Álblues és egy kis árpapárlat

Ilyen Dave Grohl, a néhai Nirvana dobosa, aki énekes-gitárosként parádézik a Foo Fighters nevű sláger-rock zenekarban, vagy Mark Lanegan, aki a híresen „rosszarcú” Screaming Trees frontembereként vált ismertté, akinek szólókarrierje azonban már az anyazenekar sikereinek idején megkezdődött.

A megboldogult Kurt Cobain haverja összebarátkozott más hírességekkel is (énekelt a Queens Of The Stone Age-ben, a legutóbbi Desert Sessions-lemezeken, az UNKLE-ban vagy a Twilight Singersszel), 2003-ban pedig megalakította új zenekarát. Nagyjából az amerikai folk, az akusztikus és a torzított, már-már Tom Waits-dalokra emlékeztető álblues és a himnikus rock jellemző a banda muzsikájára, a legjobb benne azonban Mark Lanegan sokat megélt, dögös hangja, fenséges előadásmódja. Az összhatás is rokonítható Tom Waits vagy Nick Cave világával: olyan ez a zene, aminek hallatán azt is gondolhatnánk, hogy a zenészek (de főleg az énekes) egy átmulatott éjszaka után vonultak be a stúdióba, majd néhány pohár jeges árpapárlat elfogyasztása után vették fel ezeket a kocsmahangulatú dalokat, melyek világa furcsamód ismerősnek tűnik.

Lanegan sosem volt sztár, és nem is nagyon hiszem, hogy valaha is az lesz. Mintha mindig picit meghúzódna a nagyobb nevek mögött, de ha a dalait halljuk, teljesen érthetetlen, hogy miért nem őt emlegeti a fél világ: bőven rászolgált arra, hogy saját jogon is emlegessék. Nagyobb sikert érdemelt volna a kiváló, kissé szerencsétlenül Bubblegum névre keresztelt 2004-es lemeze vagy a tíz évvel korábbi Whiskey for the Holy Ghost (1994) is.

A néhány napja megjelent, 8 éves kihagyás után felvett Blues Funeral című hetedik albumán is hozza a formáját. Közel sem annyira szomorkás, mint ahogy az a címből következne, és arról sincs szó, hogy hősünk kizárólag bluesdarabokkal rakta tele legújabb korongját. Mark és társai – Josh Homme, Alain Johannes és Martyn LeNobles – egy kissé melankolikus, gazdag hangzású, mindenféle érdekes effekttel teletűzdelt gitárzenét kínálnak, mely – és nem lehet elégszer kiemelni: Lanegan kiváló, reszelős baritonjával együtt – ismét megteremti azt a megfoghatatlan atmoszférát, ami miatt korábban is szeretni lehetett ezt az előadót és zenekarát.

Az első, gépies ütemeken alapuló slágeres nyitódal, a The Gravedigger’s Song a legerősebb dal a lemezen (ezt nyilván az előadó is érezte, klipje is van), de nagyszerű a hat és fél perces Bleeding Muddy Water című, meglepő módon dobgépes, elektronikus alapokra épített kesergő vagy a Gray Goes Black is – mindhárom dal instant felkerülne egy olyan lemezre, melyre kedvenc Lanegan-dalaimat írnám ki.

Többszöri hallgatás után újabb és újabb emlékezetes momentumokat fedezünk fel, ilyen a popos könnyedségében is mély fájdalmat tolmácsoló Harborview Hospital, vagy az akusztikusságával és sejtelmes kórusaival végre tényleg elég bluesos Deep Black Vanishing Train. Az Ode to Sad Disco viszont rendkívül erőltetett (valóban diszkós, a 90-es évek elején „nyomuló” Erasure-ra emlékeztető darab), a Tiny Grain of Truth című, közel nyolcperces darab is nyúzottra sikerült.

Az sem érthető, hogy miért kellett minden dalban dobgépet használni: ehhez a hangulathoz nem mindig passzolnak az elektronikus alapok, így ezért egyértelműen pontlevonás jár. Ettől függetlenül a Blues Funeral egy erős, hangulatos zene, melyet talán egyedül, fülhallgatóval érdemes hallgatni, lehetőleg egy hosszú éjszakai séta alkalmával.

Mark Lanegan Band: Blues Funeral – 4AD Records, 2012. Értékelés az 1–10-es skálán: 8