Az ismeretlen Helmholtz

Ezért tűnik kissé furcsának a Palatinus Kiadó Mítosz-sorozata, amely „korunk legkiválóbb szerzőinek írásait gyűjti csokorba, akik modern és maradandó irodalmi formában alkotnak újjá egy-egy mítoszt”. Az ötlet nem hungarikum: gazdája a skót Canongate kiadó tulajdonosa, Jamie Byng, a sorozat pedig huszonnégy ország kiadóinak közös vállalkozásaként indult. A műveknek igazodniuk kell egy tradicionális mitikus történet kódrendszeréhez és struktúrájához. A sorozat első szépirodalmi darabja a Nyugaton legnépszerűbbnek nevezhető orosz író, Viktor Pelevin regénye (a könyv és a kortárs orosz irodalom avatott átültetőjétől, Bratka Lászlótól nem olvashatunk több Pelevin-fordítást: 2006-ban elhunyt).

Ezzel a műfaji meghatározással máris bajba kerültünk. Pelevin, szokásához híven, ismét valami olyasmivel jelentkezett, ami, formai megoldásait tekintve, bízvást nevezhető szokatlannak – még ha közvetetten nagyon is divatos tendenciákat követ. A rettenet sisakja ugyanis – vezessük be ezt a meghökkentő definíciót – chatregény. Egyetlen szövegfolyam, amely az internetes csevegőszobák minden jellegzetességével bír: „szereplőinek” nincs dekódolható, „valós” és ezért megismerhető identitása, nicknevek ők, akik egy közös hálózat tagjaiként kommunikálnak egymással, egy virtuális térbe zártan. (Ennek a szerkezetnek többé-kevésbé a drámai párbeszédforma a klasszikus megfelelője.) A dialógusfolyam dokumentálása maga a regény. Mindenre, ami történik, ebből a rendhagyó csevegésből következtethetünk.

Máris helyben vagyunk tehát. Azaz egyfajta nem-helyben: a virtuális kommunikáció és világállapot terében. Pelevin mindig is szívesen játszott el az objektív valóság és a szubjektív tudati folyamatok tükröztetésével és egymásba játszásával, elég, ha a kiváló Generation P közéleti figuráit animáló szuperszámítógépének ötletére gondolunk – A rettenet sisakja azonban alighanem a legradikálisabb mozzanat ezen az alkotói úton. A regény szereplői mindannyian erős kultúrtörténeti vonzatokkal rendelkező álnevet viselnek, néha a Pelevin által ironikus-szójátékos módon eltorzított formában: van itt Monstradamus, Romeo-y-Cohiba, IsoldA, Nutscracker, Ariadna és TheZeus is (az egyes névvariánsok mellékjelentés-lehetőségeit talán felesleges is magyarázni). És ahol van Ariadné és Thészeusz, természetszerűleg lennie kell Minótaurosznak is. A probléma, akár a görög mítoszban, itt is a bikafejű, embertestű lény – és az, hogy kit/mit is értsünk, érthetünk ezalatt. Megoldás teljes bizonyossággal nem születik, de egy alapos sétát – és eltévedést – megér Pelevin labirintusában.

A regény alapszituációja hasonló némiképp A kocka (The Cube) című filméhez. Egy maroknyi csoport tagjai – nem ismerjük őket – egy nap egy internetes labirintusban találják magukat: külön cellában ülnek, az előttük lévő képernyőn beszélhetnek egymással, nem tudják, hol vannak, nem tudják, hogy kerültek oda. És nyilván azt sem, hogy kerülhetnek ki belőle. A szoba ajtaján ugyan kiléphetnek, de annál rosszabb nekik: saját, különbejáratú útvesztőket állított fel számukra titokzatos fogvatartójuk, amelyben csak még jobban eltévednek, találkozási kísérleteik nem járnak sikerrel, csak arra szolgálnak, hogy még mélyebbre rántsák őket abba a világba, amelyből – feltehetőleg – minél inkább szabadulnának. Valaki figyeli őket – ez onnan is tudható, hogy csevegésüket valós időben moderálják, és „kifütyülik” belőlük a szalonképtelennek minősíthető kifejezéseket.

Ki figyeli őket? Hát természetesen a Bigbráder, vághatnánk rá, aki a kortárs Minótaurosz, aki maga a rettenet sisakja, aki... És itt álljunk meg egy lélegzetvételre. Pelevin – hogy kissé pátoszosan és képzavarosan fogalmazzak – mindig is szerette a jelenkori (főként orosz) valóság ütőerén tartani a kezét, s olyan problémák útvesztőjében merülni el, amelyek a (poszt)modern ember valóságérzékelése alapkérdéseinek minősíthetők. A ki figyel? a huszonegyedik század multimediális robbanáson túl levő, a kiberlétforma személyiségre gyakorolt hatásait úgy-ahogy kezelni igyekvő emberének központi kérdése. Az állandó megfigyeltség és megfigyelés, a közszemlére tétel állapotában leledző hősei voltaképp egy párhuzamos világ részei, amelynek valóságossága egyre inkább az „igazi” helyébe lép – ha maradt még olyan egyáltalán. Az, hogy kiléphetnek szobájuk ajtaján, voltaképpen csapda: a labirintikus világ, amely odakint várja őket, csak annyira bizonyul reálisnak, mint a regénybeli Ariadna/Ariadné megfejthetetlen álomjárásai, amelyek fonálként vezetnek át a tudattalan tartományából a mitikus történet jelen idejű realitásába. Hogy micsoda is a rettenet sisakja, nemigen fejthető meg, de annyi bizonyos: ők mindannyian részei, és ők is rendelkeznek ilyesmivel. Önmaguk Minótauroszai, ha úgy tetszik. A virtualitáskísérletekben részt vevő Nutscracker szakzsargonja szerint: Helmholtzok. Egy-egy olyan lény, „aki mesterséges dimenzióban van, amely teljesen elszigeteli a valódi világtól, és benne mozog, pontosabban azt hiszi, hogy mozog”.

A dolog azonban mégis bonyolultabb. A sok ismeretlen Helmholtz nem pusztán a kibertér marionettje, aki a külső, „igazi” világból érkező Thészeuszra vár (aki meg is érkezik, de nem tudni, honnan – ...ex machina, mondhatnánk), hanem egy újfajta világmodell aktív, cselekvő alakítói. A toposzokból kilógó, virtuális szerelembe esett Rómeó és Izolda üzenetváltása szerint: „Romeo-y-Cohiba: (...) Ha törődünk a megfigyelőkkel, akkor nagyon hamar semmi sem marad a világon rajtuk kívül. IsoldA: Ez igaz. Az egyetlen módszer, hogy egyedül maradjunk: úgy kell viselkednünk, mintha már egyedül lennénk.” Egyénenként kell tehát legyőzniük testreszabott Minótauroszaikat – így válhatnak önmaguk Thészeuszaivá is (a könyvben felsorakozó önjelölt Thészeuszok – a Civilizáció és Haladás vagy a belterjes „posztmodern” diskurzusok – helyett).

A pelevini labirintus különböző szintjein elhelyezkedő valóságmodellek illuzórikusságára, ugyanakkor átjárhatóságára legjobb példa a már említett Romeó- és Izolda-avatárok ellenőrizhetetlen „találkozása”. Mindketten úgy találkoznak a másikkal – pontosabban a másik helyett álló jelölővel –, hogy egyszerre érintkeznek (a kézzelfogható, hús-vér elemek révén) és nem is (a másik valóságosságát végletekig leképező, mégsem életteli képelemeken keresztül). Õk maguk is nézhető, megfigyelhető Látvánnyá válnak egymás számára: a mindent látó Moderátor mellett egymás tekinteteinek kölcsönös céltábláivá.

Ami pedig feltárulkozik belőlük, az ő nézőjük számára válik megfigyelt talánnyá. Azaz számunkra, akik tanácstalanul, azzal a borgesi tudással teszszük le a könyvet, hogy olvastán magunk is labirintusba tévedtünk. „Sartrik: (...) Egyvalamit nem értek. Hol történt ez az egész? Monstradamus: Mi az, te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak nem tudsz kijózanodni? A rettenet sisakjában. Sartrik: Jaj. És kivel? Monstradamus: Veled.”

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja. Palatinus Kiadó, 2006. Fordította Bratka László