– Mikor döntötte el, hogy színésznő lesz?

– Tizenhét éves sem voltam, amikor délutánonként Szabó Ernő kezdett felkészíteni a felvételire.

– Családja, környezete bátorította, vagy ellenkezőleg, megpróbálta lebeszélni?

– Nem is ösztönöztek, nem is akartak lebeszélni. Oly hirtelen jött az egész, hogy aki tudott róla, kénytelen volt elfogadni a helyzetet. Míg készültem a főiskolára, szinte minden délelőtt ott tébláboltam a próbákon, esténként meg az előadásokon. Valamikor 1948 őszén a Székely Színházban Gergely Sándor Vitézek és hősök című darabját próbálták, amit Szabó rendezett.

Egyik nap, amikor éppen a délelőtti próbát figyeltem, felhívatott a színpadra, a kezembe nyomta a szöveget, és azt mondta, hogy mielőbb tanuljam meg. Aztán a harmadik vagy a negyedik próba után egészen kurtán közölte, hogy Izsó Panni megbetegedett, s a bemutatóig hátralévő néhány nap alatt nekem kell megoldanom a helyzetet.

Éreztem, hogy nem rám szabták a szerepet, hisz a színdarabbeli Kovácsné egy kétgyerekes anya volt, én meg alig voltam tizenkilenc éves.

– Kényelmetlen kezdet volt?

– Nem volt kimondottan az, mert végül is jól helytálltam. Legalábbis ezt mondták a szakemberek, s ugyanezt állította az egyik öreg barátom, báró Kemény János is, aki végigdrukkolta azt az időszakot. Izsó Panni meggyógyult, de a szerepet már nem vették el tőlem. Közben telt-múlt az idő, s kérdezgettem Szabó Ernőt, hogy mikor kell mennem a főiskolára. Azt mondta, várjak még, mert nem sürgős, s adott még egy szerepet, ezúttal a Volponéban. Aztán még egyet s még egyet.

Tartuffe, Agyag és porcelán, Bányászok, Az ész bajjal jár, Amerika hangja, Harmadévesek... És mindezt két év leforgása alatt, 1950 és ’51-ben. Közben minden egyes szilveszteri kabaréban énekeltem, táncoltam. Annyira lekötött a munkám, hogy ’57 márciusában, amikor Gábor fiammal hat hónapos terhes voltam, én még Ledért játszottam a Csongor és Tündében.

– Ledér hat hónapos hassal?

– Még nem látszott semmi. Ezt nem hiúságból mondom, tényleg így volt! Rá egy hónapra viszont annyira kikerekedtem, mint egy hordó. Nem is csoda, hisz a fiam 4,87 kilóval született.

– Gondolom, nem tudott huzamosabb ideig távol maradni a deszkáktól.

– Novemberben, amikor a férjem Szentpétervárra és Moszkvába ment tanulmányi útra, Harag György bejelentette, hogy nagy szükség van rám, nekem kell eljátszanom Gorkij Vássza Zseleznova drámájában Natasa szerepét. Gábris fiam alig három hónapos volt, de édesanyám – mint mindig – most is kisegített a bajból, és eljött Sepsiszentgyörgyről vigyázni az unokájára.

– Apropó, soha nem bánta meg, hogy a sok készülődés után nem iratkozott be a főiskolára?

– Nem. Annak idején egyik szerepet a másik után kaptam, soha nem tudtam időt szakítani a főiskolára. Szabó Ernő is mindig azt mondogatta, hogy „ezt a szerepet még eljátszod, aztán mehetsz felvételizni”. „Ezt a szerepet” mindig újabb s újabb követte. Így pörögtek az évek, s amikor később kissé felszusszantam, már nem érdekelt a főiskola.

– De hát akkoriban nem is volt kötelező a főiskolai végzettség.

– A színészek mintegy háromnegyede nem rendelkezett főiskolai oklevéllel. Ha jól tudom, Latinovits Zoltánt, Páger Antalt és még sok más neves magyarországi művészt a tehetsége és nem az okmányai alapján alkalmazták. Így volt nálunk Tamás Frici, Szabó Ottó, Lőrinczy Ica. Tanai Bella a nyolcadik osztály elvégzése után egyenesen a főiskolára került. Szóval akkoriban nem a papír számított. Később, amikor kezdték az oklevelet követelni, egy bizottság előtt levizsgáztam.

– Említette, hogy imádja a zenés-táncos műfajt. Soha nem gondolt arra, hogy operettszínész legyen?

– Ahhoz Kolozsvárra kellett volna költöznöm. Amikor a Székely Színházhoz kerültem, Vásárhelyen már „kikopott” műfajnak számított az addig oly sűrűn műsorra tűzött operett. Operettben soha nem énekelhettem, viszont örültem, amikor nagy ritkán mégis alkalmam nyílt az úgynevezett könnyű műfajban bizonyítani. Emlékszem, az első komolyabb táncos szerepem a Gül babában volt. Mondjon bárki bármit, akár azt is, hogy az operett elavult, én nagyon szeretem. Sőt imádom! És arról se feledkezzünk meg, hogy a közönség is rajong érte.

– Operettben nem énekelhetett, de pályafutása során mégiscsak megadatott, hogy a zenés műfajban is bizonyítson. Mégis, ha visszapörgetjük a vásárhelyi színház utóbbi harminc-negyven évének repertoárját, azt látjuk, hogy itt nemigen volt helye a zenés, könnyű műfajnak.

– Néhai férjem, Tompa Miklós, a Székely Színház egykori igazgatója egyáltalán nem lelkesedett a zenés darabokért. A szilveszteri kabarék rendezését is Szabó Ernőre bízta. Aztán ahogy teltek az évek, és durvult a rendszer, egyre ritkábban állítottunk színpadra kabarét, pedig óriási igény volt rá. Amikor 1983-ban megcsináltuk Az emlékek kávéházát, többek között egy Karády-dalt énekeltem, amit aztán az elvtársak letiltottak.

Kisütötték, hogy Karády Katalin nácibarát volt, ami bebizonyosodott, hogy nem igaz. De ugyanebben az előadásban shimmyt táncoltam Kárp Gyurival, aki remek partner volt. Most is emlékszem a kávéház pompás díszletére, amit Tamás Anna varázsolt. Külföldiek mondták, hogy még náluk is megállta volna a helyét, akár Londonban vagy Párizsban, pedig a műszak akkor már minimális költségvetésből dolgozott. Ha jól tudom, öt év után, valamikor ’88-ban vettük le műsorról Az emlékek kávéházát, akkora sikere volt!

Most is emlékszem: Tóth Tamás, Tamás Frici, Lohinszky... No meg Tarr Laci és Gyarmathy Pityu – talán velük kellett volna kezdenem –, akik többek között a Hacsek és Sajót adták elő. Azóta se láttam ilyen jó párost! Tarral nekem is akadt egy remek jelenetem, őt egy félreértés következtében valami főúrnak nézték, holott csak egy szobafestő volt. Az esztendők során a vásárhelyi színház még bemutatott néhány szilveszteri kabarét, de akkora sikert egyik sem aratott.

– Ön szerint is roppant nehéz a „könnyű műfaj”?

– Egy vígjátékot vagy egy kabaréjelenetet majdhogynem nehezebb sikeresen színpadra vinni, mint egy Csehov-darabot. A könnyű műfajt is éppen olyan halálkomolyan kell eljátszani, mint a drámát.

– Ki volt az, aki a leginkább megértette és felvállalta ezt?

– Kétségtelenül a főrendező mesterünk, Szabó Ernő. Ő nemcsak azt tudta, hogy mit igényel a közönség, hanem azzal is tisztában volt, mit lehet lenyomni az elvtársak torkán. Egyszer egy francia dalnak átírta a szövegét, és azt mondta, hogy inkább ezt a magyar változatot add elő, Gabykám, mert ebben nem akadnak meg az elvtársak. Szabó Ernőnek köszönhetően az úgynevezett operettkorszak után is számos alkalmunk nyílt megvillantani énektehetségünket a vásárhelyi színpadon. Ahány szilveszteri kabaré, Szabó mester valamennyiben előszeretettel foglalkoztatott. A legtöbb sanzont vagy operettslágert Szabó Ducinak meg nekem osztotta ki.

– A Székely Színházhoz egyáltalán alkalmaztak olyat, aki nem tudott énekelni?

– Szabó Ernő négy dolgot követelt a színészeitől: tudjanak szépen szavalni, magyarul beszélni, legyen jó énekhangjuk és kitűnő hallásuk. Aki ennek a négy alapfeltételnek nem tett eleget, nem is volt színész az ő szemében – függetlenül attól, hogy az illetőt operettekre szerződtették vagy prózai szerepekre. Azt mondta, hogy akinek nincs füle, az ne is számítson semmire ezen a pályán. (...)

– Melyik műfajban érezte a leginkább otthonosan magát?

– Erre nehéz lenne válaszolnom. Nem számított, hogy zenés vagy prózai, legyen jó a szerep. És jó a rendező, jó a darab, és jó az előadás. Ha mindez összejött, hamar a szívemhez nőtt. (...)

– Több ízben is emlegette a Székely Színház szellemét. Hogy érzi, valami csoda folytán ez újravarázsolható lenne?

– Maholnap százéves vagyok, elvárja tőlem, hogy még higgyek a csodákban? A színházrajongók, a szakemberek nagyon jól tudják, hogy nem nagyképűség, ha azt állítom: Tompa Miklós után a Székely Színház szelleme teljesen kihalt. A gazdátlanul maradt színház egy ideig még húzta-nyúzta, magyarán a Tompa meg az őt körülvevő nagyszerű szakemberek hagyatékából élt.

Nyugdíjba vonulása után a hatalom hiába tett oda rendes embereket, ha a színház nem volt a vérükben. Véleményem szerint Béres András és Kovács Levente voltak azok, akik az utóbbi tíz-tizenöt évben valamit mozdítottak. Bérest is lejáratták és felfalták, méghozzá azok, akiket azelőtt maga köré gyűjtött és felkarolt. Egy szó mint száz: ahogy jó karmester nélkül nincs zenekar, úgy jó társulatvezető-rendező nélkül nincs jó színház.

– Úgy érzi, hogy abból a szellemiségből tényleg semmi, de semmi nem maradt?

– Valami nagyon távoli. Kevés kis foszlányok. Nyomtalanul eltűnt, nem is tudom, hogy hol keresgéljek, hogy valamit érezzek belőle. Annál is inkább, mivel manapság bizonyos körökben egyre divatosabbá vált minimalizálni a Székely Színház jelentőségét vagy éppenséggel megtagadni alapítója, Tompa Miklós érdemeit. Nem én állítom a Székely Színházról, hogy milyen különleges és jó volt, ezt számos nyilatkozat, kordokumentum és az akkori rendszeres telt ház is alátámasztja.

Például a kolozsvári társulat örökös tagja, Csíky András interjúkötetében egyenesen tüneményesnek és szikrázónak nevezi. „Nemcsak az akkori közönség igényeit maximálisan kiszolgáló és nagyszerű élményeket nyújtó színház volt, hanem tagjai az utánuk következő nemzedékeket is kinevelték, ugyanakkor mindent, ami az ő színházukban erénynek számított, igyekeztek átadni. Nagyon komoly, tudományos alapon elemzett, kortörténeti ismeretekkel alátámasztott, pontosan meghatározott célú előadások születtek. Persze még számítsuk hozzá, hogy csúnya idők voltak és egyre csúnyábbak, egy csomó elvárt és kötelező feladattal, de emellett mindig születtek valós értékek, mondjuk évi hét-nyolc darab közül biztosan volt legalább négy olyan, amivel ki lehetett vágni a rezet” – állítja minden idők egyik legjobb erdélyi magyar színésze. 

Vagy ott van Ion Caramitru, a román színjátszás jelképes alakja, az UNITER elnöke; úgy vélem, a legutóbbi díjátadási gálán nem csupán illemből méltatta Tompa Miklós munkásságát és a hajdani Székely Színházat.

– Egyáltalán meg kell próbálni visszahozni a Székely Színház szellemiségét, vagy manapság valami újra lenne szükség?

– Tán nem lenne rossz, ha a Székely Színház szelleme visszatérne, ám olyan távoli… Inkább maradjunk abban, hogy ma valami újra, de hasonlóan felemelőre lenne szükség. (...)

– A mai közönség csak ámul, amikor azt hallja, hogy a kezdetek kezdetén a Székely Színház évadonként akár harminc bemutatóval is megörvendeztette publikumát. Miként lehetett ezt az iramot felvenni?

– Az első évadoknak nem voltam részese, de tudom, hogy olyan operetténekesek kerültek Vásárhelyre, akikkel nem jelentett gondot egy Csárdáskirálynőt vagy Marica grófnőt néhány nap alatt színre vinni. A közönség meg élt-halt az operettért. Amikor ’48 késő őszén a társulathoz kerültem, nagyjából már a végnapjait élte az operettkorszak, melyet Tompa soha életében nem kedvelt.

De emlékszem, szinte nem volt olyan nap, amikor ne léptünk volna színre, olykor kétszer is. Amikor meg a filharmónia játszott, mi tájoltunk. Télen fagytunk meg, hisz olykor a hó is behullott egy-egy rozoga falusi kultúrotthon színpadjára, de mi úgy is szívünket-lelkünket beleadva, kivágott ruhákban játszottunk. Mindaddig, amíg a vidéki közönség szeretetét éreztük, nem érdekelt a hideg, a hűlés vagy ezek következményei.

– A nagyérdemű szeretete és tapsa mennyire helyettesítette a pénzt?

– A tapsnál jobb érzés a világon nincs! Bár őszintén megvallom, jó érzés lehet gazdagnak lenni és jómódban élni, de engem csak az imádott közönségem érdekelt. Mindig is úgy éreztem, a publikum hálája megfizethetetlen.

– Hogyan élte meg az oly sokat emlegetett Szabó-, Harag- és Tompa-korszak utáni időszakot, amikor már nem kapta oly sűrűn a jobbnál jobb szerepeket?

– Nem volt okom a panaszra, hisz utána is sokat játszottam. Éppen olyan jól együttműködtem Sică Alexandrescuval, Moni Ghelerterrel vagy Vlad Mugurral, mint a felsorolt hárommal. Lényegében őket is Tompa Miklós hívta Marosvásárhelyre. Aztán nem beszélve a színházunk rendezőiről, Kovács Leventéről, Kincses Elemérről vagy Hunyadi Andrásról, akik igazán elkényeztettek jobbnál jobb szerepekkel. Bizonyos időszakokban le nem estem a színpadról, annyit játszottam. Emlékszem, két egymást követő évadban talán az összes nagyszínpadi darabban szerepeltem. Soha nem volt időm unatkozni. Hála az Úrjézusnak. (...)
– Hogy érzi, ’89 decembere jót vagy rosszat hozott a színház életébe?

– Ha a vásárhelyi színházra gondol, akkor szinte semmit nem hozott: se jót, se rosszat. A minimális változások közül talán a legnagyobb pozitívumot néhány igen értékes, fiatal művész szerződtetése jelenti. Nem sorolom a neveket, mert még valakit kifelejtenék, de nem tehetem meg, hogy ne emeljem ki Nagy Dorottyát, aki szép is, csinos is, tehetséges is. Vagy legalábbis én nagyon szeretem ezt a lányt. Mint ahogy a fiúk közül a két Barnagyereket, Bokort és Bányai Kelement meg Sebestyén Abát. Ami a negatívumokat illeti, ezekről végképp nem akarok beszélni. Különben azt hiszem, már elmondtam egy párszor, hogy a színtársulat egy vérbeli, tehetséges vezető nélkül olyan, mint a zenekar karmester nélkül. (...)

– Mindig is megbecsült, közkedvelt színésznő volt. A szakma viszont csak pályafutása legutóbbi éveiben kezdte el díjakkal elhalmozni.

– Díjaztak karrierem első éveiben is. Azt már mondtam, hogy körülbelül 19–20 éves lehettem, amikor az Amerika hangjában nyújtott alakításért Bukarestben kitüntettek. Aztán évtizedeknek kellett eltelniük, amíg a Székely Színház 50. évfordulója alkalmából megkaptam az örökös tagság címet. Utána valóban már csak pályafutásom vége felé díjaztak. Először 2001-ben, a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XIII. Fesztiválján. Ekkor egy csapásra két díszoklevelet is begyűjtöttem, pedig amikor a Színésznőket műsorra tűzték, el sem akartam vállalni a szerepet.

Nem dobtam én vissza soha szerepet, de ez egyszerűen nem tetszett. Négy női szerep volt a darabban, s én úgy éreztem, hogy Kovács Levente éppen azt osztotta rám, ami a legkevésbé nekem való. Egy hatszemközti beszélgetés alkalmával azonban Béres András, akkori társulatvezetőnk és Levente addig győzködtek, amíg valahogy rávettek, hogy mondjak igent. „Gaby drága, ezt a darabot magáért vettem elő!” – mondta Béres. „Na jó…” – válaszoltam nem túl meggyőzően, mert nemigen jött, hogy higgyem. „Nekem nem tetszik, de a maga kedvéért elvállalom” – zártam le a beszélgetést a társulatvezetőnkkel, majd Kovács Leventére néztem.

Akkor eldöntöttem magamban, hogy a Maria Caminal szerepéből jó alakítást faragok; azt persze nem gondoltam, hogy valaha is díjat fogok kapni érte. Most is hálás vagyok Kovács Leventének a szerepért meg a próbákon nyújtott önzetlen segítségéért. A kisvárdai fesztiválon bemutattuk az előadást, mi meg hazautaztunk. Egyszer cseng a telefon, én félálomban felveszem, de még azt sem tudom, hol vagyok. „Gaby, vissza tudna jönni?” – kérdezi a vonal túlsó végéről Béres András. „Hogyne” – válaszolom álmosan, de a lehető legtermészetesebb hangon. De lényegében én félig-meddig még mindig aludtam, hisz fel se fogtam, hogy nem Kisvárdán vagyok, hanem itthon.

– És visszament?

– Hogyne. Béres Andrással még aznap autóba ültünk, s visszautaztunk. De itt még nem értek véget a meglepetések. Felhívnak a színpadra, átveszem a díjat, majd alig öt perc múlva újból szólítanak. Itt valami tévedés lehet, gondolom magamban, amikor kiderül, hogy ugyanazért a szerepért egy másik díjat is adnak.

– Aztán rá egy évre jött az életműdíj...

– Pedig arra sem számítottam! Sőt izgultam, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a kisvárdai közönség ráhangolódik a sanzonestemre. A Nem bánok semmit sem című összeállítást Marosvásárhelyen valósággal ünnepelték, Kisvárdán pedig szinte senki nem ismert. Mégis minden a lehető legjobban sikerült. A közönség hosszú percekig tapsolt, a zsűritől pedig megkaptam az életműdíjat.

Részlet a szerző Mende Gaby című kötetéből (Prospero Könyvek sorozat, a Korunk Komp-Press és a Juventus Média közös kiadásában, 2014)