Aki egy városról nevezte el magát

Rettentően elégedett voltam magammal, minden pontosan a terveim szerint alakult. A nyomozó hiába tudta az igazságot, hiába kérte, hogy hazugságvizsgálóval ellenőrizzék a vallomásomat, ez is csak az én malmomra hajtotta a vizet. Az ügyész szerencsére nem adott engedélyt arra, hogy igazságszérumot adjanak be, erre ugyanis még nem volt példa ebben az országban.

A rendőr újra és újra feltette ugyanazokat a kérdéseket. „Maga követte el ezeket a szörnyűségeket? Maga végezte ki brutálisan azokat a védtelen nőket?” Én meg csak konokul ismételgettem ugyanazt az egyetlen szót. Az nem lehet – rázta a fejét a nyomozó. De igen. Az nem lehet. De igen. Apám nem tűrte, ha hibáztam. Bármilyen apró tévedésem volt, azt katasztrófaként élte meg. Folyton azt hajtogatta, hogy koldus lesz belőlem vagy bűnöző, és hogy ezt nem tudja elviselni.

Már gyermekkoromban eldöntöttem, hogy bosszút állok rajta. Amikor meghalt, vallásos lettem, vasárnaponként eljártam a templomba, a Bibliát olvasgattam. Persze nem azért, hogy biztosítsam a lelki üdvömet, mindössze hinni akartam benne, hogy létezik másvilág, ahonnan apám figyel engem, hogy bosszúm beteljesedhessen. Oly pontosan megterveztem mindent. Koldus nem lett belőlem, hiszen képtelen voltam hibázni, így a város egyik leggazdagabb és legsikeresebb embere lettem, köztiszteletben álló személy.

Titokban mégis csak a bűntények jártak a fejemben, amelyeket azért fogok elkövetni, hogy megtörténjen az, amitől apám a leginkább félt életében. Kegyetlen bűnöző akartam lenni, akinek a neve hallatán az emberek összerezzennek, körözött gonosztevő, aki után a rendőrség és a titkosszolgálat nyomoz. Betöréseket terveztem meg, világra szóló bankrablásokat, kegyetlen gyilkosságokat és még számtalan gaztettet. De képtelen voltam ezek közül egyet is végrehajtani, pedig hányszor lett volna lehetőségem rá, hogy kiraboljak egy dúsgazdag embert, vagy hogy elmetsszek egy hamvas női nyakat.

Így csak egy esélyem maradt, hogy bosszút álljak zsarnok apámon. Besétáltam a rendőrőrsre és közöltem, hogy én vagyok Lemberg, a gyilkos, aki egy városról nevezte el magát. A nyomozó, aki a sorozatgyilkos után nyomozott, persze tudta, hogy amit mondok hazugság. Nem értette, nem is érthette, miért akarok ilyen szörnyű bűntényeket magamra vállalni. Próbált meggyőzni, hogy áruljam el az igazságot, könyörgött és fenyegetőzött, de nem akadályozhatta meg, hogy vallomást tegyek. Végül elérte, hogy hazugságvizsgálót kössenek rám, hátha kiderül, hogy nem mondok igazat.

De én erre is számítottam. Maga követte el ezeket a szörnyűségeket? Maga végezte ki brutálisan azokat a védtelen nőket? – ismételgette konokul ugyanazokat a kérdéseket a kétségbeesett nyomozó. Igen – hajtogattam újra és újra. Az nem lehet – tiltakozott a rendőr. De igen. Az nem lehet. De igen. Most, hogy holnap felakasztanak, végre beteljesedett a bosszúm. Bekövetkezett, amitől apám leginkább rettegett. Az emberek úgy fognak majd emlegetni mint Lemberg, a gyilkos, aki egy városról nevezte el magát.