Beszélgetés Budaházy István nagyváradi gyógyszerésszel

 – Kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét – halljuk naponta többször is az úgynevezett étrend-kiegészítők reklámszövegének végén. Kell-e a szakembernek küzdenie az egyre divatosabb öngyógyító szerek és módszerek ellen?
– Tömören annyit mondanék, hogy kell. Bővebben pedig, hogy föltétlenül kell. De ez esetben tegyük félre a viccet, mert annál sokkal komolyabb jelenségről van szó, semhogy eljópofáskodjuk. Nem föltétlenül a reklámdömping hatására, egyszerűen csak az emberi természetrajz függvényeként nagyon gyakran kell azzal szembesülnünk, hogy bejön valaki a patikába, és – jó esetben – kéri, máskor akár követeli azt a kis zöld tablettát, ami a Rózsika néni baját helyrehozta. És nem ritka, hogy mi hiába kérdezzük, neki mi a baja, mert ragaszkodik hozzá, hogy ugyanaz, mint Rózsika néninek. Márpedig ha Rózsika néni esetleg nem a mi gyógyszertárunkba tért be az orvos által felírt receptjével, nem tudjuk, hogy ő miben szenvedett. De ez csak az egyik jelenség, mivel sokan hivatkoznak a tévéreklámokra, ahol szövegszerűen elhangzik, hogy a barátnőm vagy a szomszédasszonyom ajánlotta ezt vagy azt a gyógyszert. Márpedig ha ott ezt mondják, és nem is véletlenül, nem is egyszer… Szóval van mi ellen küzdenünk.

– És hogy viszonyulnak az ügynökök által enyhén szólva agresszíven kínált „csodaszerekhez”, amelyek például egy magam korabeli nőből olyan gyorsan huszonéves topmodellt varázsolna, hogy észre sem veszem?
– Elnézést, ha udvariatlannak tűnök, de más sem fogja észrevenni. Vagyis ez a véleményem.

– Köszönöm az őszinteséget, osztom a véleményét. Viszont környezetünkben mégis azt látni, hogy az emberek elhiszik a rájuk zúdított szöveget, megveszik a termékeket, s ha valakinek nem használ vagy netán éppen árt, arról nem hallottam, hogy az ügynök – ha még a nyomára akad – érdemben orvosolná a bajt.
– Persze, hogy nem orvosolja, mivel fogalma sincs arról, mit árul. Nemrég történt, hogy megkeresett egy fiatalember azzal, beszélnék neki részletesen egy bizonyos ázsiai növénynek a gyógyhatásáról. Mondtam, hogy nem tudok ilyenről, az illető növényt is alig ismerem. A szó szoros értelmében felcsattant, számon kérve, hogyan lehetséges ilyesmi. Nagyon egyszerűen, mondtam, nálunk, Európában ez a növény egyáltalán nem honos, a hatóanyagát pedig szakemberek még nem, vagy nem eléggé alaposan tanulmányozták. Márpedig az általa kínált egyik vagy másik távol-keleti termékben ez van, és mondjak én bármit, ő akkor is el fogja adni, mert erre szerződött. Mit mondhattam volna? Nem az én patikámban dolgozik, sőt ha jól tudom, az általános iskolán kívül egyéb szakosodással nem is „dicsekedhet” az illető fiatalember.

– Csakhogy a kenyérgond nagy gond, s ha ebből él az illető?
– Tudom én is, hogy ebből él, elfogadni akkor sem szeretném. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a mi szakmánknak ősi jelszava: a legfontosabb, hogy ne ártson a gyógyszer. A mi diplománk nem arra jogosít, hogy árut forgalmazzunk, hanem hogy segítsünk a bajban lévőkön.

– Nem akarok akadékoskodni, de manapság egyre gyakrabban hallom, hogy a gyógyszerész – sajnos – diplomás eladó. Mi ennek a kijelentésnek az alapja?
– Jó volna, ha tiltakozhatnék, de nem tehetem. Nem ritka ugyanis az a kifejezetten merkantil szempontokat követő patikus, aki gyógyszerészdiplomával mindössze annyit tesz, hogy leveszi a polcról az orvos által felírt szert és eladja. Merthogy a felelősség pedig úgyis az orvosé. Holott az orvosok közt is van olyan, aki egyik vagy másik újabb orvosságnak a hatóanyag-koncentrációját nem ismervén olyan receptet ír, ami esetleg árthat a betegnek, nem pedig használ. Előfordult a mi gyógyszertárunkban is, hogy úgymond a felírt napi két tablettát csak napi egy bevételére ajánlottuk, vagy fordítva. Aki viszont csak eladó, nem biztos, hogy tud érdemben segíteni.

– Emlékszem, gyerekkoromban milyen megilletődve néztem a patikákban a sokféle üvegcsét, tégelyt, de legjobban a vastag porcelánmozsár tetszett, illetve az ugyancsak porcelán „mozsártörő”. Manapság már nem látni ilyesmit, vagy hátul, a laborban használják, és a betérő csak az ipari előállítású szereket látja a polcokon.
– Kétségtelen, hogy az előállítás főleg az iparban történik, ami bizonyos szempontból természetes, hiszen ma már olyan igényeket támaszt a gyógyászat a gyógyszerekkel szemben, amit nagyon nehéz nem iparilag megoldani. Másrészt viszont nem elhanyagolható szempont, hogy a receptúra személyre szabott, de egyre kevesebb helyen készítenek-készítünk helyben gyógyszert. Én elsőrendű feladatomnak tekintem a betegen segíteni, de nem mindenki gondolja így. Volt a mi patikánknak például egy kliense, pár hónapos gyermeke számára nagy precizitású kombináltpor-receptet hozott. Egy személynek körülbelül egy fél munkanapja ment rá az elkészítésére, a késztermék ára inkább jelképesnek volt mondható – de én nem tudtam volna éjszaka aludni, ha a csecsemőnek nem készítjük el a gyógyszerét. Az iparilag előállított termékeknek ma már nemcsak a toxicitását, de az útját a szervezetben és a metabolizmusát is követni tudják. Irányítani lehet, hogy a tabletták vagy a kapszulák felbomlása ne a gyomorban, hanem a bélben történjék, egyes kellemetlen hatásokat megelőzendő. Vannak már olyan gyógyszerek is, amelyeket a rákos sejtek kezelésére használnak, és csak beteg sejtekbe jutnak el, megkímélve a mellékhatásoktól a többi egészséges szövetet. Vagyis óriásit fejlődött a gyógyszeripar, s a patikaszerek túlnyomó részét már csak gyárban lehet elkészíteni.

– Vagyis nemsokára végleg eltűnik a patikusi kreativitás?
– A technikai kreativitás még megmarad, ami elsősorban a gyógyszerkészítési esetekhez szükséges. Másik oldalról a patikus kreativitása a gyógyszerészi gondozásban, a megfelelő gyógyszerek kiadásában, a felvilágosításban nyilvánul meg. Például bizonyos szereknél nem mindegy a sorrend, vagyis hogy evés előtt vagy után, egy egész pohár vízzel vagy egy korttyal veszi be a beteg… Ezen a területen sokat segít a világ különböző részeiből egybesereglett eszmetársakkal való találkozás – így hívják egymást az eszperantisták –, s a gazdag könyvészetet ezen a nyelven is be tudom szerezni.

– Örülök, hogy szóba került az eszperantó, a nagyváradiak számára ugyanis nem titok, hogy Budaházy István „a reménység nyelvének” helybeli „apostola”. Ha költői akarnék lenni, úgy is kérdezhetném – összekötve a két szenvedélyét –, hogy a közös nyelv is lehet gyógyír?
– Én pedig erre azt válaszolnám, hogy sok esetben mindenképpen. Bár az eszperantómozgalom – és nem csak nálunk! – kifulladóban, vagy pontosabban elöregedőben van. A fiatalokat mondhatni egyáltalán nem érdekli, ők az angol nyelvet tartják az univerzális kommunikáció eszközének.

– Ön mikor és milyen indíttatásra kezdett el az eszperantó nyelvvel foglalkozni?
– Először a 80-as évek elején, egy baráti kiránduláson vetődött fel az ötlet. Arról beszélgettünk a haverekkel, hogy lévén már negyvenesek, valami hasznos, „agymozgató” elfoglaltságot kellene találnunk. Tanuljunk nyelveket! – mondta valaki, de többé-kevésbé mindannyian ismertünk legalább egy világnyelvet. Így vetődött fel az eszperantó közös tanulása. Először a feleségem kezdte, de nagyon hamar bekapcsolódtam én is, folytonosan hallva itthon az ismeretlenül is ismerősnek tűnő szöveget. ’90 után aztán elkezdtünk nemzetközi kongresszusokra járni, bekapcsolódtunk az Eszperantó Világszövetség munkájába, és például a norvégiai kongresszuson a gyakorlatban is megtapasztaltuk, mit jelent szót érteni a világ legkülönbözőbb részeiből egybesereglett kollégákkal.

– Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a nagyváradi eszperantószervezet olyan jelentős, hogy számon tartják a nagyvilágban is?
– Egy kicsit túlzás volna éppen így mondani, de mindketten váradiak lévén, a lokálpatriotizmusunkba talán belefér. A lényeg az, hogy a szervezetünknek, amely tavaly ünnepelte a centenáriumát, s én vagyok az elnöke, a városban összesen tizennyolc fizető tagja van. És túlságosan nagy bővülésre nincs is kilátásunk, mivel – ahogy azt már említettem – a fiatalokat gyakorlatilag egyáltalán nem érdekli. Pedig a mozgalmat elindító Zamenhof doktor 1887-es elképzelése nagyon szép volt: orosz alattvaló lévén mezsdunarodnij jáziknak, népek közti nyelvnek szánta, és azért is keresztelte el a reménység nyelvének. A kongresszusokon szerzett egyértelműen pozitív tapasztalataimat, a nagyon sok szép emléket Az „Édentől” nyugatra címen az elmúlt esztendőben jelentette meg a Varadinum Script Kiadó. Ott olvashatni minderről bővebben is.

– A szakmája, illetve az eszperantó nyelv iránti elkötelezettsége mellett ezek szerint a közírás volna Budaházy doktor harmadik szenvedélye?
– Érintőlegesen mindenképpen. A doktori disszertációmat Nagyvárad gyógyszerészet-történetéből írtam, amit aztán könyv alakban is megjelentettem. Az eredeti változatot sok, időközben kapott anyaggal egészítettem ki, és nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem élveztem ezt a fajta munkát. Akik kézbe vették, egyértelműen pozitívan nyilatkoztak az Aszklepiosz és Hygieia Nagyváradon című gyógyszerészet-történeti tanulmánykötetemről. Ezt nem szerénytelenségből mondom…

– Nem is úgy értelmezem. Épp ellenkezőleg: nagyon jólesik ilyen széles érdeklődésű emberrel szót váltanom, a könyveit el fogom olvasni, s ha „megmérgelődöm”, az eszperantó nyelv tanulásába is belefogok majd. Ha nem tartja túl későnek.
– Sőt: világszerte eszperantó-célkitűzés az 55 év felettiek bevonása. Úgyhogy csak biztatni tudom, és meglátja, milyen gyógyír lesz a hétköznapok apró-cseprő bajaira ez a „szépreményű” közös nyelv.