról, mint hangszeres zenészként, bár lehet, hogy a komponálás még ennél is magasabb szinten van.

– Elképzelhető, hogy egy szép napon a zeneszerzésben is kipróbálja majd magát, vagy az elkövetkező időszakban a vezénylés felé fog eltolódni karrierjének a súlypontja?

– Komponálok én kadenciákat a Mozart-koncertekhez, illetve a 23-ik szimfóniájához írtam egy timpanonrészt, mert az eredeti partitúrában ilyen nincs, ugyanis az volt a szokás, hogy a timpanonos a trombita után játszott és improvizált. Jelenleg a fő tevékenységem abban áll, hogy elsőhegedűs vagyok a firenzei filharmóniánál, de megpróbálok egyre nagyobb teret adni a vezénylésnek is, s elképzelhetőnek tartom, hogy a hatvanas éveimben javarészt csak karmesterként tevékenykedjek majd. Ennek van egy fiziológiai vetülete is, ugyanis ahogy öregszik egy hegedűs, megkopik, nem tudja ugyanazt nyújtani, mint fiatalabb éveiben, ellenben egy karmester akár még nyolcvanévesen is lehet kiemelkedő.

– Lesznek hatodik generációs zenészek is a Horváth családban?

– Nagy öröm a számomra, hogy a fiaim tovább viszik a hagyományt, mindketten vonósok lesznek. Péter fiam 25 éves, és a londoni királyi zeneakadémián tanul csellót. Antal 23 éves, hegedűs, szeptembertől a Royal Collage hallgatója lesz. Számára nagy siker az is, hogy a közelmúltban bekerült Zubin Mehta firenzei zenekarába, s már túl van az első fellépésen, amire Bécsben, a Mucisfereinben került sor. Mindkettőjük esetében látom, hogy megértették: a zene az életük. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a két fiammal és édesapámmal többször felléptünk Horváth-kvartett néven, melyben én brácsáztam. Úgy tudom, hogy ez egy egyedülálló dolog, nem hallottam még olyan családi kvartettről, amelyben három generáció muzsikál együtt.

– Mit jelent az ön számára a zene?

– A zene és általában a kultúra olyan, mint az oxigén és a szeretet: semmi sem létezhet nélküle. Szerintem ez a nagyon mély válság, ami jelenleg zajlik a világban, nem annyira gazdasági és pénzügyi jellegű, mint inkább kulturális. Vissza kellene térni az ókori görög modellhez, és kulturális alapon újjáépíteni a társadalmat, nagyobb teret kellene adni annak az örömnek, amit a művészet hoz az emberek életébe. Firenzében élek, a reneszánsz bölcsőjében, ahová özönlenek a turisták, csodálják az 500-600 éves műalkotásokat, míg a Medici-féle bankról alig hallott valaki. A kultúra időtállóbbnak bizonyul, mint a gazdaság.