Állandó szakmai készenlétben

Mekkora változást hozott az életében az, hogy a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorává választották?

Nem mondhatni, hogy nagyot. Ennek a magyarázata egyszerű: én már a kezdet kezdetétől úgy kezeltem a magyar egyetem ügyét, mintha mindenem, életem, karrierem ettől függne. Különben sehol nem tudtam és nem is akartam úgy tevékenykedni, hogy maximálisan ne élném bele magam. De visszakanyarodva a kérdésre, egy lényeges változást mégiscsak hozott a tisztség elfoglalása. Újabban nemcsak Marosvásárhelyre terjed ki a figyelmem, hanem az egyetem teljes rendszerére.

Nehéz átfogni? Elvégre egy hálózatos egyetem irányítása sokkal komplexebb kérdéskört jelent.

Eleinte valóban sokan tagadták a hálózatos egyetem létjogosultságát, mondván, hogy az egy helyszínes felsőfokú intézmény működtetése sokkal könnyebb és gazdaságosabb. Ha csak az anyagiakat vesszük figyelembe, meg kell adnunk, hogy igazuk volt. De semmiként nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Székelyföldnek óriási szüksége volt egy olyan egyetemre, amely egyrészt értelmiségieket termel, másrészt megtartja ezeket az értékeket a régiónak. Az, hogy manapság a székelységben mindenki felnéz erre az intézményre, nemcsak a Sapientia számára jelent óriási tőkét, hanem a régió lakóinak is előnyére válik. Lehet, hogy tíz-húsz-harminc vagy száz év múlva eljön az ideje annak, hogy Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában három, egymástól független egyetem működjék. Addig azonban egységes egyetemben és rendszerben kell gondolkodnunk, amely hálózati jellegétől fogva értéket kölcsönöz a régiónak.

Elvállalni egy kibontakozási és fejlesztési fázisban lévő egyetem vezetését, kétségtelenül sok lemondással jár. Miként éli meg ezt Dávid László, a tudományos kutató?

Nehezen, hisz életem nagy részét a család és a szakma határozta meg. Utóbbi sajnos háttérbe szorult, mert az egyetem vezetése egész embert igényel. Aki egyszer már átélte az alkotás örömét, annak kimondhatatlan hiányérzetet jelent a szakmai gyakorlat takaréklángra helyezése. Főként akkor, ha az ember fiatalnak és erősnek érzi magát ahhoz, hogy egy íróasztal mögött, akták közt roskadjon. Én már megértem azt, hogy egy bizonyos elmélet kidolgozását kénytelen voltam elhalasztani, és csak évekkel később döbbentem rá, hogy időközben mások megelőztek. Hiába az ötlet, a kutatás, a cikkírás, ha egyszer kiszálltál ebből a szerelvényből, utólag nehezen kapaszkodsz vissza, és kénytelen vagy elfogadni, hogy az idő nem neked dolgozik. Viszont örök optimistaként hiszem, hogy a Sapientia életében hamarosan bekövetkezik az az időszak, amikor már nyugodt hangulatban tudunk kutatni. A múlt rendszerben, kezdő tanárként már megtapasztaltam, mit jelent az, amikor minden csütörtökön délután 1 és 3 óra között odatettek minket „feltalálni”. A legjobb ötletek akkor jönnek, amikor nem is számítasz rá. De aranyszabály, hogy légy felkészülve, figyelj fel az újra, és tudjál jó kérdéseket feltenni!

A diákjaitól is szokott tanulni?

Természetesen. El is szoktam mondani nekik, hogy minden tanárnak tisztában kell lennie azzal, hogy diákjai közül mindig akad legalább egy, aki okosabb és ügyesebb nála, és aki többre viszi majd. Ha egy pedagógus nem így gondolkodik, akkor szerintem inkább hagyjon fel a szakmával!

Kétségtelenül egyre több a kiváló teljesítményt nyújtó diák, de ezzel talán még nem nevezhető sikeresnek az oktatási és nevelési rendszer. Nem oktatunk túl sokat? Vagy: nem nevelünk túl keveset?

Egy oktatási rendszer az én megítélésemben nem attól sikeres, hogy kitermel néhány zsenit, hanem attól, hogy a többség számára a tudás megszerzését élvezetté teszi, nem pedig kötelességgé. Az lenne a szerencsés, ha a diák képes lenne önállóan gondolkodni és tanulni, kérdezni és a tanáraival együttműködni. Tudatosítanunk kellene minden tanerővel, hogy a személyes foglalkozást, törődést semmi nem helyettesíti. A diáknak nemcsak tanulni, hanem kérdést feltenni is joga van, erre meg a tanárnak kötelessége válaszolni. Sajnálattal tapasztalom, hogy a hazai társadalom még nem döbbent rá, hogy tulajdonképpen mennyit is veszít a jelenlegi követelményi rendszerrel.

A Sapientiánál mennyire sikerül kiköszörülni ezt a csorbát?

Bárki, aki beteszi ide a lábát, könynyen megállapíthatja, hogy ez az egyetem próbál foglalkozni a hallgatóival. De mondok valami mást: ott vannak a műszaki laborok meg azok felszerelése. Egy részét Hollandiából kaptuk ajándékba, a másik részét megvásárolhattuk volna. A tanárok viszont másként döntöttek: diákok bevonásával sok mindent önmaguk, saját kezűleg készítettek el. Ennek manapság – amikor az üzletben bármit megvásárolhatsz készen is – óriási jelentősége van. A figyelemre méltó eredmények mindig úgy születnek, hogy valaki elkezd szabadon és jó kedvvel foglalkozni a kiválasztott területtel. Aztán munkája előbb-utóbb szinte mindig meghozza a gyümölcsét. Nincs is nagyobb élmény annál, mint amikor az általad alkotott szerkentyű vagy az első önálló számítógépes programod működni kezd.

Az aggasztó demográfiai adatok, a gombamód elszaporodott egyetemek, főiskolák kegyetlen harcot vetítenek elő a Sapientia számára is. Az ön egyik feladata, hogy a kiéleződő versenyhelyzetben is egészséges kapcsolat fenntartására törekedjék a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel. Nehéz feladat ez?

Már többször hangsúlyoztam, hogy a Sapientia nem egyik vagy másik egyetem ellenében jött létre, hanem annak kiegészítéseként. Ezt mindenkinek el kell fogadnia, még azoknak is, akik tagadják, hogy a romániai magyar felsőoktatásban nem voltak hiányszakmák. Természetesnek tartom azt is, hogy egyre keményebb harcot kell megvívnunk a diákokért. De ezt semmiként nem hatalmi eszközökkel kell megtennünk. Az egészséges versengés azt jelenti, hogy próbálj meg valamivel többet nyújtani, mint a vetélytársad. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a bolognai folyamatnak van egy jó oldala is: az egyetemek közötti átjárhatóság biztosítása. A lehető legtermészetesebbnek tartom, hogy az elkövetkezendőkben a sapientiás diák egy félévre átmegy a Babeş–Bolyaira, majd megpályázik egy külföldi ösztöndíjat, és ott folytatja. Végül meg hazatér, és hazahozza azt a tudást és tapasztalatot, melyet más egyetemeken szerzett. Ha ezt a lehetőséget mindannyian felismerjük, akkor nem vetélytársai, hanem segítő partnerei leszünk egymásnak.

Ez így jól hangzik, de milyen elképzelést, stratégiát dolgoztak ki arra, hogy az egyetem elvégzése után a sapientiás diákok nagyobb arányban válasszák szülőföldjüket, mint például a Magyarországot elözönlő, végzett orvostanhallgatók?

Lasszóval vagy kényszerintézkedésekkel senkit nem lehet itthon tartani. Azt viszont lehet érzékeltetni a diákkal, hogy tudására itthon is nagy szükség van. Egyértelmű, hogy mindenki jobban érzi magát itthon, amennyiben elképzelt jövőjének reális alapja is van. Én hiszem azt, hogy az elkövetkezendő tíz évben már ugyanazt a feltételrendszert és ugyanazt az életet tudjuk biztosítani fiataljainknak itt, mint szinte bárhol a világon.

Az intézmény által örökölt – úgymond hagyományos –, Kolozsvár és Marosvásárhely közötti rivalizálás kezelése sem lehet egyszerű feladat.

Valóban nagyon nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy ne az ellentéteket és ne a bizalmatlanságot váltsuk ki egymásból. Azt meg be kell látnunk, hogy a bizalmatlanság már a kezdet kezdetétől az egyik fájó problémánk. Talán azért, mert a Sapientia nem fentről modellezett egyetem, hanem civil kezdeményezések heterogén összegzéseként jött létre. Viszont büszke vagyok arra, hogy az intézmény valamennyi szakja köthető valakihez vagy valakikhez. Mivel, ismétlem, teljes rendszerben gondolkodom, és számomra minden szak és minden helyszín egyformán fontos, úgy érzem, nem állunk távol a kérdés megoldásától.

Dávid László

1956-ban született Csíkszeredában. 1981-ben szerez diplomát Temesváron a Traian Vuia Egyetem automatizálás és számítástechnika szakán, majd 1997-ben doktori fokozatot Brassóban a Transilvania Egyetemen. Tagja a Magyar Professzorok Világtanácsának, a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak, az MTA köztestületének, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Erdélyi Műszaki Tudományos Társaságnak és a Román Automatika és Informatika Társaságnak. Több könyv és számos tudományos cikk szerzője. Részt vett a Sapientia-EMTE megalapításában, a villamosmérnöki tanszék vezetője, majd rektorhelyettes volt. Jelenleg az egyetem rektora