Az ideológia fogságában

Létezik azonban egy olyan dokumentumfilm-kategória, amelyet leginkább Michael Moore alkotásain keresztül ismerhetünk meg. Ennek az irányzatnak nem feltétlenül erénye a tényekhez minden áron való ragaszkodás: az alkotó eleve prekoncepcióval vág neki a film elkészítésének, és az anyaggyűjtés során vagy meg sem keresi az álláspontjával ellentétes véleményt képviselő szereplőket, vagy ha meg is keresi őket, megszólalásaik csupán a film töredékében jelennek meg. A Fahrenheit 9/11 vagy a Sicko jellegzetes alkotásai ennek a műfajnak, amelyet egyszerűbb – és a tényekhez is közelebb álló – propagandaalkotásoknak nevezni.

Kevin Macdonald Az ellenségem ellensége című alkotása valahol a két véglet határmezsgyéjén lavíroz, ám a nézőben a Vége felirat felbukkanásakor mégis az az érzés válik erősebbé, hogy itt bizony az objektivitás néha áldozatul esik a rendező prekoncepcióiból fakadó előítéleteknek. Macdonald – aki tavaly Az utolsó skót király című játékfilmjével vált ismertté a szélesebb közönség előtt is – a hírhedt náci háborús bűnösről, Klaus Barbie-ról forgatott dokumentumfilmjében az egykori SS-tiszt pályafutását tárja a néző elé, a Franciaországban elkövetett bűncselekményektől dél-amerikai tevékenységén keresztül a nyolcvanas évek elején történt elfogásáig és peréig.

Az alaphelyzet átlagos: a lyoni mészárosként elhíresült Barbie a háború után bujkálni kényszerül. A váratlan fordulat akkor következik be, amikor az amerikaiak rábukkannak, és ahelyett, hogy felelősségre vonnák, inkább bevonják a titkosszolgálat kötelékébe, hogy a szovjetek elleni küzdelemben szerzett tapasztalataival segítse a nyugati világ kommunistaellenes harcát. Amikor aztán forróvá válik a lába alatt a talaj, az amerikai kémelhárítás a Vatikán segítségével Bolíviába menekíti, ahol Klaus Altmann néven kezd új életet, és közel három évtizeden keresztül a jobboldali rezsimek megbízható támasza – olyannyira, hogy a nyolcvanas évek elején megkísérli létrehozni a Negyedik Birodalmat az Andokban.

Barbie kalandos életpályája kitűnő dokumentumfilm-téma – ám Macdonald alkotását nézve az emberben egyre erősödik az érzés, hogy a rendező ezen keresztül inkább az egész világot átfogó, Washingtonból irányított jobboldali összeesküvést kíván „leleplezni”, amelyhez a náci rezsim kiszolgálóit használták fel, és amelynek célja a világot jobbá tenni kívánó kommunista mozgalom megsemmisítése volt. A filmből amúgy valóban egy jellegzetes náci pribék karaktere rajzolódik ki – vélhetően ő kínozta halálra a francia ellenállás vezetőjét, Jean Moulin-t, és zsidó gyerekeket küldött a halálba –, ám az alkotás ideológiai töltete rossz szájízt hagy maga után mindazokban, akik a kommunista rezsim rémtetteit is ismerik. Az ellenségem ellensége alapján ugyanis olyan kép rajzolódik ki, mintha a kommunista mozgalom világszerte csupán ártatlan munkások és idealista értelmiségiek dzsemborija lett volna, amelyet a gonosz amerikaiak szadista nácik segítségével próbáltak felszámolni. Ennek az ideológiai vonulatnak a része, hogy Barbie-t többek között azért is elmarasztalja, amiért közreműködött Che Guevara elfogásában és meggyilkolásában, és hogy kétségünk se legyen afelől, a két tömeggyilkos kalandor közül melyik mellett is foglal állást, bejátssza a gerillavezér egyik imperializmust ostorozó beszédét.

Márpedig ez a kettős mérce sokat ront a film hitelességén, még akkor is, ha magunk is úgy véljük, Barbie végül joggal bűnhődött a negyvenes években elkövetett tetteiért. A Nyugaton a hatvanas években elterjedt, a kommunizmust idealista szemmel néző – mivel annak valódi arcát nem ismerő – ideológia a jelek szerint a retródivat részeként reneszánszát éli, Az ellenségem ellensége pedig ennek a vonulatnak az egyik alkotása. Ami kár, mert kis önmérséklettel akár valóban jó dokumentumfilm lehetett volna.

Az ellenségem ellensége (My Enemy’s Enemy / Mon meilleur ennemi), francia-angol-spanyol dokumentumfilm, 87 perc, 2007. Rendezte: Kevin Macdonald. Írta: Kevin Macdonald. Kép: Jean-Luc Pérreard. Zene: Alex Heffes.