Az autómosók

A mosók viszont sunyi egy banda, hogy csak az olyan vicces fizetési kategóriákat említsem, mint a „bogároldás”, ami rögtön duplázza a koszos rongyokkal való mángorlás felett érzett örömet és árat fizetéskor. Arról nem beszélve, hogy milyen önérzetesek a kis latrok. Ennek alátámasztására két esetet ismertetnék.

Az elsőben – járatlan és spórolós mosató lévén – szerintük hibát hibára halmoztam, amit ők pont akkora hangerővel tettek szóvá, amekkorától a környéken mindenki hallotta, s hangosan röhöghetett piruló fejhajtásomon. Mert kiszálltam a kocsiból, s mint minden tisztességes állampolgár, akinek két hete lopták el a biciklijét, bezártam az ajtót, majd enyhe pironkodó szorongással (amiért gyárosként dolgoztatok megannyi kis József Attilát), felhörpintettem egy kávét, és átfutottam néhány autós újságot, amíg a fiúk rongyaikkal a fényezést karcolgatták. Ment is szépen minden, bár már akkor forrt bennük a harag, mint később kiderült. Merthogy egy adott pillanatban előbbre kellett állni a fránya kocsival, hogy a belsejét is megtakarítsák. Nehogy ugye a porszívó menjen a kocsihoz, hanem menjen a kocsi a porszívóhoz, azért géperejű, gondolták. A legmocskosabb szájú és cipőjű, fogatlan mosólegény azzal a természetes eleganciával akarta Döncim ajtaját kinyitni és a plüssülésre huppanni, amivel szerencsésebb csillagzat alatt született felebarátaim Mercedeseibe és BMW-jibe száll be egy kis öncélú élvezkedés céljából (ha látnák, milyen szájbólszivarkilógó eleganciával tudják egy-két métert előre repíteni a nagy dzsipeket ezek a lelkes fiúk, hát nyomban tudnák, miről beszélek). Mikor pedig látá, hogy az ajtó nincsen nyitva, egészséges proletárharagja minden hangerejével lecsapott az árnyékban lopakodó, tulajdon javát mindenek elé helyező, aljas kispolgári csökevényre, aki ijedtében az ölébe (az ölembe, mert én voltam) döntötte a kávét. Így: „Na borzasztó, hogy bezárta, biztos, hogy el ne lopjuk a nyomorult kocsiját!” Persze, nem nekem mondta ezt, de igen. Mert a kollegáinak mondta, kik is öblös hahotával feleltek a magvas kijelentésre, s én jól hallhattam azt. „Talán akkor ha szíveskednél előrébb menni néhány métert”, próbált a fickó ironikus lenni, de persze akkor nem voltam ekkora vagány, hanem gyorsan, nehogy a népharag megfojtson egy locsolócsővel, nyitottam, beugrottam, indítottam és lefullasztottam. Megint, aztán megint. Aztán megint. Nincs szó arra a gúnyos röhejben megforgatott és villámpillantásokban kisütött ajakbiggyesztésre, amivel a mosó összes munkatársa a kocsi köré gyűlt, és leplezetlen gyűlölettel vizionálták maguk elé a szcénát, amikor légcsövemet vizes rongy segítségével eltömve kiirtanak az egyetemes emberi jogok nevében. Mit mondjak, vesztesként kotródtam el a színről, és tízszeres borravalót adtam zavaromban, amivel végső megvetésüket is kivívtam, nagyokat köpvén utánam.

Következő alkalommal egy másik mosóba mentem (nem szívesen járok vissza megaláztatásaim színhelyére ugyanis), ahol miután először fröcskölték végig a fémtestet vízzel, megdörrent kinn az ég, és esett, mintha dézsából öntenék. Zavartan álltam egyik lábamról a másikra, és zavartan nevetgéltem, próbálva szemkontaktusba keveredni valamelyikükkel, hátha egy vicces megjegyzésükkel oldják a helyzet groteszkségét, de nem voltak hajlandók velem, a nyomorult idiótával, ki esőben is mosat, kommunikálni. Úgy sikálták a kocsit, olyan lelkesen és látható örömmel pofalemezükön, mint akiknek az élete s természetesen az üdvössége múlik az ügyön.

Végül már vigyorogtak, mondták az árat, zavart nevetgéléssel adtam hússzoros borravalót, persze a szokásos kiköpés, majd indulás a pocsolyák közti hadjáratra. Utána negyven napig esett, többször is visszamentem, nézni kicsit, ahogy munka nélkül ülnek s szomorkodnak (nyugodtan röhécseltek és cigarettáztak), de nemtelennek éreztem a bosszút, ezért lógó orral távoztam. Innen is.