Az ukrán probléma (erdélyi) magyar szemmel

Bukarestben az ügyvédi kamarák alakuló országos ülésén hárman voltunk magyarok, közülük az egyik – akiről tudom, hogy nem volt rossz magyar, de ma már halott – a „tömegben” velem is románul beszélt. Én a másik magyartól, aki Marosváráshelyről jött, az 1990. februári alakuló ülésünkön megkérdeztem: barátom, most, amikor megalakul az országos szövetségünk, nem kellene az alakuló iratokba a mi kisebbségi jogainkat is belefoglalni?

Elsősorban a magyar nyelvhasználatra gondoltam. Ő azt mondta: lehet, hogy a magyar nyelv használata a Kovászna megyei igazságszolgáltatásban probléma, de náluk, Marosvásárhelyen nem az. Amint ismeretes, kevesebb mint egy hónap múlva, 1990 márciusában Marosvásárhelyen, ahol a kollégám véleménye szerint nem volt magyar probléma, nem is lett magyar probléma. Mert az például, hogy Sütő Andrásnak a szemét kiütötték, Kincses Előd el kellett meneküljön az országból, nem számított problémának (ott ez ma sem probléma).

Itthon arra a kérésemre, hogy ne hagyjuk az intézményeinket – ahogy a költő írta: „a templomot és az iskolát” –, még a baráti körökben is azt válaszolták, hogy majd a demokratikus román parlament megoldja ezt a problémát. Nos ez még mindig megoldás alatt van, pedig ha akkor elfoglaljuk iskoláinkat, egyetemeinket és egyéb intézményeinket, nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaki rá tudott volna kényszeríteni azok között a körülmények között, hogy feladjuk azokat. Például elég megbízható forrásból tudom, hogy a közelünkben lévő tankokat nem tudták volna beindítani, mert valakik ellopták az üzemanyagot.

Raffay Ernő budapesti történésznek Erdélyben is elhangzott előadása szerint abban az időben Antal József magyar miniszterelnök a magyar diplomatáknak tartott előadásában azt mondta, hogy aki a diplomáciában Erdély kérdését fel szeretné vetni, az azonnal mondjon le. Itthon parlamenti képviseletünknek szinte naponta kellett megesküdnie, hogy nem követeli Erdélyt. Az ezután következő nemzetközi eseményeket csak nagy vonalakban fogom felsorolni: Jugoszlávia, amelynek a létét nemzetközi egyezmények garantálták, időközben felbomlott.

Olyan nemzetiségek, amelyeknek a számaránya abban az időben még el sem érte az Erdélyben, illetve az utódállamokban maradt magyarokét, például a makedonok, de még az albánok is, államot alapítottak. Sőt az egyéb kis népek (lettek, litvánok, észtek) is szembeszálltak a világ akkori – második – legnagyobb hatalmával, a Szovjetunióval, és azok is önálló államot alakítottak. Abban az időben, amikor például Jugoszlávia szétesett, az ottani, számarányában már igen lecsökkent magyarságot arra kényszerítették, hogy az egyik vagy a másik fél oldalán egymás ellen harcoljon.

Csak kevesen tudják, hogy az egykori szövetséges Franciaország valamennyi romániai ügyvédi irodájához elküldött egy francia ügyvédi irodavezetőt. Hozzánk egy nagyon rendes, talpig úriember került. Túlzás nélkül állítom, hiszen én neki köszönhetem az életemet, mert ő segített hozzá, hogy Franciaországban megműtöttek. (Az ilyen műtétet akkor még nálunk nem tudták elvégezni). De itt mi heteken keresztül győzködtük, és bizonyítottuk neki, hogy a Székelyföldön – annak ellenére, hogy a magyarok többségben vannak – az igazságszolgáltatásban gyakorlatilag nem tudjuk használni a nyelvünket.

Tanúja voltam Franciaországban, amikor kollégáinak elmondta az itt tapasztaltakat úgy, ahogy ő megjegyezte. Közölte: Európának ezen a részén mi, magyarok vagyunk a bizonytalansági tényezők, az irredenták. (Még egyszer megismétlem, hogy ez az a francia, aki a lehetőségekhez képest a legpozitívabban viszonyult hozzánk, a többiek ennél roszszabbak voltak.) Pedig mi, magyarok jogaink elérésére mindegyik utódállamban az illető állam által megszabott és megengedett törvényes utat választottuk. Az eredmény: aki Szlovákiában magyar állampolgár mer lenni, megvonják tőle szülőhazájának állampolgárságát. Idehaza naponta arra törekednek, hogy nemzeti szimbólumainkat betiltsák.

Ukrajnába az ott élő orosz kisebbség érdekében Oroszország hadsereget küldött. Nekünk a Vereckei-szorosnál felállított emlékművünket az ukránok szinte félévenként lerombolják vagy megbecstelenítik. Ma már a megoldás mindenhol bonyolulttá vált. De mindnyájan fel kell tegyük magunknak azt a kérdést, hogy például az Ukrajnában élő, igen megcsappant lélekszámú magyarok számára az az egyetlen járható út, hogy az őket megillető jogok megadását azoktól várják, akik még az emléküket is el akarják törölni arról a földről?

Rozsnyai Sándor

A szerző sepsziszentgyörgyi ügyvéd