Alkalmi

És akkor integetnek az út szélén, megállok, mégiscsak sok vagyok egyedül magamnak.

Adjon Isten, Csíkba el tetszik-e vinni, el én, úgy látom, én vagyok az üdősebb, tegeződjünk, mondja a vendégem, rendben, szervusz, szervusz, s há’ messze, csak ide né, mondom, Magyarból, kérdi, ja, az autó, nem, rázom a fejem, kölcsön, az enyém a szerelőnél, a lényeg, hogy menjen, mondja, kényelmesen elhelyezkedik, én meg lehalkítom a rádiót, látom, beszélgetni fogunk. Munkába, kérdem, a’, pedig egész nap szedtük a pityókát, hogy a nagyidő előtt béfejezzük, sikerült, majd megszakadtunk, a derekamnak egy hétig annyi, mit nem adnék a jó kád forró fürdőért, sóhajt, hát, az emberiség legnagyobb találmánya a meleg víz, tromfolok rá, istenbizony, bólogat szaporán, csurdig töltöm a kádat, és még utána es eresztek, nem érdekel, mennyibe kerül, nagy élvezet.

Hallgatunk egy sort, egypercnyi néma csönd a meleg víz tiszteletére.

Itt lassítson, mer’ mérnek, szól csendben, csakugyan, kanyarban ravaszul elbújva a rendőrautó, kissé nagyobb tisztelettel nézek útitársamra. Bálok vannak ma éjszaka, mondja magyarázón, szüreti bál, miféle, oszt’ ilyenkor nagy a járkálás, lovasok, autósok, és ezek a mai fiatalok nem állják meg, hogy ne igyanak. Egy szemperc alatt kész is a baj.

Az jó, bálozni, mondom óvatosan, szépek is így a fiatalok, népviseletben, helyesel, bár nálunk majdnem elmaradt, mert Laji bá nem akarta odaadni az onokának a lovat, nehogy kifáradjon pityókaszedésre, de csak meggyőzték, no, oszt felvonultak, danoltak, meghítták a románokat es. Románokat, vonom fel egy kissé a szemöldökömet, emberek vagyunk mindanynyian, nem, kérdi, nem támadóan, de azért helyeslésre vár, nem is az, mondom, csak nem tudtam, hogy szokásban van, hát, nem sűrűn, az biztos, de most hítták őket es, azok meg nem mentek. Miért, nézek rá, nem néz vissza, nem tudom, vonogatja a vállát, van így, hogy konkrétan semmi baj, de mégse, no.

Hát, mondom még óvatosabban, ezekkel a bálokkal nem egyszerű a helyzet, idegenként is beléd kötnek, hát ha még felhorgad valakiben a magyar nagyfene, a’, vigyorodik el, a múltkor is megszúrtak valakit hátulról. Kiment az udvarra pisilni, és valaki hátulról belévágta a bicskát. Azt se látta, hogy ki vót. És hogy métt. Na, erre kijött az egész zsandarméria, policia, még a terrorelhárítók is, én meg felpattantam a színpadra, kikaptam az énekes kezéből a mikrofont, s mondtam, hogy na, most akkor mindenki egyesével szépen elindul az ajtó felé, és mindent kitesz a zsebiből.

Két szemeteszsáknyi bicskát, ólmosbotot, miegymást szedtünk essze, még a falusiak is röhögték. Kérdem az egyik fiútól, aki ott mind hangoskodott, hogy há’ mi van, szalonnázni jöttél a bálba? Vagy hagymát enni? Minek neked akkor a bicska? Erre aszongya, hogy székely ember bicska nélkül csóré. Hogy a ménkű csapna beléjük, isznak, s oszt bicskáznak.

Ilyenek a székelyek, mondok bölcsen, meg kell szokni őket, te honnét? Galac mellől, még kilencvenben jöttem családoslag. Oszt megszoktam itt, el se mennék, az emberekkel sincs baj, csak érteni kell a nyelvükön.

Százhúsz kiló vagyok, ha valaki felemeli a hangját, hát én is felemelem, az asztalt én es tudom csapkodni, ha abból ért.

A fegyvert még soha elő nem vettem munka közben, csap az oldalán lévő pisztolytáskára.

Magyarul itt tanultál meg, kérdem, itt én, kérem is a falusiakat, hogy ne románul szóljanak hezzám, mer’ ha nem gyakorolom, akkor felejtem, oszt’ őrmester uraznak egy feszt, somolyog. Somolygok én is, el tudom képzelni.

Beérkezünk Csíkszeredába, a rendőrség előtt megállok. Isten fizesse, mondja a kezét nyújtva, aztán ha erre jársz, keress meg.