Az értékcentrum néha eltolódhat

– Többek között Petőfi-szakértőként tartják számon. Mit gondol a költészet jelenlegi szerepéről egy olyan magyar társadalomban, ahol Petőfi élettörténetét jobban ismerik, mint, mondjuk, IV. Béláét, aki az egyik legjelentősebb Árpád-házi királyunk volt?
– A magyar költészet, a magyar irodalom történetét – az elmúlt 150 év oktatáspolitikája révén – sokkal jobban ismeri az érettségiző fiatalság, mondjuk így, a műveltebb réteg, mint a magyar történelmet, a történelmi figurákat. Nagyon sok költőt lehetne említeni, akik ismertebbek, mint a költőknél sokkal jelentősebb történelmi személyiségek. Másrészt Petőfi a magyar költészetben egészen különleges helyet foglal el. A 19. század végén az ő életét és jelentőségét olyan szimbólummá emelte az ideológia, hogy verseinek olvasása nélkül is általános magyar nemzeti, s nemcsak irodalmi szimbólumként működhetett. Ezért történhetik az, hogy ma a magyar óvodás gyerek pontosan tudja, hogy Petőfi volt a legnagyobb magyar költő, holott olvasni se tud, és a költészetével nem ismerkedhetik meg. Ez nagyon súlyos olvasásszociológiai vagy irodalomszociológiai kérdés, szembe kell nézni vele, mert ezen nagyon hosszú ideig sem az irodalom, sem az oktatás nem fog tudni változtatni.
– A mai magyar írók, költők hova helyezik el önmagukat a társadalmon belül, a magyar társadalom hogyan viszonyul ehhez a réteghez?
– Ez ismét egy nagyon súlyos történelmi fejlődés végeredményét mutatja jelenleg. A költőknek a nagy nemzeti narratíva uralma idején kitüntetett szerep jutott, de ez a szerep nem mindig eredményezte azt, hogy olvasták volna is a költő műveit. Jelenleg olyan olvasásszociológiai helyzettel kell szembenéznünk – amit én pozitívnak értelmezek –, hogy azok a költők, akiknek – természetesen nem nagyon széles, de – van olvasórétegük, azoknak a hírneve az olvasmányélmények alapján van megalapozva. A régi nagy költők mai hírnevét az olvasóközönségben alig támasztja alá valamilyen olvasmányélmény. Érdemes elmondani, ha már az előbb róla volt szó, hogy Petőfinek az érettségi tételben szereplő 30–35 versén kívül tulajdonképpen egyet sem ismer a szélesebb olvasóközönség. Ma Magyarországon van egy jelentős költőréteg, amelyet elég sokan olvasnak, de természetesen ez az olvasottság nem mérhető össze azzal a népszerűséggel, amit a gimnáziumi tananyag sulykolt, ugyanakkor ez belsőleg sokkal inkább értelmezett olvasmányélményen alapul. Ezért úgy gondolom, hogy a mai magyar költészet helyzete nem olyan rossz, mint azt mondani szokták – hogy ma kevesebben olvasnának verset, mint régen. Ez nem biztos, hogy így van. Olvasásszociológiai tapasztalataink a régiségről vagy akár a 20. század közepéről nincsenek – az emlékezések pedig olyanoktól származnak, akik mindig is sokat olvastak... Azt tudjuk, hogy régebben (különböző politikai megfontolások alapján) a költők körül sokkal nagyobb nyilvános botrányok robbantak ki, sokkal nagyobb nyilvános politikai elismerések és kifogásolások történtek, mint manapság – ugyanakkor ez nem mindig esett egybe az éppen érintett költő esztétikai színvonalával. Viszont ma – legalábbis Magyarországon – az olvasóközönség bizonyos költőket azért tett nagyon magasra, mert éppen költészetként olvasta őket. Magyarországon ma meglehetősen gyakori a költői felolvasóestek műfaja. Ezeket egy feltűnően széles réteg folyamatosan látogatja – ezért egyáltalán nem gondolom, hogy ma kétségbeejtő helyzetben lenne a költészet. Ideológiai, politikai felhasználása, és ilyen értelemben a tömegmédiában való publikus jelenléte persze csekélyebb, mint akár a szocializmus idejében, vagy akár annak előtte volt, de érdemi befogadása nincs rossz helyzetben, és nem jár rossz úton.
– Beszélhetünk-e többközpontúságról irodalmunk kapcsán, vagy talán csak egyközpontúságról? Itt arra gondolok, hogy adott pillanatban a Vajdaság irányában volt hangsúlyeltolódás, vagy más helyek, fórumok felé...
– Ez ismét, ha tetszik, szemlélet kérdése, mert természetesen Budapest centrális pozícióját az égvilágon semmi sem fenyegetheti. Ott él a legtöbb író, ott van a legtöbb irodalmi rendezvény, Budapesten van az egyetemisták legnagyobb része, akik mégiscsak a modern irodalom iránt leginkább elkötelezetteknek tekinthetők. Más kérdés az, hogy a megteremtődő irodalmi értékeket lehet-e, és hogyan lehet helyhez kötni. Ez egyrészt természetesen kötődik az irodalom intézményes beágyazottságához. Az erdélyi irodalomnak az volt a specialitása a többi trianoni utódállam irodalmához képest, hogy az erdélyi irodalomnak már az Osztrák–Magyar Monarchiában (s előtte is) volt egy különálló intézményes élete. Trianon után az irodalom egyedül Erdélyben volt képes nagyon erős, virágzó intézménnyé szervezni magát. Ilyen értelemben az erdélyi irodalomnak mindig is volt egy regionális központjellege. Másrészt, ha tisztán az értékeket nézzük, akkor azt nyugodtan lehet mondani, hogy időnként, teljesen váratlanul, az intézményektől függetlenül, egyes alkotók különleges zsenialitása folytán az irodalmi értéktermelés centruma eltolódhat. Újvidéken a hetvenes években az Új Symposion körül kialakult irodalmi élet létrehozott egy olyan irodalmi centrumot vagy tenyészetet, amelyben valóban néhány egészen kitűnő alkotó is működhetett. Ez valószínűleg történelmi véletlennek tekinthető. Véletlenre mindig számíthatunk, de természetesen sem tervezni, sem a mindenkori helyzetből általánosítani nem lehet.
– Manapság erősödik a magyar irodalom más nyelveken való jelenléte – ön szerint ez miként hat vissza a magyar irodalmi befogadásra?
– Nem igazán hiszem, hogy visszahat. Természetesen különleges dolog, hogy egy magyar író Nobel-díjat kapott, és ennek a tömegkultúrában való publicitása az adott író magyarországi befogadását is jelentősen megemelte, de példának okáért az, hogy van körülbelül hat-nyolc magyar író, akinek Németországban valóban kiemelkedő sikere van, nem gondolom, hogy befolyásolja ezeknek az íróknak a magyarországi olvasottságát. Nem gondolom, hogy az a világirodalmi csoda – és tragédia –, hogy Márai Sándor, negyvenévi teljesen magányos emigrációja, majd halála után világsiker lett, hozzájárult volna ahhoz, hogy Magyarországon mára Márai-kultusz alakult ki. A Márai-kultuszt az okozta, hogy könyvei végre hazatérhettek, és a rendszerváltás után szabadon megjelenhettek. Az, hogy Amerikában szuperprodukció jellegű filmet akarnak csinálni az egyik Márai-regényből, az Magyarországon legfennebb hírértékkel bír – de az itthoni olvasás értelmében vett felhajtó értékkel nem. A két dolog teljesen külön úton fut egymástól. Az persze más kérdés, hogy a külföldön sikeres magyar íróknak a külföldi befogadása örvendetes pozitív eltolódást jelenthet a magyar irodalom nemcsak németországi, de más országokban való elismerésében is.

Margócsy István
Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. 1949. július 23-án született Nyíregyházán, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, a 2000 irodalmi és társadalomtudományi havilap szerkesztője. Fontosabb művei: Klasszika és romantika között (1990), Nagyon komoly játékok (1996), A magyar romantika (1997), Petőfi Sándor (1999). Fontosabb díjai: Táncsics Mihály Alapítvány Kritikusi Díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), Pro Literatura-díj (1999), József Attila-díj (2004), Martinkó András-díj (2005).