Azt hitték, a fáról szálltam le

– Ön – noha erdélyi származású – jelenleg a németországi Passauban él és alkot, és ott is sikerült hírnévre szert tennie. Mit jelentenek önnek a nagybányai gyökerek?
– A nagybányai festőiskola 1896-ban alakult, sajnos Németországban már nem emlékeznek a Hollósi-féle művésztelepre – noha Hollósi Münchenben tanított három évig, és rendszeresen hozta Nagybányára az ottani diákokat. A nagybányai posztimpresszionizmus, expresszionizmus egyenértékű volt a barbizoni festőkolóniáéval, csakhogy ez feledésbe merült a „vasfüggönyön túl”. Kelet-Európában talán nem annyira, hiszen a budai várban állandó tárlat van nagybányai festészeti alkotásokból. Nekem szerencsém volt, hogy Nagybányán születtem, a nagy öregek közül néhányat gyerekkoromból ismertem. Nagy Oszkárnak mostam az ecseteit – csak engedje, nézzem, hogyan fest. Gyimesi Kovács Gábor a nagybátyám volt, de bejáratos voltam Dudás Gyula és Balla József műtermébe is. Ott nőttem fel közöttük, és Törös Gábor hatására végül szobrászszá váltam. Talán ezeknek a gyerekkori tapasztalatoknak is köszönhető, hogy a nagybányai művészeti középiskola elvégzése után első felvételivel, első helyen sikerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemre bejutnom, ahol 1974-ig Kós András növendéke voltam. Kóssal egyébként nem értettünk szót, mert más volt a felfogása a szobrászatról, mint nekem. Egyetem után visszatértem Nagybányára, ahol saját öntödét létesítettem, és magam öntöttem a szobraimat. 1983-ban úgy döntöttünk, itt hagyjuk Romániát (1990-ben sikerült, hétévi procedúra után), de mivel Magyarországra nem tudtunk áttelepedni, Passaut választottuk, feleségem sváb származására hivatkozva. A legfőbb ok, amiért távoztunk, hogy meg akartam ismerni Európát, hiszen azelőtt sohasem voltam külföldön.
– Passauban viszont előkelő helyet vívott ki magának, hiszen az ottani képzőművészeti élet vezéregyénisége.
– Érdekes helyzet alakult ki Passauban, ugyanis 1988–1989-ben megindult egy képzőművészeti mozgalom. Philip Wörlen, a neves német expresszionista fia – aki műépítész volt – vásárolt egy épületet, átalakította, és egy modern művészeti múzeumot létesített. A műépítész Wörlen elképzelése az volt, hogy Passaut képzőművészeti várossá alakítja; a település egyébként is vonzó volt a turisták számára, mivel három folyó találkozásánál fekszik. Sajnos, hiányzott a „nyersanyag”, ugyanis a bajorok körében kevesen végeztek képzőművészeti középiskolát, nemhogy főiskolát vagy egyetemet. Emiatt Passaunak hasznára vált, hogy 1990 elején odaköltöztem. Rögtön kaptam lakást és műtermet – kivételesen –, majd megalakítottuk a Hölgasse művészutcát, az AGON művészeti egyesülettel. Kapóra jött nekik egy szakképzett művész, azóta is tanítok a népművészeti főiskolán és az egyetemen, sőt magánfestőkurzusokat is tartok. Állandó kapcsolatot tartunk fenn a bajor képzőművészeti egyesülettel, amelynek tagja vagyok. Rendszeresen állítok ki Passauban, Münchenben és az utóbbi években Veszprémben is. Lényegében a Veszprém és Passau közötti testvérvárosi kapcsolatokat is én bonyolítom a nyelvismeretemnek köszönhetően, és már nyolc éve azon munkálkodom, hogy a romániai testvérváros Nagybánya legyen.
– Hogyan fogadták a bajorok a kelet-európai művészt?
– Eleinte kuriózumnak tekintettek, azt hitték, hogy a fáról szálltam le. Például egy alkalommal szólt a klasszikus zene a műteremben, és megkérdezték, hogy ott, „Transzszilvániában” mi hallgatunk zenét? Ráadásul ez az 1990-es években történt. Furcsa elképzeléseik vannak rólunk, Kelet-Európában élőkről. Végül sikerült meggyőznöm őket, hogy többet tudok a művészetről, mint ők. Nem kis megdöbbenést okozott ez számukra, aztán végül elfogadtak. Tisztelnek, de továbbra sem szeretnek.
– Több szobrának is jellegzetessége az organikus és geometrikus formák ötvöződése. Az alkotásban kibontakozó feszültséget is ez adja. Honnan ez a furcsa társítás?
– Egy művészember mindig érzékenyebb, mint társai. Lényegében ezt használom ki. Kiragadom a környezetemből azokat a furcsaságokat, jelenségeket, amelyek engem bántanak, vagy éppen megörvendeztetnek. Úgy gondolom, hogy ezzel embertársaimnak is felhívom a figyelmét arra, amit jobb elkerülni. Amit ön látott, az egy sorozatnak, az Urbánának a második darabja, az alkotóközpontban kiállított darabnak a címe: A kőbe szorult fa. Lényegében azt az életérzést próbáltam kifejezni, hogy fába szorult férgek vagyunk. Egy fa, ami belenő, beleszorul egy gránitoszlopba, nem érzi jól magát, éppen úgy, ahogy mi sem érezzük jól magunkat a kőrengetegben. Az egyes számú, a Lapis urbanus, vagyis a Városi irón szintén egy fatörzs, amely belenőtt egy kőoszlopba, a végét kihegyeztem, és beszegeztem négy erős bronzszeggel. Ennek a sorozatnak a harmadik és negyedik változata készülőben van, ezekben majd az jut végső kifejezésre, hogy a növényzet győzedelmeskedik a kőrengeteg fölött. Vagyis a kőoszlopot kettéhasítja egy egyszerű gyomnövény, amely kövér gyümölcsöt hoz. Az is jellemző rám, hogy ciklusokban gondolkodom, az Urbána négy darabból álló ciklus. Másik kedvenc ciklusom a Feszültség, ebben ágakra helyezett tojások vannak, amik lehullhatnak, összetörhetnek. Ráadásul egy parittyában helyeztem el az egészet, ezzel a katasztrófa előtti pillanatra próbálom ráirányítani a figyelmet, amikor még megállíthatjuk azt. Hiszem, hogy a katasztrófát, a megsemmisülést, a szenvedést, a halált az utolsó pillanatban még meg lehet állítani. Ezekben az alkotásokban az időnek is nagy szerepe van. Olyan szobraim is vannak, amelyek három-négy időfázist rögzítenek. Például egy virág, amely kinő, a szirmai elhervadtak, a bibe viszont még áll, a porzók megporozzák, a mag pedig szép, dús, kövér lesz. Tehát egy alkotásban három-négy időpontot próbálok rögzíteni. Másik érdekes sorozatom a Memento mori silvarum, azaz Gondolj az erdő halálára. Ebben a kiszáradt, kivágott erdőknek állítok emléket ugyanazzal a gondolattal, hogy legalább az utolsó pillanatban állítsuk meg a katasztrófát, a megsemmisülést.
– Egyre gyakrabban beszélnek a művészek bizonyos szárhegyi mítoszról. Hogyan határozná meg ezt a mítoszt?
– Határozottan létezik, emiatt vagyok most itt, Gyergyószárhegyen. 1974-ben, amikor elvégeztem az egyetemet, már hallottam Szárhegyről – sajnos, nem volt alkalmam előbb idelátogatni. Kollégák viszont sokat meséltek róla, a művésztáborról – Balla József például –, és tudtam, hogy történik itt valami. Törös Gábor, Dudás Gyula is Nagybányáról rendszeresen részt vett szárhegyi táborozáson, csak én nem. Szobrászként nehezen mozgok, az öntőkemencét nem cipelhetem magammal. Most is úgy jöttem, hogy a bronztárgyakat, ágakat elhoztam magammal a táskában, és az egyik barátom elkészítette nekem a gránitoszlopot, ahová majd behelyeztem a bronzágakat. A szárhegyi mítosz úgy él bennem, hogy harminc éven át szerettem volna egyszer eljönni. Most sikerült... Remélem, nem utoljára.
– Mit jelent harminc év várakozás után most itt lenni?
– Tegyük hozzá azt is, hogy tizenhat év után újra itthon lenni Erdélyben nagy élmény számomra. Ennyi idő alatt engem itt elfelejtettek. A művésztársadalom leírt, elfeledkeztek rólam a kollégák, a sajtó. Az volt a célom, hogy újra színre lépjek itthon. Lassan közeledem a nyugdíjkorhatárhoz, már éppen ideje, hogy hazakacsingassak.
– Lehetőségét látja egy esetleges Szárhegy– Passau kapcsolatnak?
– Mindig furfangos tervekkel állok elő. Ha már eljöttem, és alkalmam volt fotózni, mindent megörökítettem, amit szépnek, fontosnak tartottam. Két gigabitet fényképeztem, három és fél órát filmeztem. Októberben a passaui polgármester támogatásával bemutatom az itt készült filmet és fotókat. Azt szeretném, ha a közeljövőben – amennyiben lehetséges, már jövőre – meghívnánk nyugati művészeket. Hadd lássák, hogy mi, erdélyiek nem a fáról pottyantunk le. Állandóan az orruk alá pörkölöm, hogy én keleten tanultam kultúrát, nem nyugaton, mint ők, és igenis itt van a kultúra, nem a komputerizált virtuális világban.


Pavluk Gábor
1951. szeptember 14-én született Nagybányán. 1974-ben végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemet, tanári vizsgát tett, 16 éven át tanított Nagybányán, majd ipari formatervezőként dolgozott a textilgyárban 1990-ig. 1990 júniusától Passauban él, és a Bajor Képzőművészeti Szövetség tagja. Számos magyar művésznek segített, hogy Passauban és Münchenben kiállíthasson.