Az irodalom magányos munka – beszélgetés Parti Nagy Lajossal

– Hol találkozik a nyersanyagával, a rontott nyelvvel vagy éppen Sárbogárdi Jolánnal?

– Ez egy műnyelv, mint minden művészetnek a nyelve. Ha hajszálra úgy néz ki, mintha az ember az utcán, a vonaton vagy a kocsmában szedte fel, akkor is kitalálmány. Ezért az a mutatvány, hogy úgy tűnjön, mintha felszedtem volna. Nem kell feltétlenül abban a közegben lenni, néha csak gyökökből megérzem, hogy folytatódnék az adott helyen egy mondat. Van, aki éjjel-nappal, minden helyzetben jegyzetel, énnekem ez soha nem ment, mert rájöttem, hogy azt az én anyagom kidobja.

A nagy nyelvek esetében, Angliában vagy Németországban sokkal élesebben szétválnak a nyelvi rétegek, a dialektusok, a szociolektusok. A magyar elég sajátos ebből a szempontból, kicsi a távolság a különféle rétegek vagy osztályok nyelve között, a média ezt a távolságot legyalulja. A XIX–XX. század fordulójától Budapest nagyváros lesz, és a Kárpát-medencéből minden nyelv oda folyik le egy nagy közös erjesztőtálba. A cselédlányok, amikor visszamennek a falujukba, egy városi nyelvet visznek, amelyik ugyanakkor éppen olyan vidéki is. Az én nyelvi tapasztalatom az, hogy kicsi a távolság a bármelyikünk által beszélt köznyelv és egy kocsmában beszélt nyelv lexikális anyaga között. Erdélyben árnyalja a képet, hogy erősebben megmaradtak a dialektusok és a szociolektusok.

Nincs egy hochmagyar, ahogy van egy hochdeutsch, nincs egy világos mérce, amihez viszonyítsuk a rétegek nyelvét. A magyar értelmiség beszélhet szép, választékos, kiművelt nyelven vagy egy lazább, hebegősebb, rosszabbfajta, rontott magyar nyelven. Sárbogárdi Jolánt, vagyis a dilettáns nyelvet eléggé ismerem abból a korból, amikor még szerkesztő voltam, azokból a kéziratokból, amiket beküldtek. De ez is inkább érzék a kiélezésre, a túlzásra. Valami egy kissé mosolyogtató, és azt addig fokozni, amíg teljesen karikaturisztikus lesz, és ebből lehet világot vagy kompakt nyelvet teremteni.

– A Jelenkor szerkesztőségéhez is küldtek be dilettáns kéziratokat?

– Minden szerkesztőséghez küldenek. Én a múlt évezredben voltam szerkesztő, amikor híre-hamva nem volt a számítógépnek, kéziratokat kaptunk. Azonkívül az akkori társadalomban az úgynevezett kitörés bevett csatornája volt az irodalmi-művészeti tevékenység. Valaki nem lehetett politikus, nem volt ezer tévé, rádió, ahol fel lehetett tűnni, tehát sokkal többen szemernyi írói vagy művészi tehetség nélkül is ezen a téren akarták megfogalmazni saját magukat.

A dilettáns valójában az, akiben több a szándék, az akarás, mint a szellemi keresztmetszet. Ez a diszkrepancia nagyon mókás helyzeteket eredményez, jellemző a dilettánsokra az irodalomban, a művészetekben és a politikában is. A politikusoknál nagyon könnyen tetten érhető, ezer dolgot akarnak mondani, mindig túl kell licitálniuk a másikat, ez egyre vadabb retorikai eszközöket és egyre vadabb fantazmagóriákat eredményez.

Tehát ha körülnézek a világban, mindig van, ahonnan újra és újra feltöltődni. Nekem voltak olyan reményeim, hogy nagyon jól lehet tudni magyarul, de ma már azt mondom, hogy nem lehet, mint ahogy egyetlen nyelvet sem, hiszen kimeríthetetlenül tág és hatalmas még ez a viszonylag kicsi, kevesek által beszélt nyelvünk is. Amikor azt gondolom, hogy én viszonylag jól tudok rajta világot teremteni, akkor is rá kell jönnöm, milyen keveset használok belőle, egy körömnyit a kincsből, ami bennünk van, és amitől alapjáraton vagyunk. Én a hazához való viszonyomat, a hazaszeretetet szinte kizárólag a nyelven keresztül vagyok képes megélni.

– Nagyon szívesen beszél a nyelvről, holott akár unhatná is, hogy mindig azt mondják, Ön a szómágus, várjuk, hogy újra meg újra sziporkázzék. Előfordul, hogy műveinek nyelvéről több szó esik, mint a tartalomról. Baj ez?

– Nem baj, mert számomra a szó művészete mindenekfelett a nyelv. Annyiban mondanivaló, amennyiben a nyelv mondani akar valamit. Az irodalom nyelve megegyezik a mindannyiunk által használt nyelvvel, ezért óhatatlanul van egy erős hatása is, a Weöres Sándor blabla- verseinek is van mondanivalója. Számomra mindenekelőtt van a dolog hogyanja, és csak utána következik a mit.

Azt gondolom, ez az egyetlen mezsgye, amin az irodalmat még művészetnek lehet nevezni, az a fontos, hogy miképpen fogalmazza meg az ember. Mi újat lehetne mondani az emberről tartalmi értelemben, amikor kétezer éve mindent elmondtunk magunkról, ami elmondható? Lényeges újat nem nagyon tudunk mondani, de másként mondjuk mindannyian, írók és nem írók. Az íróknak szerencséjük van, és ezeket a mondásokat ilyen-olyan mérlegeken lemérik.

– Folyamatosan kalandozik, és kipróbálja magát a műfajokban, mégis azt vallja magáról, hogy költő. Miért van ez?

– Nagyon egyszerű, és minden misztifikáció nélkül próbálom megmagyarázni: amikor az embernek eszébe jut, hogy író lesz, érzi, hogy miben jobb, és ezek a képességei fejlődnek. Én 37 éves koromig gyakorlatilag nem írtam prózát, a költészet kötött az irodalomhoz.

Olvasóként persze ugyanolyan fontos volt számomra a próza, de nem írtam mást, csak verset, mert pontosan éreztem, hogy bennem a sűrítésre, a váratlan szóképek kreálására, a nyelvi bohóckodásra való képesség a legerősebb, szemben a például a történetek elmesélésével. Most is utálok történeteket kitalálni. Ha hoz valaki nekem egyet, azt csinálok vele, amit akar, de kitalálni teher. A mások történeteit imádom, a magaméban nem tudok bízni, ám ahogy beszélek róluk, abban inkább.

– Azt mondta a drámaátírásairól, hogy ezeket nyelvileg felturbózza. Nem tartja fontosabbnak a saját drámát?

– Engem nyelvi értelemben izgat a színház. Valójában egyetlen darabom van, amit annak is írtam, a Mauzóleum. Abban is az érdekelt, hogy mennyi szöveget bír el a színpad, akció helyett mennyi dikció tehető be a színpadi térbe, mennyire válik cselekménnyé a nyelv. Azóta is inkább ez foglalkoztat, és erre nagyon jók az átiratok. Nem hiszem, hogy írok még saját drámát, mert egyszerűen nem érdekel, és nem tudok olyan történetet kitalálni, amiben a kedvem lelném. Az átírás első körben szakmunka, magamtól eszem ágában nem lett volna Moliere Tartuffe-jébe vagy a zseniális Caragialéba beleokvetetlenkedni.

Amikor felkért a Nemzeti Színház, hogy csináljak egy újabb Farsangot, azt gondoltam, én nem tudok románul, de biztos vagyok benne, hogy ott a tévedés a Caragiale-fordításokban, hogy azon görcsölnek, miként lehet lefordítani, amit valójában nem lehet lefordítani, csak átültetni. Ehhez pedig én értek, érzem ezt a költészettel, nyelvpiszokkal, rontással és redundanciával teli furcsa paraszt-városi, felkapaszkodott újgazdagnyelvet. Innentől már csak keresnem kellett egy nyelvi bázist, és azt gondoltam, hogy Tersánszky erre alkalmas.

Ezeket kérik, megcsinálom, és a saját szövegeim lesznek, hiszen minden mondat az enyém, köszönő viszonyban sincs azzal, ami a darabban van, de nem hiszem, hogy bármelyik szembement volna az eredeti szellemével.

– Hogy érzi, el kell helyeznie magát a kortárs irodalomban, és mennyire tartja fontosnak az interferenciát?

– Az interferencia fontos, az elhelyezgetősdit az ember csinálja egy darabig, aztán rájön, hogy semmi értelme nincs, marhaság. Az a jó a művészetben, hogy nincsenek benne se legnagyobbak, se legkisebbek. Egy teljesítményelvű világ egyfolytában hierarchiákat akar építeni ott, ahol ezek egészen más szinten vannak, de ez a világ baja. Ugyanakkor nagyon fontos tudatosítani saját magamban meg az olvasóban is, hogy ez individuális, magányos munka, másrészt pedig az irodalom kollektíven születik meg, egy kornak az irodalma nem egy-két-három ember műve, hanem nagyon soké. Pál apostol valamelyik levelében van ez a mondat, hogy „Tagjai vagyunk egymásnak”.

Az irodalom éppen erre a hagyományra, az egymásra épülésre épül. Ha lenne egy mega keresőprogram, a mondataimról kiderülne, hogy idézetek innen- onnan. Egyfolytában egymást idézzük, anélkül, hogy tudnánk róla, egymásból vagyunk, tetszik, nem tetszik, és nemcsak vertikálisan, hanem horizontálisan is. Hatunk egymásra, nem is feltétlenül az elolvasott műveinkkel, hiszen kevesebbet olvasunk egymástól, mint kellene, hanem ezek sugallatával. Tudni egymásról nagyon fontos. A közös játék fontos része, amikor beszélek a többiekről, dicsérem őket.

Amikor elvállalok egy találkozót vagy egy ilyen beszélgetést, akkor – bár utálom azt a szót, hogy magamon kívül képviselni bármit is – mégis azt gondolom, hogy nemcsak mint magáníró, hanem mint literátor is beszélek. Én a kortárs irodalomról nagyon jókat gondolok, az elmúlt 30–35 évben egészen kiváló, és a fiatalok egyre jobbak.

– Figyel az olvasóra? Azt mondta egyszer, nem mindegy, hogy olvassák a műveit.

– Az én olvasóim Kovács András Ferenc vagy Esterházy Péter olvasói is. A magyar nyelvterületen van talán százezer ember, aki érintett a művészetekben, ennek egy kis szelete olvas kortárs irodalmat. Húsz–harmincezer jó olvasó nagyon nem kevés egy társadalomban vagy egy nyelv adott korában. Az olvasók annál jobbak, minél bátrabbak a saját személyes, radikális olvasatukat előállítani ezekből a művekből.

Nem érdekel, miként próbálják megfejteni, én mit gondoltam, hiszen helyettem tudja ezt a mű, oda van belecsukva. Az olvasó azt talál meg magának, amit akar, különböző életkorokban talán mást és mást, ám ha nem vállalja ezt a jó olvasóságot, folyton azon görcsöl, hogy vajon az egyetemi szeminárium alapján jól fejtette-e meg Tandori korai korszakát, jól érti-e Kovács András Ferenctől Jack Cole dalait, és akkor soha nem válik szabaddá.

– Hogy látja a literátor közéleti szerepét? Amikor letiltatta a műveit a Magyar Rádióban, kiáltványnak szánta?

– Erre nincs recept, ez mindenkinek a saját cérnájára van bízva, hogy az mikor szakad el. Részemről arra utaló gesztus volt, hogy nem akarok részt venni egy olyan közmédium munkájában még távolról sem, amelyiket pillanatok alatt propagandaeszközzé és faliújsággá lehetett silányítani. A gesztus talán erősebb volt, mintha írtam volna erről tíz sort, egyébként sokszor írtam róla tíz sort. Az, hogy ki meddig megy el, embertől, a habitusától, a lehetőségeitől és a körülményeitől függ. Sokan nem tehetik meg, hogy a véleményüket a nyilvánosság előtt vállalják, és nem azért, mert nincs annyi szabadságuk, hanem mert féltenivalójuk van.

Nincs recept, és nincs kell, ez nem kötelesség. Nekem eszem ágában sincs nyomást gyakorolni, ez az én véleményem, ezt én gondolom a világról. Én senkire nem akarom rákényszeríteni a megoldásaimat. Én ezt megtehetem, mert eléggé független vagyok. De mit tennék, ha lenne egy katedrám, egy színházam vagy egy szimfonikus zenekarom, ami egyszer csak sokkal kevesebb pénzt kap vagy szétzavarják? Nem tudom, hogy ebben a helyzetben hogyan viselkednék. Ezek a helyzetek rendre előállnak a Kárpát-medencében, kormányoktól és kortól függetlenül, újra és újra.

Én nem gondolom, hogy azok a kollégáim, akik közügyekben nem nyilvánítanak véleményt, ne politizálnának a műveikkel. A legszelídebb fogalmazásmód is a maga módján politika. Minden írói gesztus politika, a nem politizálás is az. A nyolcvanas éveket Magyarországon az értelmiség jó része úgy élte végig, ahogy Balassa Péter mondta: „Hátat fordítva rámutatni.”

Hátat fordított ennek a szörnyűséges, magába omló vircsaftnak, és kinevette. Én nem teszek egyebet, csak mondom a véleményemet, ha kérdeznek. Nem hiszem, hogy a műveimben élesben politizálnék, az Élet és Irodalomban megjelenő magyar mesesorozat valóban határeset, egy furcsa képződmény a glossza, a pamflet és a meseparafrázis között, ezek közéleti szövegek és arra találtam ki, hogy a magam írói vagy állampolgári közérzetét belerázzam valami irodalmi kisformába.

– Most éppen min dolgozik?

– Meg kell élni valamiből. Nekem a pechem és a szerencsém, hogy abból élek, amihez valamennyire értek, és amit szeretek csinálni. Ez nem azt jelenti, hogy valaki megmondja, mit írjak, hanem felkérnek valamire, és ha ahhoz éppen kedvem van, akkor elvállalom. Most éppen a Katona József Színháznak készítek egy Pinokkió-átiratot, amit Ascher Tamás fog rendezni.

Másrészt térek vissza a kezdetekhez, a költészethez, a kisprózák is inkább a költészethez tartanak. Akkora nagy kaland ez, még mindig azt érzem, hogy ezer dolgot nem próbáltam ki, még bele kellene kapni ebbe-abba, pedig most már lehet, azt kellene kiszélesíteni, ami megvan, és azon végigmenni.

– A magánéletéről mennyit árul el?

– Irodalomból élek, van három gyermekem, a kedvesemmel négy gyereket nevelünk félig-meddig. Nem élek együtt a gyerekeim anyjával, a gyerekek kicsik, ez kemény dolog, nem játék, az ember nem saját magáért felelős, a gyerekeket fel kell nevelni, és ez pénzbe kerül. Nem nagyon lehet eltagadni ezt a környezetet, és nem is akarom. Különben meg, ha hagyják, reggeltől estig ülök az íróasztalnál és dolgozom.