Autonómiaesélyek Koszovó függetlenedését követően

A nyilatkozatok sokasága, formája és tartalma egyaránt arra utal, hogy a román politikai elit nem meglepõ módon elsõsorban biztonságpolitikai kérdésnek, nem pedig nemzetközi jogi kérdésnek tekintette Koszovó elismerésének ügyét.

Az autonómiaigény mint  biztonságpolitikai kérdés

A nacionalizmus perspektívájából természetes és nem meglepõ módon a román politikai elit dominánsan a fenyegetettség tárgyának elsõsorban nem az ország össztársadalmát, nem a démoszt tekintette; a fenyegetettség forrásának pedig elsõsorban nem a koszovói albánokat vagy a szomszédos országban fellángoló polgárháború által jelentett külsõ veszélyeket. Mindenekelõtt az egységes és központosított nemzetállamot, a monolitikus jogrendszert, nemzetkoncepciót és politikai közösséget, áttételesen pedig az etnikai többséget, tehát az etnoszt tekintette a fenyegetettség tárgyának; a fenyegetettség forrásának pedig elsõsorban a démosz részét képezõ, az állam polgárainak magyar etnikumú csoportját, mindenekelõtt a területi autonómiát igénylõ székelyföldi magyarságot, áttételesen Magyarországot – tehát az etnoszt.
A romániai magyar politikai elit ennek tudatában egységesen és azonnal Koszovó elismerése mellett foglalt állást, amelynek következtében az RMDSZ kormánykoalíciós tagsága miatt rövid ideig válsághelyzet alakult ki az ország kormányában. A többségi politikai elit mellett a román nyelvû sajtó is érzékelte a helyzet etnopolitikai tétjét, ezért a szerkesztõségek tudatosan vagy akaratlanul, de sok esetben összemosták a szecesszió és az autonómia fogalmát, ezáltal a romániai magyar autonómiaigények és Koszovó elismerésének együttes kinyilvánításába belevetítették a romániai magyar szecessziós törekvések gyanúját.
A furcsa, de nem meglepõ törekvés eredményeként a könnyen manipulálható, tájékozatlan, és megfelelõ valóságismerettel nem rendelkezõ állampolgárok fenyegetettségérzete nagy valószínûséggel növekedett, amit biztosan fokozott a kolozsvári úgynevezett szimpátiatüntetés, és biztosan aránytalanul kis mértékben csökkentettek a tisztázó célzatú nyilatkozatok.
Tehát önmagában Koszovó elszakadása, a romániai magyar politikai elit állásfoglalása, de fõképpen a koszovói albán etnopolitikai célok NATO-nagyhatalmak általi támogatottsága miatt a romániai magyar autonómiaigények biztonságpolitikai súlya megnõtt. Az autonómia – vagy inkább autonómiák: (1) területi és (2) személyi elvû – intézményesítése szempontjából ez önmagában nem biztos, hogy pozitív fejleményként értelmezhetõ. Viszont az sem állítható teljes biztossággal, hogy negatív következményei lesznek.
Szinte húsz év alatt egyértelmûen bebizonyosodott: a román politikai elit és nemzet dominánsan nem a nyelvi, etnokulturális és jogi sokszínûség kedvelõje. Továbbá az is nyilvánvalóvá vált, hogy számos, a romániai magyarság közösségként való fennmaradása és fejlõdése szempontjából meghatározó jelentõségû kisebbségi jogot a parlamenti pártok nem elvi okokból, hanem gyakorlati megfontolásoktól vezetve szavaztak meg, mindenekelõtt a pártérdekeket és az állam érdekét szem elõtt tartva.
Következésképpen megkockáztatható, hogy a jelen pillanatban uralkodó eszmék mellett a román parlamenti pártok a kisebbségi jogok kérdését nem közpolitikai kérdésként kezelik, a problémát nem az állampolgárok egy csoportja által a kormányzat felé tett követelésként fogják fel, hanem a román kulturális nemzet és a magyar kulturális nemzet Románia területén zajló hatalmi harcaként. Amennyiben ezt a feltételezést érvényesnek fogadjuk el, az következik, hogy a román parlamenti pártok nem fognak további kisebbségi jogokat osztogatni önzetlenül, mert a jogköveteléseket a magyar szavazatokat begyûjtõ politikai szervezetekkel szembeni alkupozícióik javítása eszközének tekintik, vagyis nem a kisebbséget igazságossági elvek alapján megilletõ dolognak, hanem a napi politikai alkuk részének.
Ebben a helyzetben az autonómiaigények biztonságpolitikai kérdésként való újrafogalmazásának racionalitását nehéz tagadni.

A kisebbségjogi üvegplafon

Az 1989-es forradalmat követõen néhány kisebbségi jog intézményesítésére az emberi jogokkal egy idõben került sor, majd nemzetközi elvárásoknak való megfelelés következményeként. Azonban miután Románia garantálta azokat a jogokat, amelyeket a nyugati nagyhatalmaknak még volt morális alapjuk elvárni, nemzetközi jogi normák ide vagy oda, gyakorlatilag megszûnt a külsõ kényszer. Tényként kezelem, hogy ezen a ponton túl a további kisebbségi jogok kialkudása a parlamenti, illetve kormányzati jelenléten, és az RMDSZ pozícióján és zsarolási potenciálján múlt.
Ami kimondottan a kisebbségi jogokat illeti – és ezzel a kijelentéssel egyáltalán nem más, etnopolitikai szempontból releváns célok fontosságát kívánom megkérdõjelezni –, egy ideje úgy tûnik, ez az eszköz is elérte teljesítménye határait. A Demokrata-Liberális Párt (PD-L) várható nagyarányú gyõzelme és a nagykoalíció esélyének bizonytalansága pedig kérdésessé teszi, hogy – hangsúlyozom: kizárólag a kisebbségi jogok körének bõvítése szempontjából – az autonómia mint összmagyar etnopolitikai cél, kizárólag erre az eszközre hagyatkozva elérhetõ.

Autonómiastratégiai kiindulópontok

Amennyiben az autonómia ügyét kizárólag a politikai intézmények szintjén és a román politikai elit meggyõzése révén kialkudni kívánó RMDSZ valóban beleütközött az üvegplafonba, akkor az eddig alkalmazott eszközök önmagukban már nem elegendõk. Amennyiben az RMDSZ még nem ütközött bele az üvegplafonba, a hatékonyabb, kreatívabb kommunikáció, illetve a konfliktushelyzetek következetes felvállalása még esélyt jelenthet.
Tehát a jelenlegi helyzetben a probléma a következõképpen fogalmazható meg: Hogyan lehet viszonylag rövid idõn belül meggyõzni a romániai parlamenti pártokat, hogy megszavazzák az autonómiatörvényeket?
Elméletileg három alternatíva kínálkozik: (1) a meggyõzésre tett kísérletek eredménnyel járnak, a román politikai elit többsége elvi okokból elfogadja az autonómiatörvényeket, (2) a meggyõzésre tett kísérletek nem járnak eredménnyel, de külsõ nyomásgyakorlás hatására, az ügy külpolitikai tétjei miatt a román politikai elit többsége gyakorlati okokból elfogadja az autonómiatörvényeket, (3) a meggyõzésre tett kísérletek nem járnak eredménynyel, de a biztonságpolitikai szempontból releváns belsõ nyomásgyakorlás hatására, az ügy társadalmi tétjei miatt a román politikai elit többsége gyakorlati okokból elfogadja az autonómiatörvényeket.
Ezek ideáltípusok, a valóságban ezek az úgynevezett alternatívák csak anynyit jelentenek, hogy el kell dönteni, a stratégia meghatározóan melyik komponensre épüljön. Itt fontosnak tartom leszögezni, hogy az Európai Unióban használatos biztonságpolitika definícióból indulok ki, amelynek értelmében minden olyan tényezõ biztonságpolitikai jelentõséget nyerhet, amely a társadalom kívánatosnak gondolt mûködését veszélyezteti.

Az ár/érték arány

Az autonómiatörekvések végsõ célja jogi szempontból nem más, mint a magyar nemzeti közösség, illetve Székelyföld régió közjogi személyiséggel való felruházása, illetve a kizárólag saját ügyeiket érintõ önálló döntés és cselekvés lehetõségét garantáló önkormányzat intézményének létrehozása és a szükséges jogszabály-alkotói hatáskörök átengedése. Politikai szempontból a cél a romániai magyarság valós kulturális vagy politikai, illetve a székelyföldi magyarság valós politikai közösséggé kovácsolása, a magyar politikai elit valós hatalmának biztosítása a közösség fenntartása és saját hatalmának fenntartása érdekében.
Amikor a román politikai elit elutasítja az autonómiaigényeket, tulajdonképpen az egységesnek gondolt társadalom társadalmakra való felbomlását, az egységesnek gondolt politikai közösség politikai közösségekre való felbomlását utasítja el – és implicite a különálló és önálló, etnikai vagy területi alapon szervezõdõ közösségek tagjai feletti hatalmának visszametszését utasítja el.
Az autonómia értéke tehát nagyon magas, az azonos nyelvet beszélõ és azonos etnokultúrájú egyének számára biztosítja azokat az intézményeket, amelyek a mindennapok szintjén felmentik a mássághoz való állandó alkalmazkodás kényszere alól, és lehetõvé teszik, hogy saját nyelvén és kizárólag saját kultúráján belül maradva mozoghasson a társadalmi élet különbözõ szintjein, a közösség egésze számára pedig biztosítja a közös értékek és érdekek szabad megvalósításának esélyét.
A kérdés csak az, hogy ennek az állapotnak az eléréséért mekkora árat érdemes fizetni. Amennyiben a román politikai elit többsége idõlegesen meggyõzhetetlennek bizonyul, mérlegelni kell, hogy érdemes-e a nyomásgyakorlás említett két módját alkalmazni. Itt két tényezõt kell figyelembe venni: (1) rendelkezünk-e hatásos eszközökkel, és (2) alkalmazásuk milyen következményekkel jár.
Mindkettõt nagyon nehéz felmérni, az viszont biztos, hogy a nyomásgyakorlás bármelyik formája ellenállást és konfrontációt eredményez. Az etnopolitikai konfliktus kiélezõdése a barát-ellenség viszony kialakulásához vezet, és mivel a konfliktus az etnicitásban gyökerezik, a barát és az ellenség azonosítása is az etnicitás alapján történne. A csoportként való fellépés pedig a csoport jellegzetességeit magukon viselõ egyének csoporttal való azonosítását vonná maga után.
A romániai magyarság esetében a belsõ nyomásgyakorlás bizonyos ponton túl geopolitikai és etnikai földrajzi okokból nem tekinthetõ hatásos eszköznek, alkalmazása rövid idõ alatt maga után vonná a tényleges kisebbségben élõ magyarok helyzetének ellehetetlenülését. Ami a külsõ nyomásgyakorlás esélyét és hatásosságát illeti, úgy ítélem, hogy mind a geopolitikai feltételek, mind a konjunktúra hiányzik, a jelenlegi helyzetben egyetlen állam vagy nemzetközi szervezet sem vállalná a Romániával való konfrontációt az autonómiák kikényszerítésének érdekében – nemzetközi jogi normák hiányában ráadásul megfelelõ elvi hivatkozási alap sincs.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy elméletileg nincs esély az autonómiák kikényszerítésére, hanem azt, hogy a jelenlegi helyzetben a siker ára az autonómia értékéhez viszonyítva szerintem túl magas.

Az autonómiatörekvések pozitív hozadéka

A fentiek fényében úgy tûnik, a romániai magyarság számára vállalható eszközökkel jelen pillanatban kicsi az esély az autonómia belátható idõn belül történõ intézményesítésére. A dominánsan a meggyõzés eszközét érvényre juttató stratégia, alkalmazásának rövid távon szinte biztosra vehetõ kudarca ellenére egyáltalán nem értelmetlen.
Az autonómiaigény napirenden tartásának több haszna is van a romániai magyarság számára. A hoszszú távú közös cél hozzájárul az egymással szolidáris regionális és lokális elitcsoportok hatékonyabb kooperációjához, a romániai magyar etnokulturális érdekcsoport tagjaira nézve erõs identitásképzõ hatása lehet. Emellett a nacionalizmus paradigmáján túllépni még képtelen román elit tagjaiban is folyamatosan tudatosítja, hogy a román nemzetállam nem valóságosan létezõ dolog, hanem egy eszme és egy projekt, mégpedig olyan projekt, amelynek sikere az emberi jogok tiszteletben tartása mellett maradéktalanul soha nem lesz kivitelezhetõ. Az sem elhanyagolható, hogy az autonómiaigény folyamatos felvetése a politikai alkufolyamatban növeli az alacsonyabb szintû kisebbségi jogok és etnopolitikai célok elérésének esélyét.
Ilyen körülmények között rendkívül fontossá válik a nagyobb eséllyel rendelkezõ etnopolitikai célok megfogalmazása és az elérésüket segítõ eszközök azonosítása. Mivel a többséggel való totális konfrontáció a romániai magyarság számára nem jelenthet megoldást, az egyedüli járható útnak a feltételekhez kötött, de minél hatékonyabb kooperáció tûnik.

Bognár Zoltán


A szerzõ politológus