Azok az ihletett órák, amikor a kép diktál – beszélgetés Miklóssy Máriával

– Feltűnően mély, meleg színekkel dolgozik. Tudatosan figyel erre?

– A színeim inkább kontrasztosak, a mély színekből elővillannak a világosak. Talán ebben vagyok a legjártasabb, nem okoz számomra szenvedést, amikor egy képet végiggondolok. Tudom, milyen színben fogom tartani, milyen hatásokkal oldom meg, ugyanakkor tartózkodom a motívumokat meghatározó, leíró színektől. Úgy gondolom, hogy nálam a színeknek van egy mögöttes tartalma és egy drámai hatása. Persze a festmény csak akkor festmény, ha a kép összeáll, ha minden összecseng: a gondolat, az anyag, a felület, a rajz, a szín, és még akkor sem biztos, hogy megtörténik a csoda. Kezdetben optimista szívvel hordozom a kompozíciós gondolatot, de szinte semmi nem lesz olyan, amint korábban elgondoltam.

A csoda nem történik meg, és a kép nem készül el. A kudarc fáj, de később éppen ez a fájdalom segít, hogy megtaláljam a kép hangját. Azok az ihletett órák, amikor a kép diktál, ám nem mindig sikerül előhívni ezt az állapotot. Sajnos nálunk még a kortárs képzőművészet is anakronisztikus. A 20. század végére olyan hihetetlen változás történt a művészetben, amit az én nemzedékemnek nehéz megélni. Nálunk magára maradt a művész, ám bizonytalanságát és félelmét bátran át kell váltania kreativitásra. Én szívesen járok el a kortárs kiállításokra, érdekel, mi történik a nagyvilágban. Ebben Magor fiam segít. Tavaly Bécsben a kortárs kiállítótermekben jártam, Párizsban a Pompidou Centere-ben, Budapesten évente sikerül egy kortárs válogatást megnéznem. Ezek a hatások beépülnek, de nem változtatnak meg. Lehet, már az is anakronisztikus, hogy vásznat, sík felületet és ecsetet használok, de nem tudok átbújni a szivárvány alatt, így hát járom a magam útját. De mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy lássuk, ismerjük egymás munkáját, benne éljünk a korban.

– Képein sok a női alak. Női festőként inkább ez a téma foglalkoztatja?

– Amikor festek, nem gondolok erre. Talán azért foglalkozom a nőkkel, mert ezt a világot ismerem jobban. Nőként festőnek lenni nehezebb. Ma már nem annyira a női sors nehezíti meg a helyzetünket, ez nagyon összetett, hátrányos helyzet. Évszázadokon keresztül a férfiak voltak a műépítészek, szobrászok, festők, a nők csak az impresszionizmus korában törtek be hivatásosként ebbe a világba. A nő festők többsége a női témával foglalkozik, valószínűleg azért, mert ez áll közelebb hozzánk. A kortárs női festőknél néha megtörténik a változás, új gondolati területeket hódítanak meg, ám mégis mindig visszatér a női téma. Ha az ember, a művész őszinte akar maradni, akkor nem tagadhatja meg önmagát. A nő festők mássággal terhesek, és áldott a vizuális érzékenységük.

– Figuratív és absztrakt képeket is fest. Menynyire foglalkoztatja a forma?

– A figuratív művészet pozícióra törekvése az absztrakttal szemben már avíttá vált. Ez pozitív változás, hiszen ma már nem határozza meg egy kép megítélését, kiállíthatóságát az, hogy absztrakt vagy figuratív. A mai művészet nem befejezett, hanem sokoldalú. A kortárs alkotásokban a forma változása állandó, a stílus fogalma elveszítette hagyományos értelmezését. A művész szabadsága és eszköztára szélesebb. Én soha nem indítok úgy egy képet, hogy most informel leszek, vagy újfiguratív, és a megválasztott okos játék közben születik a mű. Játékból képet alkotni csodálatos, de én erre nem vagyok képes. Mindig egy vizuális élmény vagy sorsemlék alapján indítok, számomra az emlékezés meghatározó, az időben járok vissza és előre.

– Korábban úgy fogalmazott, hogy a képzőművészet volt a sorsa. Mióta tudja, hogy ez így van?

– Már kisiskolás koromban így éreztem. Szatmáron a szomszédunkban lakott egy férfi, aki az orosz fogságból tért haza. Súlyos tüdőbeteg volt. Az udvarban a barackfa alatt feküdt egy nyugágyon és rajzolt. A Tolnai Világlapokból rajzolta a színésznőket, Karády Katalint, Tolnay Klárit. Aprólékosan rajzolt, és érzékenyen árnyékolt. Első osztályos kislányként minden új rajzát megnéztem, és lelkesedtem érte. Egy napon behívott a lakásukba a felesége, aki a kis pénzét a háború utáni nagy szegénységben arra költötte, hogy a beteg férje rajzait bekereteztesse.

Beléptem a szobába, és a Beke úr rajzai mellett a falon ott volt egy csodaszép akvarell: egy asztalon bevásárlókosár, benne gyümölcs és zöldség, a kép témája átlagos zsáner, de magas művészi tudással megfestve. Tudtam, hogy amit látok, az jó, és amit a Beke bácsi rajzol, az végül is nem jó, és ezt meg is mondtam. Később megtudtam, hogy a képet a szomszéd néni egy gazdag orvostól kapta, amiért a háborúban segített a szüleinek. Utólag azt hiszem, egy eredeti Wagner Sándor-kép volt. Több ilyen történetem van, gyerekkoromban fokozottan érdeklődtem a szép házak, szobrok, a szatmári templomok oltárképei iránt.

Tizennégy évesen kezdtem rajzolni Szatmáron Litteczky Krausz Ilona művésznőnél, aki a nagybányai festők felsőbányai művésztelepén dolgozott a negyvenes években a férjével együtt. Ő irányított Marosvásárhelyre, ez alternatívát jelentett, hiszen éppen akkor szűnt meg a százéves nagybányai művészeti iskola. És töretlen a kapcsolatom a képzőművészettel. Bár volt majdnem tíz év, amikor nem dolgoztam. Brassóban megszülettek a fiaim, és meghalt édesanyám autóbalesetben. Azokban az években elvétve jártam a műterembe, inkább csak azért, hogy a Pösö (Plugor Sándor – szerk. megj.) munkáit megnézzem, és megbeszéljük. Nekem időre volt szükségem, hogy a vizuális művészetre sajátos rálátásom legyen. A művészetben nincs szabály, sokan fiatalon alkotnak maradandót, például Plugor Sándornak fiatalkorában és később is voltak kimagasló évei. Nekem több év után szélesedett ki és lett árnyaltabb a tudásom.

– Plugor Sándorral ösztönzően hatottak egymásra, vagy versenytársak voltak?

– Rivalizálásról szó nem volt, hiszen Sándor művészszemélyiség volt, itt Erdélyben magas szinten képzett sikeres alkotó. Én ezt nemcsak feleségként, de képzőművészként is tudtam. Sajátos humorral és drámai érzülettel megrajzolta mindenki öregségét. Ő ezeket a rajzokat tette a vizuális művészetek egyetemes, zsúfolásig megtelt kosarába. Pösönek a képzőművész nyelvezete székely gondolkodással megáldott, humoros és érzékeny, mint a Tamási Ároné az irodalomban. Az én világom más, de a különbségek gazdaggá formálnak. Rivalizálás már azért sem volt lehetséges, mert ő pragmatikus gondolkodású székely férfi volt, aki nem úri passzióból lett képzőművész. Ő ezt a mesterséget komolyan gondolta, és a művészetével a családját is el akarta tartani. Így őt illette a lehetőség, és nekem alkalmazkodni kellett. Ha arról volt szó, ki vesz részt művésztáborban, ki megy Bukarestbe, Budapestre kiállítást nézni, mindig a Pösöé volt az elsőbbség.

Ha a műtermünkbe művészethez értő látogatók jöttek, kiállításrendezők, kritikusok, művészetpártolók, mindig Plugor Sándort keresték. Ezt nem volt könnyű helyesen megélni, előfordult, hogy úgy éreztem, soha többé nem teszem be a lábam a műterembe. Ilyen idealista őrültet, mondogattam magamban, hiszen itt van egy művész mellettem, aki jobbat alkot, mint én. Aztán eltelt egy pár nap, és megint ott álltam a festőállványom előtt. Közel negyven évig voltunk egy műteremben, Pösö tizenöt éves volt, amikor megismertem, Marosvásárhelyen és Kolozsváron is együtt voltunk. Természetesen Pösö és én is a művészi szabadság hívei voltunk, és az alkotást magánügynek tartottuk.

Emlékszem, már nagyon beteg volt, amikor megkeresett bennünket egy fotós, hogy egy képzőművészekről készülő albumba reprodukciókat készítsen a munkáinkról. Kiválasztottam a munkákat, majd a kész reprodukciókat hazavittem. Nézegette Pösö a reprókat, majd csodálkozva azt mondta, hogy az ő képeiről készült fotók jobbak. Jobb munkáról jobb fotót lehet készíteni, mondtam. Ő hálásan nézett rám, és én most is örülök, hogy azt mondtam.

– Nagy elhivatottsággal gondozza Plugor Sándor hagyatékát. Nehéz ez a feladat?

– Nem megterhelő számomra, inkább fájdalmas. Szeretném, hogy megmaradjanak a munkái. Három szép unokám van, nagyon kicsik és nem tudhatom, hogy érdekelni fogja-e őket ez a világ, nincs jogom, hogy a szívemben ilyen elvárás legyen. Munka végén, amikor hazatartok a műteremből, arra gondolok, hogy ma megint festettem, lehet, hogy nem is rosszul, de lehet, ez nem is áldás, hiszen mi lesz majd a munkáim sorsa? Persze eladni is lehet, régebben szoktam is, de mostanában már nagyon nehéz. Az is igaz, hogy a Sándor és az én képeim között is vannak olyanok, amelyektől nem akarok megválni, úgy érzem, mellettem kell maradniuk, amíg élek. A Plugor Sándor munkáinak több mint a fele a nagyvilágban van, a többi a műteremben és itthon, ezekről gondoskodnom kell, hogy megmaradjanak.

– Tavaly volt egyéni kiállítása. Hogyan készül ezekre a bemutatkozásokra?

– Az árkosi Istálló Galériában nagyobbrészt a figuratív képeimet állítottam ki. Vizuálisan egységes hangulatot akartunk teremteni, a válogatáskor a kiállításrendező színvilágban megegyező egységes hangulatra gondolt, majd a kiállítótérben a képek hatásos megvilágítását is megoldotta. Most ez is divat, hogy egy kiállításnak legyen egységes gondolata, kezelésmódja, színvilága, bár a nagyon átgondolt és megrendezett kiállításnak sincs feltétlenül jobb hatása, mint azoknak, ahol a szélsőségek, meglepetések, különbségek, ellentétek megbontják az egységet. De minden kiállításnak más a forgatókönyve, hiszen sok függ a kiállítótértől, és attól, hogy mit vár el a szervező. Nem mindig fontos, hogy a művész akarata érvényesüljön, ha ráhagyjuk a kiállításrendezőre, a kurátorra, aki végiggondolja, gyakran megkapjuk, amit kerestünk.