„Mindent eljátszottam, amit el lehetett játszani” – Beszélgetés Kardos Máriusz Róbert színművésszel

– Ha egy színész pontosan emlékszik, melyik volt az az előadás, amit életében először a színházban látott, akkor az már sokat elárul a továbbiakról. Kardos M. Róbert emlékszik?

– Hogyne: Tamási Ősvigasztalás című darabját láttam először.

– S már akkor megfogalmazódott, hogy majd egyszer ugyanezen a színpadon...?

– Éppen így nem, de az biztos, hogy mindig is humán beállítottságú voltam. Lehet, hogy a családi környezet is ilyen irányba terelgetett: édesapa református lelkész, édesanya tanítónő volt, könyvek közt nőttem fel, édesanyával minden hétfőn koncertre jártunk. Érdekességként mondom, hogy tulajdonképpen a Máriusz nevet is a kulturális vonzódásnak köszönhetem, édesanya ugyanis éppen akkor olvasta Victor Hugo regényét, a Nyomorultakat, amikor velem volt terhes. És számára Marius figurája volt a legvonzóbb. De színházbérletünk is volt, tehát akkor is színházba jártam volna, ha az iskolában nem köteleznek bennünket a bérletvásárlásra. Akkoriban ez még úgy zajlott, s aki vett, kapott magyarból egy tízest.

– Sajnos még most is hallani hasonlókat, pedig hát az érdemjegynek semmi köze a bérletvásárláshoz. Végeredményben mindenki magának marad bunkó. Nem igaz?

– Hát persze, de mondom, hogy én úgyis mentem volna. Szüleimen kívül sokat számított, hogy Szűcs Laszló költő, újságíró és felesége szomszédaink voltak, amolyan családi barátok, úgyhogy az otthoni, baráti beszélgetések is tulajdonképpen mindig a kultúrával függtek össze. 1985-ben a Szűcs Laciék biztatására kezdtem el a Kortárs Színpad ’71 munkájába bekapcsolódni: először Tamási Áron Énekes madár című darabjában léptem fel, kerestek egy szereplőt a dobos emberre, megkaptam. Nagyon élveztem, bár addig sem volt tőlem teljesen idegen a „közszereplés”, hiszen szerettem a bolondozást, én voltam az osztály bohóca.

Hajdu Géza rendezte az előadást, s ha jól meggondolom, tulajdonképpen ennek a hatására kezdtem én el színésznek készülni. 1986-ban, amikor érettségiztem, összesen két hely volt a színin, egy férfi- és egy női hely. Szerettem volna megpróbálni, de Hajdu Géza azt mondta, úgysincs semmi esélyem. Elmentem Kolozsvárra felvételizni a gépészmérnökire, természetesen (?!) nem sikerült, úgyhogy besoroztak a hadseregbe, és Buzăuban le is töltöttem a kötelező sorkatonai szolgálatot. 1988 januárjában leszereltem, és mivel abban az időben szigorúan büntették, ha valakinek nem volt munkahelye – rásütötték, hogy munkakerülő –, én is dolgozni kezdtem, a Tricotextil szövetkezetben lettem segédmunkás.

Mondanom sem kell, hogy nem volt különösen ínyemre, úgyhogy elhatároztam: irány a zöldhatár. 1989. január 5-én indultam útnak, de már a buszon „lebuktam”, Nagyszántónál kaptak el. Tulajdonképpen ez volt a szerencsém, illetve ezért nem vertek agyon, mivel édesapa Kisszántón volt lelkész, édesanya pedig Nagyszántón tanítónő. A szekusok ismerték őket, a „dom’ părintét” és a „doamna învăţătoarét”, ezért csak annyira verték a talpam, hogy egy hétig nem tudtam járni. Szekérrel hoztak be Váradra a rendőrségre, ezt követően minden napjelentkeznem kellett a szekusnál. Jártam a Kortársba, részt vettem a versműsorokban, ’89 májusában pedig bekerültem a színházhoz – díszletmunkásnak. Hajdu Géza szólt, hogy megüresedik egy hely. Óriási varázsa volt a színházi világnak, én pedig egyre inkább meg voltam arról győződve, hogy sokkal többre is képes volnék ebben a csodálatos világban.

– Térjünk még vissza egy pillanatra a meghiúsult szökés utáni „kalandra”, vagyis a napi jelentkezésre: ez a nagyon sajátos, de végső soron sokak által tudott megpróbáltatás később valamelyik szerepének a megformálásában visszaköszönt-e?

– Igen, Kincses Elemér darabjában, a Csatornában én játszottam az őrt. Nagyon sok emlékemet építettem bele. De folytatva a színészi készülődésemet: néhányszor statisztáltam is, 1990-ben pedig azonnal elhatároztam, hogy ősszel felvételizem. Farkas Teri néni, Farkas István rendező özvegye készített fel, jelentkeztem és elsőre sikerült is. Mi voltunk az első „nagy” évfolyam, vagyis nyolc fiú és hat lány, kollégáim közt olyan – ma már nagynevűek – voltak, mint Bogdán Zsolt, Balázs Attila, Mátyás Zsolt, Fülöp Erzsébet, Gajzágó Zsuzsa, Csutak Réka és mások. Miután végeztem, Tompa Gábor hívott a kolozsvári színházhoz, s bár még volt ajánlat Temesvárról és Sepsiszentgyörgyről, a sétatérit fogadtam el.

– Nem tette hozzá, hogy „természetesen”. A fogadtatásban volt valamiféle kívánnivaló?

– Szó sincs róla, nagyon jól fogadtak. Szinte minden darabba bekerültem, ezzel kerülve el még az árnyékát is a beskatulyázásnak. Sőt áthívtak az operához is, a Marica grófnőben és a Mágnás Miskában léptem fel. Nagyon jó tanulóévek voltak ezek a kolozsvári évadok, hisz olyan színészegyéniségekkel játszhattam együtt, vagy figyelhettem, hogy ők mit hogyan oldanak meg, mint Senkálszky Endre, László Gerő, Csíky András, Boér Ferenc, Orosz Lujza, Vitályos Ildikó, Spolarics Andrea. Rengeteg mindent tanultam tőlük.

– És mégis eljött. Miért?

– 2001-ben édesanya meghalt, édesapa itt maradt egyedül, én meg ott voltam egyedül, együtt könnyebben viseltük. Talán ennek is köszönhető, hogy édesapa élt még tíz esztendőt. De emellett a személyes, családi ok mellett némileg közrejátszott a hazajövetelemben, hogy a kolozsvári színház körül abban az időben megromlott a hangulat, én egyik táborhoz sem tartoztam, de ahogy az ilyen esetben lenni szokott, mindkettő azt hitte, hogy az „ellenséghez” húzok.

– És itthon, Nagyváradon hogy fogadták? Mint kolozsvári színészt, vagy mint az egykori díszletmunkásukat?

– Nagyon sok szeretettel fogadtak. Egyébként még mielőtt határoztam volna, Hajdu Géza, Ács Tibi, Medgyesfalvy Sándor folyton mondogatták, hogy jöjjek már haza, mert itt a helyem, várnak rám. Különben itthon is a legszínesebb szerepeket játszhattam el – azt hiszem, ezért is van folyton olyan érzésem, hogy én máris mindent megkaptam a sorstól. Mindent eljátszottam, amit el lehetett játszani.

– Ezek szerint nincs beteljesületlen szerepálom?

– Van, de az most már valóban beteljesületlen marad: a Hamlet. De a sors mégis kárpótolt, hisz éppen mostanában játszom a temesvári színházban meghívottként Tom Stoppard darabjában, a Rosencrantz és Guildenstern halott címűben Poloniust. És hát a nagyváradi Liliomfi nem úgy kezdődik, hogy én szerepet tanulok, és természetesen a Hamlet-replikákat ismételgetem?! Tehát végeredményben nem is kell szerepálomról beszélnem: amit rám osztanak, mindent köszönettel veszek.

– Rendezni szándékszik-e, s ha igen, mikor?

– Nem szándékszom. Elég könnyen kezelhető embernek tartom magam, sosincs az az érzésem, hogy az egyik vagy másik rendező terrorizálna, de sebaj, majd én megmutatom. Nem, nem akarok rendezni. Elégedett vagyok, a színházban jó a hangulat, most kezd kialakulni egy igazi csapatszellem. És a közeljövőben jó szerepek várnak. Mindenekelőtt a következő bemutató, Szophoklész Oidipusz királyában Kreon, a következő évadban pedig talán a számomra legkedvesebb olvasmány, a Bulgakov Mester és Margarita című regényének dramatizált változata. Remélhetőleg benne leszek az előadásban.

– Kedves olvasmányt említett: ezek szerint az olvasás nem került háttérbe?

– Nem, sokat olvasok, szabadidőmben komolyzenét hallgatok, nagyon szeretem az operát is, különösen Verdi és Puccini műveit.

– Vagyis inkább komolyan tölti a szabadidejét, nem baráti bulizásokkal?

– Legjobb barátom a feleségem, illetve úgy mondanám, hogy a családom a baráti köröm. Számomra mindig is nagyon fontos volt a család, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy harmóniában tudjak élni és alkotni. Családom tagjai sokat segítenek ebben az elvadult világban. Emellett pedig – nehogy már bárki is azt higgye, hogy egy befelé forduló morc alak vagyok – tornászni járok, hetente háromszor-négyszer megyek konditerembe, de sokat kerékpározom, és nagyon szeretek sétálni. Mindez egyrészt jó fizikai formában tart, ami a színpadon elengedhetetlen, másrészt pedig a lelki formámat is „karban” tartja. Hogy ilyen, sorsommal megelégedett ember lehessek és maradhassak még nagyon sokáig.