Az utolsó Miatyánk

A Püski Kiadó fémjelezte Légy már legenda című gyűjteményes kötet szerint 1935. július 9-én írta meg Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) a sírfeliratát huszonnyolc évesen. Feltehetőleg úgy érezte, befejezi földi útját – huszonéves fiatalembertől szokatlan érzés ugyan, de Dsida egész rövid életét a halál árnyékában élte le. Szervi szívbajjal született, minden megélt nap egy-egy újabb ajándék volt a számára. Egész biztosan azért tudott olyan felszabadultan játékos lenni, azért tudott úgy örülni az élet legapróbb örömeinek, azért tudott olyan szenvedélyesen szeretni és azért tudott olyan nagyon mélyen, lénye legmélyéből fakadva hinni Krisztusban. Harmincegy évet élt, harmincegy év alatt kellett elmondania mindazt, amire másoknak esetleg kétszer annyi idő adatott. Mint kor- és eszmetársának, József Attilának, aki harminckét évet engedélyezett magának, és ennyi idő alatt ugyanúgy elmondott mindent, mint Dsida. Játszva, könnyedén beszéltek ők mindketten a legnagyobb mélységekről, magasságokról, örömökről, fájdalmakról, életről és halálról.

József Attila otthonosan mozgott a kozmoszban, a csillagok közt, tökéletesen megértette, hogy a mindenség úgy működik, mint a fogaskerekek. Dsida az Újtestamentum útjait járta, legtöbbet a Golgotán fordult meg. A címkézést kedvelő irodalomtörténet-írás messianizmusnak nevezi a magatartását, holott Dsida esetében Jézus-hite több is, kevesebb is a messianizmusnál. Számos ide vonatkozó verse közül azért választottam az 1933-as Nagycsütörtök kötetben megjelent Krisztus című versét, mert érzésem szerint talán ez közvetíti leginkább azt a sajátos értelmezést, amit csak az azonosuláson is túllépő, Jézusban teljesen feloldódni tudó engedhet meg magának. „Krisztusom,/ én leveszem képedet falamról. Torz / hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase / tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. / Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan / derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen / enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. / Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is / számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű / voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. / Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek/ útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit / s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget / nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. / Hangod fájó hullámokat kavart, mikor / a sok beszéd után rekedten újra / szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott / ruhádon vastagon ült a nagy út pora, / sovány, széltől-naptól cserzett arcodon / bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két / parázsló szemedből sisteregve hullottak / borzas szakálladra az Isten könnyei.\"
Ugyanilyen parafrázisszerű hangon „írja át\" a tízparancsolatot, illetve a tízből hatot. Legszívesebben idézném mindet, olyan csodálatos szövegek, de nem szeretnék visszaélni a verseket esetleg kevésbé kedvelő olvasók türelmével, úgyhogy csak a II.-ból ragadom ki az önmeghatározás sorait, illetve a X. befejező, mindent megköszönő, mindentől elköszönő részét. „Virág vagyok a zordon, ében- / fekete idők belsejében, / fekete álmok erdejében / virág, csak egy millió közt, / százezer álomból egy álom, / melynek értelmét nem találod, / melynek értelmét nem találom, / – jaj, életem és jaj, halálom.\" „Amint jó volt hozzám a bölcső, / tudom, hogy jó lesz a koporsó. / Ki most lefekszik, nem kívánta, / hogy földje legyen, háza, ökre, / de amit látott, gyönyörű volt / és véle marad mindörökre. / És övé marad mindörökre.\"

Dsida mélységes hitéről gyakran esik szó, arról viszont kevésbé, hogy édesanyjához hasonlóan ő is csatlakozott a ferences szerzetesrend világi tagozatához. A Dsida-versek ismerőinek és kedvelőinek ez a hír magától értetődőnek hat, mivel a fogalomként tisztelt, ugyanakkor ikertestvérként minden porcikájában ismert természettel ugyanolyan kapcsolatban állt, mint Assisi Szent Ferenc: a Kóborló délután kedves kutyámmal versciklus tökéletes hexameterei a természettel való franciskánus egybeolvadásnak akár tankönyvéül is szolgálhatnának. De Dsida halálának 75. évfordulója közeledtével nem az életöröm himnuszát, hanem az elmúlásnak az elfogadását szeretném felmutatni, mivel az is olyan, amilyennek – szerintem – csakis Dsida tudta elképzelni a földi életből a túlvilágra költözést. „Senki sem halhat meg helyetted\" – ezzel a sorral zárja Már majdnem elfeledted című versét és érzésem szerint épp ezt a sort bővíti csodálatos költeménnyé Az utolsó Miatyánkban: „Parányi pirula. / Itt a lámpaoltás. / Miatyánk ki vagy a menynyekben! / Megint egy sikoltás. // Aludni, aludni, / csend, nyugalom, béke. / Szenteltessék meg a Te neved! / Lesz-e ennek vége? // Magas bácsi sóhajt, / aki meghal, jól jár. / Jöjjön el a Te országod! / Hat az altató már. // Csillagok villognak. / Hunyorogva int egy. / Legyen meg a Te akaratod! / Nekem minden mindegy.\"