„Aki megtöri a diót, talál benne finomat”

– Már harmadik alkalommal, illetve évadban szervezi meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ESziK vagy isszák? elnevezésű projektet, amelynek keretében különböző korosztályba tartozó csoportoknak tartanak színházi különórákat. Miben tér el az aktuális kiadás a korábbiaktól?

– Úgy döntöttünk, hogy ezúttal középiskolásokat, egész osztályközösségeket szólítunk meg, mivel a korábbi alkalmakkor nehezen tudtuk mozgósítani ezt a korosztályt azokon a fórumokon, amelyeken meghirdettük. Próbáljuk ugyanakkor sajátos formában megvalósítani a tevékenységet, mégpedig az osztályfőnöki órákkal összhangban. Vannak osztályfőnökök, akik nem tudják, esetleg nem akarják tartalmasan kitölteni ezt a tanórát, holott az oktatási minisztérium számos, a középiskolásokat érintő témát javasol, amelyet különböző módon ki lehet bontani a diákokkal. Persze a projekt nemcsak nekik szól, hanem azoknak a pedagógusoknak is, akik fontosnak tartják, hogy diákjaik a színház világából is gazdagodjanak.

Az ajánlott témák átnézése után – sorra vettük a kolozsvári színház előadásait, és felkínáljuk az osztályfőnököknek a lehetőséget, hogy egy-egy ilyen tanórát ezzel a tevékenységgel töltsenek ki. Sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők kezdeményezik a projektet a szülők és a tanulók számára. A szülők úgy jönnek a képbe, hogy a színházi különóracsomaghoz ugyan kedvezményesen lehet hozzájutni, hiszen a tevékenységekért nem kell fizetni, de a színházi előadás jegyét ki kell váltaniuk a résztvevőknek. A foglalkozás szerkezete egyébként nem változott: egy felkészítővel kezdünk, majd megnézzük az előadást, és tartunk egy feldolgozó találkozót – mindezt a közösen kiválasztott téma mentén.

Kocsis Tünde
1983-ban született Marosvásárhelyen, az Unirea Főgimnáziumban érettségizett. Elvégezte a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz–magyar nyelv és irodalom szakát, 2010-ben a vásárhelyi Művészeti Egyetem színházrendezői szakán is oklevelet szerzett. Drámapedagógusi és bibliodráma-vezetői képesítéssel is rendelkezik. 2016 elejétől a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkára, 2015-től pedig drámapedagógusi tevékenységeket vezet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Magyartanárként is dolgozott, bibliodráma-csoportokat vezetett, 2010-ben pedig ŐszinTe versszínház néven alapított társulatot. Írásokat közölt a Korunk, a Művelődés, a Székelyföld és a Látó folyóiratban, recenziókat és kritikákat írt a Játéktérnek, illetve fesztiválriportot az Art Limes művészeti lapnak.

– Mekkora az érdeklődés a diákok részéről?

– A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium volt nagyon nyitott, de amikor a korábbi évadokban gyerekekkel is foglalkoztunk, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból érkeztek a legtöbben. Változó, hogy éppen kik érdeklődnek.

A pedagógusok mozgósítóereje azért is fontos, mert a legutolsó projekt során például csak olyan középiskolások jelentkeztek, akik a korábbi években már részt vettek a tevékenységben. Ezért gondoltuk úgy, hogy most egész osztályközösségeket szólítunk meg (a programot a napokban hirdette meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház – szerk. megj.), így nem teljesen önkéntes alapon működik, hanem mondjuk választhatóan kötelező színezetet kap.

Vagyis ha a csapat többsége igent mond, mindenkinek jönnie kell, ami azért is jó, mert így olyanok is eljutnak színházba, akik számára ez a világ még idegen.

– Hogyan zajlanak ezek a foglalkozások?

– Sok technikát vegyítek, összeadódnak az évek során szerzett képzettségeim, és mindig próbálok alkalmazkodni az előadáshoz, az adott korosztályhoz és a közösen meghatározott témához. Különféle drámapedagógiai eszközöket variálok, néha önismereti irányba is elkanyarodunk, de nem merülünk el túlságosan, mert egyszerűen nincs hozzá elég idő. A másfél óra csak annyira elég, hogy – jó hangulatban – megnyíljunk egymás felé, egy téma kapcsán játsszunk és beszélgessünk. Az már nem annyira rajtam és a kollégáimon múlik, hogy egyesek a játék élményével, mások a kibontott témával kapcsolatban vagy az előadást érintő gondolatok némelyikével maradnak, esetleg saját magukkal kapcsolatban fogalmaznak meg valamit.

Mi inkább a keretét biztosítjuk annak, hogy ki-ki a saját módján közelítse meg a témát, és a saját nyelvén bontsa ki a látott színházi előadást. Ha van is a beszélgetéseknek önismereti jellege, csak akkora mértékben, amennyire a résztvevők belemennek. A felkészítőkön, amiket én vezetek, inkább a játék a fontos, majd erről a közös játékról beszélünk – arról, hogy mi történt, hogy érezték magukat, mit gondolnak, miért történt valami úgy, ahogy. A résztvevők összefüggéseket, magyarázatokat keresnek saját megnyilvánulásaikra, és saját élethelyzeteket hoznak kapcsolatba a témával. Előfordul az is, hogy egymásra reagálnak, visszajeleznek, de én inkább azt szeretem, amikor közösen játszanak ugyan, de mindenki csak a saját dolgaira reflektál. Így amikor reagálunk a történtekre, látottakra, akkor senki sem okosabb a másiknál, és ami elhangzik, az az illető személy önmagára érvényes és hiteles véleménye. Ezért van, illetve lehet önismereti hozadéka is ennek a tevékenységnek.

– Mennyire nyitottak a középiskolások az ilyen közös színházi foglalkozásokon?

– Rendkívül nyitottak, de őszintén szólva nincs olyan korosztály, amellyel ne lehetne jól dolgozni. A kisgyerekekkel olyan szempontból nehezebb, hogy az energiájukat úgy kell irányítani, a játékokat úgy kell beosztani, hogy mozgósítva is legyenek, de amikor leülünk beszélgetni, akkor már ne pörögjenek, és legyen türelmük figyelmesen meghallgatni egymást. Tanulják meg, hogy a társakkal nemcsak versengeni lehet, hanem mindenkitől lehet valamit tanulni is, vagy rácsodálkozni egyik ismert kollégára, hogy egy szokatlan helyzetben milyen érdekesen reagált. Nekem inkább ez jelent nehézséget, megtalálni az elemi iskolások és a még kisebbek dinamikáját. Most egyébként a Légy jó mindhalálig című előadás kapcsán ennek a korosztálynak is hirdetünk foglalkozást.

A kisgyerekekkel minimális mértékben kanyarodunk az önismeret felé, számukra főként a játék és az élmény a fontos. De arra azért törekszünk, hogy próbáljanak meg kicsit tudatosabban tekinteni egy előadásra. Ez mondjuk, a felnőttek esetében is igaz, hiszen hajlamosak vagyunk megnézni a produkciót, és nyomban el is engedni. Pedig nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy egy, akár számunkra nem tetsző előadásnak pozitív hozadéka legyen. Melyek azok a jelenetek, szereplők, amelyek és akik nagyobb hatással voltak rám, vagy amiket ki nem állhattam, milyen típusú üzeneteket találtam, miért pont ezek jutnak el hozzám? − és így tovább, rengeteg kérdést tehetünk fel magunknak. Ez a kisgyerekek számára még túl sok, de bennük is el lehet indítani valamilyen nézőtudatosító „folyamatocskákat”, illetve már az is eredmény, ha meg tudják fogalmazni a véleményüket, tudnak érvelni mellette.

– Ezek a foglalkozások, noha most valamilyen szinten kapcsolódnak az oktatási rendszerhez, nem működnek intézményesített formában, és talán nincs is esély arra, hogy ez egyhamar változni fog, hogy a színházi nevelésnek valahogyan teret engednek a tantervben.

– Nagyon sajnálom, hogy a közoktatás nem ad intézményesített keretet, nem honorálja az ilyen típusú foglalkozásokat. Holott nagy szükség lenne rá. Például úgy tudom, hogy a színművész szakos hallgatók pedagógusi képzettséget is szerezhetnek, tehát azok a végzett fiatalok, akik nem kapnak állást egy színházban, tudnának drámaórákat tartani, előadásokat létrehozni a tanulókkal. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt szívesen végeznék, de nincs kitalálva ennek a formája, nem lehet alaposan megszervezni. Én is a tanügyben kezdtem ezt a fajta tevékenységet, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Solymosi Zsolt aligazgató kérésére a diákokkal megrendeztük előbb Háy János A Gézagyerek című drámáját, majd egy kortárs lengyel drámát vittünk színre, ezért viszont a szülők fizettek. Megvolna ennek a törvényes módja is, de annyira bonyolult és meg nem fizetett, hogy annak, aki hivatásszerűen csinálná, nem éri meg.

Mindez azért van, mert az ilyen jellegű oktatásnak nincs meg a státusa, és az is nehézséget jelent, hogy ugyanazoknak a kritériumoknak kellene megfelelni, mint egy hagyományos tantárgy esetében, például egy padokkal túlzsúfolt osztályteremben egy személynek 30 diákkal kellene dolgoznia ötven percen keresztül. Ez így nem működik, legalábbis az én elképzeléseim szerint. Holott úgy érzem, óriási igény lenne erre a diákok részéről, mert egész személyiségüket mozgósítja ez, a hagyományos iskolaitól eltérő tevékenység, amely, mivel egyfajta kreatív tanulás, kiegészíthetné a jelenlegi minimális művészeti oktatást.

Mindez nem is föltétlenül egy előadás létrehozásáról szól. Sokkal fontosabb a közös, felszabadult játék és annak a tudata, hogy ezen a helyen mindenki egyenlő mértékben kap lehetőséget saját véleménye megfogalmazására. Ezek a foglalkozások nagyon sokrétűen fejleszthetik az embert, például az érzékelést, az expresszív kifejezésmódokat, a mozgáskoordinációt vagy az egymásra figyelést. A színházi oktatás ugyanakkor sok mindenhez köthető, kiindulhatunk irodalmi művekből, konkrét személyekből, filmekből, majdnem bármiből, és a legkeményebb témákat is megközelíthetjük.

– Mit gondolsz, valós az előítélet, miszerint a fiatalokat ma már nem vonzza a színház, csak a mozgókép képes lekötni őket?

– Úgy gondolom, hogy a fiatalokat nem kell félteni, nincs velük semmi különösebb probléma, pontosabban a helyükben mi sem lennénk ügyesebbek, jobbak. Adekvátan reagálnak a mai kor kihívásaira és problémáira. Aki pedig megérzi, megtapasztalja a színház – nem akarom azt mondani, hogy katartikus erejét, mert az túl nagy szó, de – lényegét, azt hogy a színpadon is rólunk, akár az egész emberiségről vagy személyesen róla van szó, az előbb-utóbb visszatér. Inkább az a lényeges, hogy egy előadás, lehetőleg az első, amivel a színházban találkoznak, megfogja őket, ezért tartom nagyon fontosnak a jó gyerekelőadásokat.

Nekem is életem egyik legelső színházi élménye tizenhárom évesen egy Légy jó mindhalálig előadás volt Marosvásárhelyen, emlékszem, sírva rohantam haza, hogy milyen kegyetlen és szép az élet. Nehezen lehet kiszámítani, hogy egy gyerek mennyire nyitott vagy érett egy-egy színházi előadásra, de ha a szülők vagy a pedagógusok évente egyszer-kétszer elhozzák őket, nagy valószínűség szerint középiskolásként, majd felnőttként vissza fognak térni.

– A térségben azért elég hiánycikknek számítanak a gyermek- és ifjúsági előadások.

– Valóban, Kolozsváron nagyon sok felnőtteknek szánt, kemény tartalmú előadást rendeznek, viszont ezek az alkalmak pont azt teszik lehetővé, hogy beszéljünk a felvetett nehéz témákról, és feldolgozzuk ezeket. A kimondottan gyermekeknek, illetve fiataloknak szánt produkciók terén nagy űr van, mint ahogy a musicalek szempontjából is, de most éppen úgy látom, hogy mind a kolozsvári opera, mind a színház évente legalább egy-két produkció erejéig kezdi komolyan venni ezt a korosztályt is. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy egy tizenegyedikes, tizenkettedikes fiatal már olyan szinten van, hogy a legdurvább tartalmakat is be tudja olyan mértékben fogadni, hogy ne legyen rá veszélyes.

– Tehát a szülőknek, pedagógusoknak nem kell félteniük a tinédzsereket a komolyabb tartalmaktól?

– Már az interneten is ugyanilyen vagy még durvább tartalmak jönnek szembe velük, gondoljunk csak az aleppói harcokkal kapcsolatos megosztásokra. Csak kinyitjuk a szemünket, és már áradnak felénk a borzasztó képek, az pedig a realitás. A színház ugyan a való életből táplálkozik, de azért fikcióról beszélünk. Úgyhogy én nem féltem őket a színháztól ebből a szempontból. Aki megtöri a diót, talál benne finomat és táplálót. Én különben is inkább vagyok híve annak, hogy beszéljünk komoly dolgokról, aztán kacagjunk, minthogy rózsaszín felhőket eregessünk. De nem a komédiák ellen beszélek, a jó kortárs komédia is hiánycikk, egy pár kivételtől eltekintve. Lenne igény arra is, hogy komoly drámákat komédiaként vigyenek színre, Csehov- vagy Ionesco-darabokat például. A remek rendezők mind a mai napig a kemény drámákat is humorosan tálalják.

– Mi a helyzet a bábszínházzal? Lassan egy éve dolgozol a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkáraként, tapasztalataid szerint van igény az ilyen előadástípusra?

– A bábszínház fontos lépcsője és módja a nevelésnek mind esztétikai, mind a nézővé válás szempontjából. Igény is van rá, de a szülők nagyon megválogatják, hogy hová viszik gyermekeiket, a kincses városban pedig rengeteg lehetőség, alternatíva adott. A 2016-os év folyamán a magyar tagozat fele lecserélődött, új világosító, hangosító, díszletmunkások, közönségszervező és tagozatvezető, valamint két új színész került a csapatba, és én is tavaly januártól vagyok bábszínházas. Úgyhogy most egy jó, friss, lelkes csapat dolgozik, igyekszünk építkezni, pályázati forrásokra is támaszkodni, frissíteni mind arculati, mind tartalmi szempontból.

Nekem is vannak terveim és persze kötelezettségeim, például egy félszobányi archívum vár arra, hogy valaki lajstromolja, rendszerezze, digitalizálja. Nagyon szeretném látni azt is, hogy a bábszínházi kritikaírás beindul Erdélyben, ennek érdekében lépéseket is tettünk, és azon vagyunk, hogy egyre több gyermek- és bábelőadásról szülessenek írások. Fontos, hogy némiképp rálátást nyerjünk arra, hogy a különböző helyszíneken, Erdély-szerte milyenek a mai bábszínházi előadások.

– Erdélyben és a Partium­ban hol működik magyar bábszínház?

– Nagyváradon ott van a Lilliput Társulat, Temesváron a színház keretében működik egy külön bábszínházi csapat, Marosvásárhelyen működik az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Sepsiszentgyörgyön pedig a Cimborák Bábszínház. Emellett rengeteg magántársulat van, például Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, de Kolozsváron is legalább 4–5 magyar magánbábos alkot rendszeresen, ezek általában egy-két személyes társulatok. Ők többnyire turnéznak, kiszemelnek egy szórványvidéket, megszervezik, körbejárják a településeket. Magánemberként nagyon örülök annak, hogy léteznek, hisz a konkurencia a minőség javára válik, és a bábszínházi paletta is színesebb a sokféle stílusnak és játékmódnak köszönhetően.

– Foglalkoztál versszínházzal is, rövid videókat rendeztél, ez a projekt hogy áll most? És pontosan hogyan kell elképzelni egy ilyen produkciót?

– A koncepció az, hogy valaki mond egy verset, de a néző nem az előadót látja – az a klasszikus versfilm –, hanem asszociatív képeket, amelyek kapcsolódnak az elmondottakhoz, de nem ábrázolják azt. Inkább hangulatokat jelenítünk meg, de az is megtörténik, hogy ellenpontozunk. Adott például egy nagyon szerelmes vers, közben a képeken húst vágnak és potyolnak. A néző elgondolkodhat azon, hogy mi is tulajdonképpen egy kapcsolat, milyen más, árnyékoltabb vetületei vannak a szerelemnek. Az értelmezési sík tágul, teljesebb lesz a kép. A csapattal, amely különböző végzettségű versmondó fiatalokból, verskedvelő színisekből, illetve színészekből áll, eddig
12-13 alkotást hoztunk össze. Sajnos nincs időnk rendszeresen foglalkozni ezzel, mindenkinek sok munkája, családja, akár gyerekei vannak.

Az elején egyébként sokat hibáztunk: vagy nagyon konkrétan ábrázoltuk a verset, vagy túlságosan eltávolodtunk attól. De lassan megtaláltuk a hangunkat. A produkciók többsége egyelőre nem nyilvános, mert terveztük, hogy elküldjük ilyen-olyan fesztiválokra, de azt tapasztaltuk, hogy a szervezők nem igazán tudják hova tenni ezeket a két-három perces felvételeket. Tartottunk viszont egy versfilmes estet Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nemcsak pozitív, hanem építő kritikát is. Egy tanárnő azt is megjegyezte, jó lenne eljuttatni pedagógusokhoz ezeket a felvételeket, hogy lássák: így is meg lehet közelíteni az irodalmat.

Az egyik legközelebbi tervünk tehát az, hogy a videókat feltöltsük az internetre, és oktatási fórumokon jelezzük a tanároknak, hogy létezik ilyesmi, illetve nyitottak vagyunk, mi, név szerint az ŐszinTE versszínház többféle együttműködésre is. Az elmúlt hetekben egy versszínházi előadás terve is megfogant bennem, amelyet a Puckban rendeznék a bábszínházi csapat egy kis részével és néhány versszínházas alkotótársammal. Igazi kihívás ezt megvalósítani, számomra mindenképp az év nagy kalandja, tapasztalatszerzési lehetőség lesz.

– Rendkívül szerteágazó tevékenységekbe vágsz bele, vezettél például biblio­drámacsoportokat is. Ezt ugyancsak időhiány miatt kellett abbahagyni?

– A bibliodráma iszonyúan izgalmas tevékenység, mert mindig nagyon sokat tanulok belőle. Szeretnék visszakanyarodni hozzá, mert hiányzik. A bibliodráma valóban az önismeretről szól, arról, hogy a rohanó vagy sodródó felnőtt megáll, ismerkedik, játszik, elengedi magát, majd rálát éppen aktuális, akár problematikus élethelyzetére. Végül megkeresi magában azt, amire szüksége van, vagy tudatosítja vágyait, erősségeit, és egy csoport teljes bizalmától, a közös élményektől, visszajelzésektől megerősödve zárja a tevékenységsorozatot. Sajnos több akadálya is van annak, hogy bibliodráma-csoportot vezessek: egyrészt iszonyú nehéz a szervezés, nem könnyű tíz-tizenöt felnőttet találni, akik vállalják, hogy 60–70–80 órán keresztül – több találkozásra leosztva – erre szánják az idejüket, energiájukat, figyelmüket.

Az utóbbi években azért sem voltak ilyen csoportjaim, mert kisgyerekeim vannak, a bibliodrámás foglalkozásra pedig becsületesen fel kell készülni. Egy csoportot általában ketten vezetünk, de számos kollégám távol él, sokan Háromszéken, még a Kolozsváron élő társaimmal is nehéz megszervezni a rendszeres együttműködést. Nem mindegy az sem, hogy ki a partner, a vezetőknek egymásra kell hangolódniuk, és a tevékenység után őszintén kell beszélniük a tapasztalataikról. A bibliodráma kicsit színház, kicsit hit, illetve a hit megélése. Bibliai történeteket játsszunk el, elevenítünk meg, majd ezekről beszélünk. Csoportos önismereti módszer, de nem pszichodráma, nem a résztvevők életét vázoljuk fel dramatikus módszerekkel, hanem történeteket, élethelyzeteket kínálunk, amelyben megtalálhatják saját magukat.

Nyugaton eléggé elterjedt módszer, Németországból indult, de Erdélyben egyelőre nagyon kevesen vagyunk, akik vezethetünk ilyen csoportot. A kiképzettek közül kevesen aktívak, és ez nem elég, hogy széles körben ismert legyen. Előítéletekkel is szembesülünk – ezek persze nem rossz szándékúak, csak sokan nem tudják, nincs is honnan tudniuk, hogy miről van szó, mit fed például az a kifejezés, hogy bibliodráma. Ha megtudják, hogy a Biblia is fontos szerepet kap benne, akkor azt hihetik, biztos ez valamelyik egyház programja, amely téríteni akar. Holott erről nincs szó, a foglalkozás teljesen ökumenikus, mindenki a saját elképzeléseit és hitét viszi bele a történetekbe, soha nem vitázunk teológiai, filozófiai kérdésekről, mindössze élethelyzetek és személyek közti kapcsolatok elevenednek meg, és bár mindig felvezetése és kerete van a játékoknak, ezek során bármi megtörténhet.