Ahol nem félnek a félházaktól

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy színész lesz? Vagy amióta csak az eszét tudja?

– Nem, nem, jól meghatározható a pillanat: amikor először nyertem meg a középiskolánk minden évben megrendezett szavalóversenyét. Emlékszem, hogy Ács Tibor, a váradi színház tagja volt a zsűri elnöke. Nagyon jólestek dicsérő, biztató szavai. És természetesen nagyon örültem a jutalmul kapott tizenvalahány könyvnek is. Akkor kezdtem el gyűjtögetni a könyvtáramat. De visszatérve a pályaválasztásra: az érettségi után három hét alatt kellett eldöntenem, hogyan tovább. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha Kolozsváron próbálkozom, mert közelebb van a családomhoz. De nem sikerült a felvételim: nem mentegetni akarom akkori magamat, de az írásbelin továbbjutottam, amikor észrevették, hogy az elveszett személyi igazolványom helyett egy lejárt zöld útlevéllel igazoltam magam. A következő évben aztán már jobban figyeltem ezekre az adminisztratív részletekre, Marosvásárhelyre mentem, és a lányok között elsőnek jutottam be. Nem mondhatom, hogy hiábavalóan telt el az az egy év, mert rengeteget olvastam, aminek aztán a későbbiekben láttam a hasznát. Az iskolában kedvenc tantárgyaim közé tartozott a világirodalom, az olvasást, az irodalmat az iskolában szerettem meg. Olyan megpakolt iszákkal kerültem fel az egyetemre, hogy abból könnyen építkezhettem.

Szabó Enikő
1976. július 4-én született Nagyszalontán, a közeli Mezőbajon nevelkedett, 1995-ben érettségizett a nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnáziumban, 2000-ben végezte el a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemet. A Csíki Játékszínben kezdte a pályáját, máig ott játszik, közben két évig volt a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja. Hunyadi László-díjas színművész.

– Kik voltak a színművészetin azok a színházi alkotók, akikre mesterként gondol vissza?

– Farkas Ibolya volt az osztályvezető tanárunk, és olyan egyéniségek tanítottak, mint Lohinszky Loránd, Tarr László, Ferenczy István, illetve a rendezők közül Bocsárdi László mester, aki harmadéven rendezett nálunk. Itt szeretném elmondani, milyen nagyszerű előadásokat láttunk főiskolásként, a legmaradandóbbak talán Musset Lorenzaccio című darabja Victor Ioan Frunză rendezésében és a Tompa Gábor rendezte Gombrowicz-darab, az Operett. Egyébként nekünk még kötelező volt megnézni az előadásokat olyannyira, hogy aztán kikérdeztek a tanáraink, mégpedig jó alaposan.

– És egymástól, vagyis a kollégáktól nem tanultak ezt-azt a mesterségből? Vagy az afféle vak vezet világtalant lett volna?

– Kollégáim közül kiemelném a Schilling Árpád vezette volt Krétakör-tag Katona Lászlót, illetve Kozma Attilát : ők mintha érettebbek, tapasztaltabbak lettek volna, szakmai téren, sok mindent elleshettem tőlük.

– S amikor a színházválasztásra került a sor, hogy került képbe a Csíki Játékszín? Egy alföldi ifjú hölgy a „rengetegben\"?

– A színházak vezetői ott voltak, amikor választanunk kellett. Engem hívtak Temesvárra is, Nagyváradra is, Sepsiszentgyörgyre már harmadéven le akartak szerződtetni – mégis Csíkszeredát választottam. Talán azért, mert akkor indult a színház, akkor alakult a társulat, vagyis tulajdonképpen mindannyian újak voltunk, nem egy rég bejáratott hangulathoz, már jól összeszokott társulathoz kellett igazodnom. Tény, hogy a Csíki Játékszínnek alapító tagja vagyok.

– A színházalapítás hősies vállalkozás bárhol, de egy olyan városban, ahol állandó társulat – tudtommal – azelőtt nem volt ugyan, viszont épp ezért a többi színháznak elsődleges turnécélpontja lett, mennyire tűnt nehéz feladatnak a különböző igények és elvárások kielégítése?

– Ritkán beszélnek róla, pedig a mai napig a legnagyobb nézőbázisa, mondhatnám mamutközönsége a mi színházunknak van. Annak idején már nagyon várták az állandó színház létrejöttét, a város saját társulatát, úgyhogy gondolom, ezért sem véletlen, hogy a tizenkét bérletes előadásunkat az elmúlt évadban tizeháromezren látták. És ezek „csak\" a nagytermi, bérletes előadások, a kamaraterem és a turnék nézőszámát nem is számoltam ide. Büszkék is vagyunk rá mindannyian, hogy nálunk sosem kell félnünk a félházaktól. A színházalapító Hunyadi László emlékére elnevezett kamaratermi, valamint a szabad- és a gyermekelőadásokkal együtt volt olyan év, hogy többet játszottunk, mint ahány nap volt egy-egy csúcshónapban, januárban, februárban és  májusban, amikor hagyományosan mindig a legnagyobb a nézőszám. Cserebérlet-kapcsolataink is vannak: a kezdetek kezdetén – Parászka Miklós személye révén – „szimbiózisban\" voltunk a szatmári színházzal, mostanában viszont inkább a sepsiszentgyörgyi társulat jön hozzánk, legutóbb Tamási Énekes madárja alapján készült A csoda című darabot hozták el, gyakran jön a vásárhelyi Yorick Studió, a gyergyói Figura Studió, de például váradi vagy temesvári előadást szinte soha nem látunk. Igaz, hogy gond van a teremmel, mivel eredetileg kultúrház volt, és nincs zsinórpadlás. Talán ezért maradnak el a nagyobb, távolabbi színházak turnéi, esetleg az anyagiak miatt, nem tudom, de nekem nagyon hiányzik, hogy nem ismerhetjük meg folyamatosan a kollégák munkáját. Mi egyébként repertoárszínház vagyunk, mindent játszunk, és hangsúlyoznám a mindent, mert nem egyszer előfordult, hogy operettszínháznak mondtak bennünket. A legjobb ellenérvem, hogy jómagam tizenkét éve sok műfajban játszottam, de operettben egyszer sem. És nem azért, mert sem primadonna-, sem szubrettalkat nem vagyok, hanem mert bőven volt más előadásokban feladatom.

– Mielőtt a szerepekről, esetleges szerepálmokról kérdezném, szeretném tudni, vannak-e kedvenc rendezői, illetve elmondhatja-e Szabó Enikő, hogy egyik vagy másik rendező őbenne gondolkodik?

– Mesteremnek tekintem Victor Ioan Frunzát. Egyrészt, mert nagyon sokat tanulhatok tőle, másrészt mert abszolút partnernek tekinti a színészt. Ugyanakkor azért is, mert rendezői projektjeiben a kortárs magyar darabok fontos helyet foglalnak el. Ars poeticájához tartozik a kultúrák közti átjárhatóság: ő rendezett a legtöbbet magyar színházban, Magyarországon is, velem pedig egy érdekes kísérletet is „végrehajtott\": Egresy Zoltán Június című darabjának főszerepére, Rea eljátszására engem hívott meg Temesvárra, és amikor ugyanezt a darabot a vásárhelyi román tagozaton is megrendezte, akkor is engem kért fel. Elsőre meginogtam egy kicsit, nagy kihívásnak tartottam, de Frunză egyetlen utasítása eligazított, és én belevágtam. Azt mondta, hogy ne játszszam a román szöveget, ne a szavak megformálására koncentráljak, beszéljek abszolút természetesen. Nagy tapasztalat volt számomra ez a lehetőség, aminek a lényege, hogy románul is ugyanúgy kell megközelíteni a szerepet. Büszke vagyok rá, hogy benne lehetek Frunză szűk, első lehetőségként „beugró\" listájában. Első közös munkánk Wedekind szimbolista darabja, a Kék madár volt, én játszottam az Éjszakát, és valószínűleg neki is tetszett az, ahogy sikerült megoldanom, ha felkerültem az említett listára.

– És akkor elérkeztünk a szerepekhez: már említette, hogy nagyon változatos feladatai voltak, de kimaradt-e valami? Magyarán vannak-e, s ha igen, akkor valóra válthatók-e a szerepálmai?

– Gondolom, előbb kedvenc szerzőimről kellene „értekeznem\", de félek, hogy egyik-másik  kimaradna, azt pedig nem akarnám. Szóval szeretem Madáchot, Shakespeare-t, Pirandellót, Brechtet, Peter Weisst, Bulgakovot, Csehovot, Moliere-t, Tasnádit, Ionescót... Vagyis mindenkit, akinek a darabjaiban játszhattam, illetve remélem, hogy játszhatom a jövőben. Érdekességként említeném meg, hogy már a legelején idősebb nőket (is) alakítottam, mivel nem volt idősebb színésznő a társulatnál. Az eddigi szerepeim sorában azért van a sok -né: Perelláné (Pirandello), Capuletné (Shakespeare), Blondinné (Tasnádi: Finito), Muskátné (Molnár Ferenc: Liliom), Sára (Kierkegaard alapján Ábrahám és Izsák), Jang asszony (Brecht). De nagyon kedves szerepem volt Zeitel a Hegedűs a háztetőnben vagy Madeleine Béjart, a legújabb  szerepem Bulgakov a Képmutatók cselszövésében. De a gyerekdarabokban játszottam én copfos kis ugrifüles leánykákat is, úgyhogy nincs miért panaszkodnom. Sőt! És a szerepálmom?! Nem igazán van, de ha fontos, hogy mégis mondjak bár egyet, akkor nagyon szívesen eljátszanám Brecht Szecsuáni jólélek című darabjában Sente Suitát. Azt javasolnám, maradjunk inkább annyiban, hogy minden szerepet, amit rám osztanak, jó szerepnek tartok.

– Már kérdeztem ugyan, de választ nem kaptam: nem volt-e szokatlan az alföldön felnőttnek a hegyek közti zord idő-, illetve a biharitól merőben különböző nyelvjárás?

– Egy-két évig kicsit furcsák voltak a mi otthoni beszédünktől többé vagy kevésbé eltérő nyelvjárások és a szokatlanul nagy hideg. Sokszor rácsodálkoztam, hogy Csíkban még alig lehetett látni az apró rügyeket, Biharban pedig már el is virágzott például a gesztenye. De mostanában már nincs ez a nagy különbség, nem is tudom, ennyire megváltozott volna az időjárás? Vagy az én számomra közeledett ennyire az itthon és az otthon fogalma egymáshoz? Valószínűleg ez utóbbi történt – és ez természetes is,  ennyi idő elteltével!