Az eleven hús emlékműve

Nos, a közönség azon tagjai, akik szeretik a filmcímeket áttételesen értelmezni, részben csalódhattak/csalódhatnak a Taxidermia megtekintése után. A TIFF második legrangosabb kitüntetését, a rendezői díjat (amely sokak szerint – legalábbis a „szerzői” elméletek alapján – tulajdonképpen egyenrangú a legjobb film díjával) megérdemelten elnyerő, Filmszemle-nagydíjas Pálfi György-alkotás erősen megosztja a közönséget és a kritikát egyaránt – vélhetőleg ezután is. Arra a kérdésre, hogy miről is szól a Taxidermia, bizonyára többen válaszolnak majd ily módon: „arról, hogy milyen undorító, állatias lény az ember”. Ennek az értelmezésnek természetesen létjogosultsága van, de azért mégsem árt az orrunknál tovább tekinteni. Meddig is...?
Kezdjük talán azzal, hogy az – amúgy szinte megfilmesíthetetlennek tartott – Parti Nagy Lajos-novellákból ihletődő Taxidermia gyakorlatilag a klasszikus családregény mintáját követi: három generáció története fonódik egymásba, a nagyapa, az apa és az unoka történetének hátterében pedig megelevenedik a huszadik század egy-egy történelmi korszaka – az utolsó epizód pedig át is hajlik a huszonegyedikbe, a „jelenbe”. A narratív séma tehát adott, a film nóvuma elsősorban Pálfi sajátos rendezői látásmódjában keresendő: a család és az ember története a narráció első szintjén a szó legszorosabb értelmében veendő. Azaz: az embernek mint biológiai meghatározottságú entitásnak a sagáját meséli el. Az emberi sors a hús történetén keresztül manifesztálódik; a primér vágyak és ösztönök bizarr orgiáját mutatja be a film, látszólag nem is jutva túl ezen a rétegen.
Aki ezt nem tudja megemészteni, jobb, ha az első képsorok után elhagyja a vetítőtermet. Aki viszont bent marad, azt óhatatlanul magába szippantja ez a lenyűgöző sorstörténet. Az első állomás a második világháborús tisztiszolga epizódja, aki szexuális energiájának levezetéséhez privát fantáziavilágot teremt, hógolyózó kisasszonyokkal, gyufaáruslánnyal és a kövér századosnéval, aki alkalmasint felcserélődhet egy megtermett, frissen levágott disznóval. A magyar filmtörténetben szokatlanul nyers képeket láthatunk az önkielégítésről vagy a szexuális „disznólkodásról” (beszédes kifejezés!), a szókimondó naturalizmus azonban a szürreális (álom?)képek révén egyfajta mágikus elbeszélésmódba hajlik. Így történhet meg, hogy a különös nászból születő fiúgyermek, Kálmánka disznófarokkal jön a világra – kitolva a film jelentéstartományát García Márquez elbeszélői világa felé. Balatony Kálmán már tudatosabban éli világát (és ösztöneit), mint az alig kontrollált vágyaktól hajtott tisztiszolga: evőbajnok lesz, háttérben a gulyáskommunizmus groteszk – egyszerre iszonyú és mulatságos – tablójával, ahol a „nullázással” (értsd: gigantikus hányásokkal) megszakított zabálóversenyek szüneteit hazafias versek és dalok előadásával töltik ki. A sors fintoraként a Balatony család legifjabb sarja csenevész „homunculusként” jön a világra. Az elbeszélés frenetikus fekete humora és iróniája – amely mesteri módon oldja a gyomorforgató képsorok hatását – az apa-fiú szembeállításban is megnyilvánul: az öregkorára hihetetlen méretűre hízott apa a család szégyenfoltjaként kezeli a sovány Lajoskát, aki állatok preparálásával keresi kenyerét.
A történetmondás retrospektív jellegű: a család történetét Lajos meséli el, aki személyesen tesz pontot erre a történetre. És itt vesz a film olyan fordulatot, amely végérvényesen túlmutat az elsődleges reakciók toposzrendszerén. Megjegyezném, az állatpreparálást ma már egyre inkább művészetként kezelik, s ha Von Hagens professzor testszobraira gondolunk, a dolog emberi dimenziója is más megvilágításba kerül(het). A plasztináció itt a végrehajtó figura saját egzisztenciáját érinti, s paradox módon épp ez a gesztus „emeli el” a testi meghatározottságainak kiszolgáltatott egyént önmagától, korlátaitól. Ez a fordulat egyszerre veti fel a tökéletes műalkotás ontológiájának és az emberi önmegvalósítás – a „legemberibb”, lényegi emberi lét – elérésének kérdését. Balatony Lajos örökre testbe zárva marad – az örökkévalóságnak. Önmaga által készített torzója Michelangelo Dávidjának ironikus hasonmása: „maga a tökéletes műalkotás (...) egy kis fricska, ami felér az Isten orráig” (az eredeti szövegkönyvben benne lévő, a végleges változatból kimaradt mondat szerint).
A testi funkciók drasztikus ábrázolása, az epizodikus, mégis roppant feszes és egységes szerkezet, valamint a sajátosan vaskos humor (mely – eredeti jelentésének megfelelően – úgy tartja össze a filmet, mint a bőven adagolt testnedvek az ember biológiai lényét) a magyar filmtörténet szinte rokontalanul egyedi alkotásává avatják Pálfi másfél órás remeklését, amely az egyik legsajátosabb metafizikai vízió az önnön létezésének határait – mondhatni „kifelé” és „befelé” is – feszegető emberről. A vizuális trouvaille-okban amúgy sem szűkölködő filmben van egy jelenet, amikor a kamera többször átfordul egy mosdóteknő (bölcső?) körül, amelynek minden fordulatnál más a tartalma: hol egy újszülött, hol a kövér századosné, hol a levágott disznó besózott szeletei... Ha van egyáltalán igazi filmi metafora, ez a körforgás mindenképpen az. Kegyetlen, ugyanakkor derűs látlelet mindenkori önmagunkról. Magára vessen, aki elfordítja a tekintetét.

Taxidermia, színes magyar–francia–német, 2005. Rendező: Pálfi György. Forgatókönyvíró: Pálfi György, Ruttkay Zsófia. Eredeti történet: Parti Nagy Lajos. Operatőr: Pohárnok Gergely. Szereplők: Czene Csaba, Marc Bischoff, Máté Gábor, Stanczel Adél, Trócsányi Gergely. Látványtervező: Asztalos Adrien.