Békét akarunk! „Fegyverbe tehát!”

A „gonosz” tetteket, mint pl. terrorcselekmények, merényletek, általában „elítéljük”, és rosszallóan csóváljuk a fejünket. A fegyveres konfliktusokat mindenki ellenzi, és a „békés megoldás” mellett teszi le voksát, a diplomácia harcol, hogy a vitás kérdéseket az erőszak helyett a tárgyalóasztal mellett döntsék el, szóval pozitív igyekezetben nincs hiány, még sincs nyugalom, nincs igazi béke. A világ több pontján dörögnek a fegyverek, a nyomor nem szűnik, sok helyen vízhiány, éhezés, és menekültek milliói keresnek menedéket.

Hol vannak a hibák, mi vagy kik akadályozzák, hogy világunk élete, a lehetőségekhez képest, nyugalomban, békében haladjon tovább? Problémák sokasága kíséri életünket, közös, mindenkit érintő kérdések várnak megoldásra, hiszen az elmaradott országokban demográfiai robbanás várható, de már ma is közel egymilliárdra rúg az éhezők száma, és legalább 600 millió az alultáplált.

A klímaváltozás is komoly problémákat okozhat, melyeket még egyelőre nem lehet felbecsülni. A szupertechnológia ipari alkalmazása súlyos környezeti problémákat okozott, ezt már kb. a hatvanas-hetvenes évek óta tudjuk, felmérhető. A fenntartható fejlődés dilemmái napról napra szaporodnak, de még mindig a gazdasági növekedés állandó emelése a fő cél, a társadalom szükségleteit mind magasabb szinten igyekszünk kielégíteni, azt viszont nem vesszük figyelembe, hogy ezt nem lehet a végletekig hajszolni, mert a bioszféra túlterhelése végül az egész gazdasági rendszer összeomlásához vezet.

A nehézségeket részletesen ismerjük, mert az emberi tudás szinte határtalan, a tudományos kutatások eredményeképpen majdnem mindent ki tudunk számítani, és a veszélyek előre felismerhetők. A dolgok mégsem mennek rendben. Úgy látszik, a normális gondolkodás ellenében léteznek erők, melyek valami egészen mást akarnak, mint a többség, abban érdekeltek, hogy a világ káoszban, állandó feszültségben éljen. De mi lehet ezeknek az erőknek a végső célja? Hiszen az világos, hogy ha a világ pusztul, akkor senki nem menekülhet meg; ahogy mondani szokás: a világvégét senki nem ússza meg.

Összeesküvés-elméletek

Sokan vannak, akik dühönge­nek, szinte allergiásak, amikor az ún. összeesküvés-elméletekről hallanak. Mások viszont esküdnek ezekre az elméletekre, és meggyőződésük, hogy a világot titkos társaságok irányítják. Talán jó a középúton maradni, kicsit kételkedni a „titkos” szervezetek létezésében, de azért jogosan csodálkozhatunk, amikor bizonyos dolgokat nem tudunk megmagyarázni. Itt van például a béke kérdése, a béke utáni vágyakozás, ami életünk részévé vált.

Nem is a békepropagandára, békemenetekre, a tüntetésekre, tiltakozásokra gondolok, hanem arra a békeóhajra, ami már ösztöneinkben jelen van, ami nélkül nem is tudnánk élni. Egy olyan viharos történelmi múlttal rendelkező földrészen, mint Európa, ez természetes jelenség, és azt hiszem, ez a földrész összes kis és nagy nemzetére egyaránt vonatkozik. Ha a többség békét kíván, miért nincs végre egy közös akarat, mely érvényesíti ezt az óhajt?

A magyarság és szomszédai helyzete mindig nehéz volt, mert a Kelet és Nyugat határvonalán elhelyezkedő Kárpát-medence évszázadokon keresztül ütközőpontja volt a különböző irányból érkező hódító szándékoknak. A helyzet ma is válságos, mert a kiújuló, a világbékét is fenyegető nagyhatalmi szembenállás kereszttüzében nagyon nehéz semleges álláspontra helyezkedni, pedig ez volna a helyes út.

Logikus gondolkodással viszont nehéz a helyzetet megérteni, mert Oroszországban épp úgy tüntetnek a béke mellett, mint az Egyesült Államokban, senki nem akar háborút, de felsőbb szinten a fenyegetések nem szűnnek, és a fegyverszállításokat sem állítják le. Békét kiabálunk, de a fegyver mindig a kezünkben. Az ellentmondások tengerében nagyon nehéz józanul politizálni. A napokban fejeződött be az a magyar–amerikai hadgyakorlat (Warlord Rock), amit mindkét oldalról felmagasztaltak, mint „kiváló példája az együttműködésnek, amely nagy múltra tekint vissza”. Az Európában állomásozó szárazföldi haderő parancsnoka, Ben Hodges amerikai altábornagy az egekig magasztalta a magyar katonák nagyszerű közreműködését és szakmai tehetségét a gyakorlat folyamán.

Szóval nagy a barátság. Pár héttel ezelőtt még „balhés” szelek fújtak, ami az amerikai–magyar kapcsolatokat illeti, de ma már „puszilózunk”. Igaz, azóta a nagy és veszélyes orosz birodalom első embere Budapesten járt, és ugyancsak baráti hangulatban hagyta el a magyar fővárost. Táncolunk ide és oda, igyekszünk mindenkit megnyugtatni, hogy mi jó fiúk vagyunk, mindenkivel barátságot akarunk fenntartani. De akiket mi szeretni igyekszünk, vajon szintén szeretnek minket?

Titkos NATO-alakulatok?

Közben a terrorcselekmények, politikai gyilkosságok sorozata nem szünetel. Mindig történik valami, amit nem értünk, nincs rá magyarázat, legalábbis a kis ember számára nincs, mert az okosak, a „szakértők” ezeket a dolgokat is megmagyarázzák. De kinek higgyünk?! Lépjünk múltunkban néhány lépést vissza. Winston Churchill brit miniszterelnök még a II. világháború befejezése előtt egy titkos hadsereg felállítását javasolta a kommunizmus elleni harcban.

Akkor még a Szovjetunió szövetséges volt a nyugati hatalmakkal. Aztán sok minden történt, és ma már tudjuk, hogy az amerikai, valamint a brit titkosszolgálat, a CIA és az MI6 erői ténylegesen kiképeztek ilyen alakulatokat egy esetleges szovjet támadás esetére. A hidegháború hosszú éveiben a NATO hatáskörében dolgozó „titkos hadseregek” működéséről azóta könyvek jelentek meg, akinek van türelme és ideje az ilyesmire, érdemes egy párat elolvasni, bár magyarul nem sok jelent meg ebben a kategóriában.

Egyike az ilyen kiadványoknak egy ismert svájci történész és békekutató, dr. Daniele Ganser 2008-ban megjelent, A NATO titkos hadseregei. Színlelt terror és rejtett hadviselés című könyve. A hidegháború eddig agyonhallgatott fejezetéről írt tanulmány rengeteg „rázós” eseményt tárgyal, ami az átlagpolgár előtt hihetetlennek tűnik. A szerző állítása szerint számos nyugat-európai országban a helyi kormányok tudtával a NATO titkos katonai alakulatokat tartott fenn (ez a helyzet még ma is létezhet), amelyek saját országuk területén terrorcselekményeket hajtottak végre, elsősorban a közvélemény manipulálása céljából. Bizonyíthatók ezek az állítások?

Giulio Andreotti volt olasz kormányfő 1990-ben egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt elismerte a GLADIO (kard) titkos katonai alakulat létezését. Az eltelt évtizedek alatt a „szupertitkos” fegyveres csoportról már óriási anyag látott napvilágot. Az is bizonyos, hogy hasonló, a NATO és nyugati titkosszolgálatok által szervezett fegyveres csoportok több európai államban tevékenykedtek.

El kell mindezt hinni, el kell fogadni, hogy a „sajátjaink” a legközelebbi ellenségeink? Nem tudom, mit mondjak, de az igazság keresése már mindenütt széles körű, komoly szakértők, sőt bizottságok, szakmai csoportok foglalkoznak a témával, és jelentéseik, véleményeik már nem titkosak, mindenki hozzájuthat. 2013. április 26–28. között az észak-németországi Bréma városának egyetemén tartották a Quo Vadis NATO elnevezésű konferenciát, amelyen nyílt vita keretében beszélték meg az aktuális katonai, biztonságpolitikai kérdéseket, a NATO drámaian megváltozott szerepét.

A kérdéseket a demokrácia alapelvei, a nemzetközi jog és az Egyesült Nemzetek alapszabályai figyelembevételével vitatták meg. Miért említem ezt a rendezvényt, amely csak egyike a sok vitafórumnak, amely a terrorizmus, a merényletek, a tisztázatlan katonai akciók ügyével foglakozik? Azért, mert ilyen helyen nemcsak az „összeesküvés-elméletek” követői, hanem komoly, mindenki által elismert szaktekintélyek fejtik ki véleményüket. Ilyenkor már nyugodtan mondhatjuk: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.

Kegyetlen világ

Az amerikai társadalom számára fordulópontot jelentett 2001. szeptember 11-e, amelynek nyomán sok minden megváltozott. A merénylet háttere még nem tisztázódott, sok a kérdés, kevés a biztos felelet, az amerikai átlagpolgár is kétkedővé vált. Az már világos, hogy az amerikai külpolitika zavaros, a két nagy párt alapvető kérdésekben nem tud megegyezni. A szuperhatalmi pozíció megtartása ma már nagyon nehéz, nagy a konkurencia, ugyanakkor sokan kérdezik – jogosan –, hogy szükségünk van egyáltalán szuperhatalmakra, vagy kezdjünk el végre egy világszintű együttműködést.

A világ helyzete is megváltozott, az információk áramlásának nem lehet határt szabni, a világháló percenként ontja a friss híreket, nagyon nehéz titkokat megtartani. A világ első számú vezető állama kétségtelenül „gondolkodásmód-krízisben” van, a régi módszerek már nehezen alkalmazhatók, újak pedig még nem születtek.

Mi lesz ennek a vége? Valahol azt olvastam: Amerika a saját hazugságainak a rabja. Lehet, hogy így igaz, de ebből ki lehet gyógyulni, és ezt remélhetőleg az amerikai nép is így akarja. A párizsi merénylet megrázta egész Európát, rengeteg, egymásnak ellentmondó vélemény is született, de érezni, hogy az emberek többsége végre tényleg békében szeretne élni, és ezért még áldozatokat is hozna.

Talán már nem lenne olyan fontos az anyagi javak megszerzése, és talán már egy „más vallásúval” is békében tudnának élni, csak legyen már végre béke. Az oroszországi események sem megnyugtatóak. Az orosz lelkület különben is bonyolult, ezt irodalmukból tudjuk. A legutóbbi napok történése, Borisz Nyemcov alávaló meggyilkolása rossz és erősen oroszellenes hangulatot váltott ki. A békében és barátságos együttműködésben bízó európaiak helyzete most nem könnyű, nagy szükség van a higgadt, józan politikára.

Talán a bájos kis fiatal magyar énekesnőnek, Boginak van igaza, aki World of Violence (Kegyetlen világ) című dalával próbálja az emberek szívét megnyugtatni: „Egy erőszakkal teli világban az élet szörnyen nehéz! Látni akarom a napkeltét, s feledni a hazugságok tömegét! Képtelen vagyok tétlenül ülni, tennem kell valami ebben az erőszakkal teli világban!” Ehhez még hozzáfűzném a nagy francia költő, író, Victor Hugo szavait, aki egyik híres versében felteszi a kérdést: „(...) hogy tudsz ölni, ember, ha a pacsirta énekel?”

A szerző Németországban élő publicista