Alvilág alulnézetből

Azért tartom fontosnak erről a könyvről írni, mert rávilágít az irodalom (egyik) csodájára: arra, hogy egy művészileg kidolgozatlannak tűnő, elnagyolt, túlhajtott mű is tud nagyot ütni. A Bohócbanda ilyen könyv. Mert a felsoroltak mellett valami gáttalan erő, lendület viszi végig az olvasót az első sortól az utolsóig. A regénynek már a pamfletszerű felütése is ígéretes, ráadásul az író már itt, a legelején kifejti ars poeticáját, vitába keveredve az olvasókkal és a kritikusokkal, akik így szólnak hozzá: „Hogy ennek mekkora a pofája! És az a sok három pont! Igen, a sok három pont! Mindenütt! Botrányos! Elrondítja a szép francia nyelvet! Gyalázat! Börtönbe vele!” Majd néhány oldallal arrébb jön a válasz: „Itt kell bevallanom, hogy nagyapám, nevét tekintve Auguste Destouches, maga is retorikus volt, sőt híres retorikatanár a Le Havre-i gimnáziumban 1855 körül.Vagyis van mitől félnem! Mert mi van, ha velem született? (...) Hiszen az ősöm! Merthogy ismerem némileg én is a nyelvet, méghozzá nem is tegnap óta, mint egyesek! (...) A ’szabályaimat’, a ’hatásaimat’, a ’fordulataimat’ már akkor kinyomtam magamból, amikor még pelenkás voltam...
Nem kérek belőlük! Mert beledöglenék! Auguste nagyapám helyesel. Onnét a magasból súg, az égből szól le hozzám...
»Gyermek, csak mondatokat ne!...«
Tudja, hogyan kell beindítani. Én meg beindítom!
Igen, keményen kérlelhetetlen vagyok! Mert ha viszszaesnék a dallamosba!... Három pont!... Tíz!, tizenkét pont! Segítség! És ha kell, akkor semmi! Ilyen vagyok, ilyen!”

Na ilyen a beindítás! Szerinted ezek után le bírod még tenni a könyvet? (A tegezés csak azért, mert az irodalom barátai egymás haverjei is) Nem. Mert sorjáznak a kacagtató, ijesztő, sőt brutális, perverz jelenetek ugyanebben a felkiáltójeles, hárompontos, szaggatott, gurgulázó stílusban.

Az egész egy modern háborús csata leírásával kezdődik, amelyik anynyira hatásos, hogy tán még néhány militaristának is elvenné a kedvét a háborúsditól. De mert Céline-ről van szó, kíméletlenül ironizál: a bombázások, lövöldözések, húscafatok, ömlő vér, jajgatások iszonytató forgatagában, a menekülve túlélni próbáló főhős, tulajdonképpen Céline alteregója, gondol egy ilyet: „Igaz, nekem is zavaros a fejem!... De részeg nem vagyok!... Inni én sose iszom!... Az agyam zavarodott össze... mert a körülmények! Egész egyszerűen! A körülmények némileg túlzásba viszik!”

A könyv eredetileg 1944-ben jelent meg a meghódított Franciaországban. Ennek tudatában talán az idegbeteg hangnem is igazolható: nem az író volt idegbeteg, hanem az, ami majdnem egész Európát fogva tartotta akkoriban. Ez a nácizmus hangneme: félelmetes, arcba mászó, ellentmondást nem tűrő Felkiáltójel!!!! A cselekmény a főhős csavargó, az ő haveri köre és az ő prostijaik londoni mindennapjairól szól. A stílus, a közeg leírása abszolút hiteles: itt alvilági arcok nyomulnak, alvilági nyelven beszélnek, alvilági gondolataik vannak, de mégsem vérszomjas, kíméletlen bűnözőkről olvasunk, hanem lecsúszott emberekről, akik próbálnak életben maradni az őket megvető, idegen társadalomban. Céline nem szépíti, dicsőíti ezt az életformát, hanem nyersen, kíméletlen iróniával megjeleníti.

Figyelmeztetés: amikor elérsz oda, hogy a menekülő főhős felszáll a buszra, hogy elmenjen x-hez, akkor hirtelen vége, becsukhatod a könyvet. Ez volt az utolsó mondat. Hol a többi? Sehol. De mégsem bánkódsz, nem érzed becsapva magad, amiért mintha nem vittek volna végig a történeten. Amit 258 oldalon kaptál, az felért egy folyamatos gyomorszájon vágással. És napok, sőt talán hetek, hónapok múlva is ott üvöltenek a fejedben azok a mondatok! Az a felkiáltászuhatag! Az elvarratlan gondolatok... a folyton meg-megtörő mese... meg a dévaj kacaj... meg a csodálkozás... jé, így is lehet?...

Lehet! De még mennyire!!!! De vigyázat! Csak Céline-nek és a hozzá mérhető művészeknek!
Essen egy-két szó a fordításról is. Franciául ugyan nem tudok, de Szávai János magyarításában nagyon átjön a könyv dühe, valamint szatirikus, ironikus íze, viszont a szlengje egyes helyeken elévültnek hat. Összességében azért a szöveg frissen tartja magát ebből a szempontból is, noha érezhető, hogy valamikor a közeli, semmint a távolabbi jövőben újabb fordításokra lesz szükség, mert semmi sem romlik meg olyan hamar, mint a szleng. Eredetiben még kordokumentumértéke van a hatvan évvel ezelőtti argónak, de más nyelveken ezt folyamatosan frissíteni kell. Persze, ha az emberek mondjuk húsz év múlva is kíváncsiak lesznek még Céline-re.

Louis-Ferdinand Céline: Bohócbanda, Kalligram, 2008, fordította Szávai János