„Nem tudnám elviselni, hogy ne szeressen a közönség” – beszélgetés Hajdu Géza váradi színésszel

– Több mint negyven éven keresztül egyetlen munkahely – Hajdu Gézáról méltán lehet elmondani, hogy „márkahű”. De vajon a pályaválasztás is ennyire egyértelmű, helyesebben egyirányú volt? Vagy elágazások, kitérők után jutott arra a következtetésre, hogy színész lesz? Emlékszik esetleg arra, mikortól lett biztos az eljövendő életpálya?

– Persze, hogy emlékszem: amikor először voltam színházban. Márpedig az kb. ötéves korom körül történt. A szüleimmel jöttünk be szekérrel Szentjánosról a nyári színházba, a János vitézt megnézni. Attól kezdve sűrűn kellett beszekerezniük velem, mert nagyon-nagyon megtetszett az, amit a színpadon láttam. Később a falumbeli tanáraim is bátorították az elhatározásomat, ha jól emlékszem, talán azért, mert mindig is nagyobb volt a szám, mint a többieknek. Váradi középiskolásként tovább mélyült a színház iránti szeretetem, és a pályaválasztási döntésem is csak megszilárdult. Tény, hogy elsőre bekerültem, amihez – furcsa mód – egy látszólagos kudarc is hozzásegített: akkor sem tudtam, máig sem igazán sikerült románul megtanulnom, érettségi előtt pótvizsgára buktam. Vagyis csak a pótvizsga után jelentkezhettem a pótérettségire, azaz nekem sokkal frissebbek voltak a magyar irodalom vizsgára megtanult versek, mint a többieknek. Lehet, hogy nem pusztán ezért jutottam be azonnal a főiskolára, de tény, hogy bejutottam.

– A főiskolán nem csalódott, nem érzett soha olyasmit, hogy „nem ilyen lovat akartam”?

– Nem, nem csalódtam a szakmában, és azt sem bántam meg, hogy úgy döntöttem: hazajövök színésznek. Abban az időben ez úgy működött, hogy a színházak vezetői elmentek megnézni a végzősök előadásait, a döntés pedig általában közösen történt. Én is jeleztem boldog emlékezetű Farkas István akkori igazgató-főrendezőnek, hogy szeretnék Váradra jönni, ő pedig nem gördített semmiféle akadályt. A „neheze” azután következett.

– Nem fogadták szívesen?

– A befogadással nem volt baj, nagyon joviálisak voltak a kollégák, de akkor irtózatosan erős volt a társulat – magyarán fel kellett nőni ahhoz a színvonalhoz. Nem akarok panaszkodni, vagy úgymond, most kibeszélni az egy emberöltővel ezelőtti „sérelmeimet”, de néhány évet eltöltöttem a kispadon. Felcsillant ugyan a lehetőség a nagy szerepre: abban az időben kezdődött nálunk a stúdió-előadások divatja, mi is bemutattuk a Petőfi és Arany levelezéséből öszszeállított műsorunkat, melyben Arany János bőrébe bújhattam, de az igazi kiugrást egy beugrás hozta meg 1978-ban.

Nagy Endre A miniszterelnök című darabját tűzte műsorára a színház Szabó Ódzsa rendezésében, aki a főszerepet, Benke Dániel karakterét Balla Miklósra bízta. Miki megbetegedett, és felmerült, hogy talán majd én... Őszintén szólva Ódzsának nem sok bizalma volt bennem, de az előadás zengzetes siker lett, a rendezők rám haraptak, vagyis végre sínen voltam. Ezután jöttek például a Csurka-szerepek, a Döglött aknák vagy a Szájhős című darabban, de fiatalkori szerepeim közül nagyon szerettem a Bolha a fülben kettős figuráját, a Sütő András darabjaiban, az Anyám könnyű álmot ígér és a Vidám sirató címűben játszott szerepeket és nem utolsósorban Tamási Ősvigasztalásában Albert Zsiga alakját.

– Azt mondja, hogy a Nagy Endre-előadás után érezte, hogy sínen van, holott akkor már „kortársozott” egy ideje. Beszéljünk a Kortárs Színpad élén eltöltött időszakról...

– Fiatal színészként kezdtem a műkedvelő társulat vezetését, és addig tartott, amíg 1990 után „nagyfőnök” lettem. Kezdetben a már említett kispadozó hiányérzet fogadtatta el velem a felkérést, de nagyon hamar megszerettem a folyton megújuló csapattal a munkát. Irodalmi összeállításokat mutattunk be, igyekeztünk minél több magyar klasszikust is színre vinni – mindenképpen elégtétel volt, hisz elmondhatom, hogy húsz éven át meg tudtam maradni fiatalnak.

– Nem okozott sok keserűséget az akkori időkben a harc a cenzúrával?

– Tulajdonképpen nem, mivel nem volt a mi cenzorunk éppen olyan hétfejű sárkány. Tudtuk, hogy minden évadban kell egy pártos-patrióta összeállítás ahhoz, hogy békén hagyjanak, meg is csináltuk a műsort, a cenzúra kipipálta, hogy minden rendben van velünk, de bemutatni nem mutattuk be, mert a közönség úgysem jött volna meghallgatni. Hát nagyjából így műkszödött ez. Mindenesetre amikor 1990-ben a társulat engem szavazott meg vezetőnek – helyesebben a vezető triumvirátus tagjának –, sokat számított a kortársos tapasztalat.

Nagyon sok mindent egyedül kellett csinálnom. Ha visszaemlékszem arra az időszakra, mindig az az érzésem, mintha reggelente gondtalanul, fütyörészve mentem volna be a színházba, hogy ott – mint egy doronggal – fejbe kólintson a rengeteg ügyes-bajos probléma. Hőskor volt, de megérte. Akkor még sokat jártunk kiszállásra, a megyéből, de más vidékekről is volt ránk igény. Lehetővé vált a magyarországi színházakkal a szorosabb kapcsolat, jöttek a debreceniek, Budapestről is, mentünk mi is hozzájuk. Sok külföldi rendezőt sikerült meghívnom, egyesekkel – Novák Ferenccel, Russel Boyce-szal – elmélyült, tartós kapcsolata alakult ki a színháznak.

Na és külön meg kell említenem, hogy újra „hazahoztam” Szabó Józsefet. Az együttműködésből olyan nagy sikerű előadások születtek, mint például a Téli zsoltár, A dada, Haldoklik a király, A szörny ajándéka. A cenzúrával már nem kellett foglalkoznunk, de elég hamar jelentkezett az új gond: a pénzhiány. A színház számára mindkettő egyformán kegyetlen. Magyarán: a ’89 végi változás nem igazán „jött be”, ugyanolyan megkötöttséget éreztünk. És miután megszűntem igazgatónak lenni, azt hittem, végre megmondhatom a véleményemet mindenkinek. De ez csak álom volt, mert minden maradt a régiben, azaz maradtam továbbra is a ki nem mondott véleményemmel.

– Ha színész a társulatvezető, akkor mindig ott ólálkodik körülötte a gyanú, hogy magát minden előadásba beosztja, illetve épp fordítva: ezt elkerülendő, igyekszik egyáltalán nem játszani. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Hajdu Gézának ez mennyire sikerült?

– Amíg igazgató voltam, kevesebbet játszottam. De felléptem olyan „kedvencekben”, mint A padlás, A lovagkirály, Hegedűs a háztetőn, Kakukkfészek, Stuart Mária, A dzsungel könyve, Haldoklik a király, illetve olyan vígjátékokban, mint a Páratlan páros és a Ne most, drágám. Azóta mintha többet játszanék, elsősorban vígjátékokban.

– A nagyváradi közönség talán el is könyvelte hamisítatlan komikus színésznek. Mennyire érzi ezt jogosnak?

– Szeretem a vígjátékokat, de legjobban mégis a csetlő-botló kisemberek inkább tragikomikus figuráját. Mint mondjuk Örkény István Tóték című darabjában a Postás alakja. Nagyon szívesen eljátszanám...

– Mintha valamiféle hiányérzete volna. Beteljesületlen szerepálmok kísértenék?

– Ha nem is ennyire sarkítva, de azt mondhatom, hogy néhány szerep elment mellettem. Ha csak egyet kellene említenem, akkor mindenképpen a Csongor és Tünde Balgája volna az. Negatív figurákat nem játszottam, illetve ha mégis, akkor azokat megpróbáltam finomítani, enyhíteni. Van ugyanis egy óriási „gyengém”: nem tudnám elviselni, hogy egy szerepben ne szeressen a közönség. De hogy ne keserű hangon fejezzük be a beszélgetést, föltétlenül szólnom kell a legnagyobb lehetőségről: Mikszáth alakjának megformálásáról. Maholnap harminc éve játsszuk a feleségemmel, Körner Annával, hiszen 1984-ben mutattuk be Görgey Gábor darabját, a Mikszáth Kálmán különös házasságait. Az időközben felnőtt új nemzedék ugyanúgy szereti, mint ahogy nekünk is, mondhatnám egyre kedvesebb az előadás. Nagyon szerettem a Kedves hazug Bernard Shaw-figuráját is, kár, hogy évad végén mutattuk be, és a színházfelújítás miatt nem sokat játszottuk.

– Vagyis zárszóként elmondhatjuk, hogy Hajdu Géza elégedett az eddigi pályájával?

– Hát persze. A mögöttem lévő közel ötezer előadás egyértelműen elárulja, hogy az én életem a színház volt. És az is marad.