Beszélgetés Barát Ferenccel, a nagyváradi vízilabdacsapat kapusával

– Szegedről jött Nagyváradra, s bár nem ismerem naprakészen a szülővárosa csapatának állását az anyaországi bajnokságban, de a sporthírekben többnyire azt lehet hallani, hogy győznek. Mennyire volt meghatározó Szeged abból a szempontból, hogy a vízilabdát választotta gyerekkorában?

– Nem a város volt meghatározó, hanem a családom: édesapám is vízilabdázott, természetes volt tehát, hogy engem is efelé irányított. Ötévesen kezdtem.

– Nagyon korainak tűnik, de lehet, csak azért, mert én soha nem sportoltam.

– Valóban hamarabb kezdtem a megszokottnál, de csak egy árnyalatnyival hamarabb, ugyanis 7–8 éves korban, vagyis mindenképpen 10 éves kor előtt kell elkezdenie annak, aki később eredményeket szeretne elérni. Persze gyerekkorban még komoly vízilabdázásról nem lehet beszélni, olyankor legfontosabb az úszni tudás, majd kialakul az állóképesség, és csak azután kezdődik a labdajáték. Én elsőre megszerettem, persze eleinte inkább az uszodába járást imádtam, az ökörködést a fiúkkal, de valahogy amióta csak az eszemet tudom, mindig szerettem sportolni.

Az iskolában is állandóan fociztunk, kosaraztunk, nem utolsósorban testnevelő tanárunknak és egyben osztályfőnökünknek, Láng Imrének köszönhetően, aki kosaras lévén megtanított mindenkit a kosárlabdára, de a fociszenvedélyünket is ugyanúgy pártolta. Az osztályból hárman vagy négyen sportoltunk állandó jelleggel, de kosarazni, focizni mindenki szeretett. Tanárunk soha nem mondott nemet egy tizenöt-húsz perces játékra, még akkor sem, ha például télen le volt fagyva a pálya. Volt egy jégtörő szerszámunk, és azt mondta, ha felverjük a jeget, mehetünk játszani. Mentünk is!

– Ha jól értettem, akkor a vízilabda kiválasztása elsősorban apai hatásra történt, de hogy lett kapus?

– Lehet, hogy furcsának tűnik, de erre nem emlékszem. Talán valamivel lassúb lehettem, mint a többiek, de mondom, nem emlékszem pontosan.

– És a közgazdasági diploma? Vagy „titokban” könyvelői álmokat dédelget? Vagy tőzsdecápának készül – hogy maradjunk a vizes jelkép mellett?

– Sem egyik, sem másik, nemcsak azért, mert az európai kapcsolatok szakon végeztem, hanem mert egyelőre nem gondolok a vízilabdázás félbehagyására. A közgazdaságra is úgy kerültem, hogy érettségi után a szüleim megkérdezték, hol akarok tovább tanulni. Válaszom gyors volt és egyszerű: sehol, én vízilabdázni akarok. A szüleim is ugyanilyen gyorsan mondtak ellent, kifejtve, hogy a hivatásos sportolás aránylag hamar véget ér, és akkor el kell kezdeni valamit. A középiskolában soha nem volt gondom a matekkel, sőt nagyon jól megvoltunk egymással, így jött be a közgáz. És az a mellékgondolat is számított talán, hogy ha majd valamiféle vállalkozásba fognék, nem árt, ha megfelelő papírral is rendelkezem.

– És Nagyváradra hogy jutott el? Tudom, hogy itt is eléggé szép hagyománya van a pólózásnak, de Magyarországnak már évtizedek óta mondhatni a legerősebb sportága. Nemcsak a válogatott, de a klubcsapatok szintjén is. És mégis eljött. Miért?

– Az utolsó szegedi évemben megsérültem, mégpedig nagyon komolyan: a bal vállamat műteni is kellett, 8–9 hónapot kihagytam. A teljes rehabilitációhoz az is szükséges volt, hogy nagyon sokat játszhassak, amire viszont épp Szegeden már nem lett volna alkalmam. A nagy kihagyás miatt ugyanis első számú kapusként már nem én jöttem szóba, tehát semmiképpen sem kaptam volna annyi játéklehetőséget.

A váltás kényszere tehát egyre sürgetőbben jelentkezett, és épp akkor futott be a nagyváradi Kádár Kálmán telefonhívása, akivel egy évet együtt játszottunk Szegeden. Mondta, hogy megnyerte a váradi csapat a bajnokságot, nekik pedig eltökélt szándékuk, hogy meg is tartják a szintet. Még jobb csapatot akarnak, és rám is szükség volna. Az őszi évadkezdéskor már váradi kapus voltam.

– És azóta folyamatosan, minden évben bajnokok. Vagyis elmondható, hogy mestersége: bajnok?

– Hát ez természetesen nagyon megtisztelően hangzik, de így meglehetős túlzás is. Öt éven át zsinórban országos bajnokságot nyerni persze nem semmi, sőt – még nem ért véget az évad, de mi már gyakorlatilag ismét megnyertük. Matematikailag mondhatni lehetetlen elvenni tőlünk a hatodik címet. És anélkül, hogy nagyképűsködnék, azt mondanám, hogy ennyi év alatt valamiképpen sikerült is megszoknunk a nagyon nagy felelősséggel járó bajnoklétet.

Minden ember másként éli meg ugyan, van olyan, aki büszkén feszít, hogy én vagyok a bajnok, akad, aki számára teher, hogy újból és újból nyerni kell. Ilyen esetekben szokott fellépni a görcsösség, amit végső soron mindenkinek fel kell tudnia dolgozni. Ahogy mondtam, a mostani évadban a „teher” már leesett, de mivel sportemberek vagyunk, még így sem lazíthatunk: bohócot nem csinálhatunk magunkból. Eddig ugyanis egyetlen döntetlenünk volt, a többi meccset megnyertük.
– Hogy fogadták Nagyváradon?
– A Szegeddel már jártunk itt, tudtam, hogy nem rossz csapat, edzőmérkőzéseket többször is játszottunk. A csapatnak körülbelül a felét ismertem, de a többiekkel is hamar megbarátkoztam. Szeretettel fogadtak, helyesebben hamar befogadtak. Szabadidőnkben is tulajdonképpen együtt vagyunk, én nem sokat járkálok a városban, de szeretem. Igazán nem mondhatom magányosnak magamat, hiszen Szeged csak 190 kilométerre van, amikor el tudok szabadulni, megyek haza, hisz ott élnek a szüleim, a barátnőm, a régi barátaim, de szeretném ismét elmondani, hogy Váradon is itthon érzem magam.

– A labdajátékok, talán a teniszt kivéve, csapatsportok, márpedig csapatban játszani egyfajta hozzáállást, mondhatnám jellemvonást feltételez. Ezek szerint Barát Ferencben megvan. Csak a csapattársakkal szemben vagy az edzőkkel is könynyen szót ért?

– Két edzővel dolgoztam Váradon, Cornel Gordannal és most Tóth Lászlóval. Egyikkel sem volt semmi különösebb problémám, tehát valószínűleg megvan bennem az említett tulajdonság. Annál is inkább, mert nem gondolkodtam rajta soha.

– Nem szeretnék a manapság egyáltalán nem egyszerű pénzügyekben turkálni, nem is biztos, hogy a nagyközönségre tartozik, nekem mégis érdekes, hogy – ha nem csalódom – már a harmadik „becenevet” viselik. Vagyis a Nagyváradi VSK volt már Leonardo, Frigo Conti és most Digi. Hogy is van ez?

– Egyszerű, illetve amennyire én tudom, egyszerű: Romániában a labdarúgás és a kézilabda számít profi sportnak, a vízilabda nem. Vagyis a város csapata vagyunk, de fizetést nem adhatnak, csak meccsprémiumot. Ezért van szükség szponzorra, akinek aztán a nevét is viseli a csapat.

– Mondta ugyan, hogy még a jövővel nem igazán foglalkozik, de a következő évadra már biztosan gondolt: vagyis marad Váradon?

– Nem érzem azt, hogy nem lenne rám szükség, de ezt majd eldöntik az illetékesek. Én szívesen maradok, ha kellek Váradon. És a majdani edzősködéstől sem zárkózom el, de erre egyelőre nem érzem felkészültnek magam. Ahogy más várostól sem zárkózom el határozottan, de csak abban az esetben, ha látok a váltásban perspektívát. Ha mondjuk azzal keresne meg egy bajnokságban hátrébb lévő csapat, hogy szeretnék, ha én erősíteném őket az előrelépésben.

– Elfogadna akár egy bukaresti ajánlatot is?

– Hú, erre igazán még nem is gondoltam, de hát a sportban semmi sem lehetetlen.

– Összegezve: az eddigi választásait, vagyis a vízilabdát és hogy eljött a szülővárosából, Szegedről, nem bánta meg?

– Egyiket sem, hiszen az eredményeink engem igazoltak. Jó formában érzem magam, lehet rám számítani, ahogy mindig is lehetett – vagyis elmondhatom: sikerült az eddigi életem.