„Haditurista” huszáraink

Az 1750-től számított 81 esztendő alatt – ez áll az életrajzában – a Habsburg Birodalom 22 háborújában harcolt a poroszok, az oroszok, a törökök, végül pedig a franciák ellen. Európa bejárásának, a „haditurizmusnak\" az első jelentős állomása Berlin volt, 1757 októberében. Hősünk Hadik András „kiránduló\" huszáraival érkezett oda, elég udvariatlanul, be sem jelentkezve, így még idegenvezetőt sem kaphattak a burkus királytól.

És hogy utána keresztül-kasul Európában merre is barangolt még Skultéty László többször is nevet változtató, de végül is ugyanazon huszárezrede, az a világelső kornétás (zászlótartó) öreg harcosunkról szóló két magyar regényben is olvasható. Legújabban pedig két szlovák könyvben. Mert ahogy egyazon huszárezred különböző neveken szerepel Mária Terézia, II. József, II. Lipót majd Ferenc császár idejében, úgy változtatott később – nem nevet, hanem – országot a „vén zászlótartó\" születési és nyughelye is. 1918 után Hegyesmajtény Szlovákiában, Arad pedig Romániában találta magát. Az utódállamok pedig sok mindenen osztozkodtak, a hajdani jelesek „elosztása\" mindmáig az egyik legkeményebb diónak számít.

De addig is, amíg a Skultéty kihantolása nyomán kerekedett nemzetközi csetepatéban eldöntik a történészek, hogy melyik félnek áll a zászló (ha eldönthetik egyáltalán), emlékezzünk meg Skultéty néhány híresebb huszártársáról a napóleoni idők „haditurizmusának\" szerteágazó ösvényein. Mert igaz ugyan, hogy a Guiness-rekordok könyve újabb korok találmánya, de a kissé szerényebben hangzó „leg\"-eket már a XVIII. és a XIX. század fordulóján is előszeretettel tartották számon. A napóleoni háborúk a csúcspontot jelentették a magyar huszárság történetében, nem csoda, hogy a leghíresebb huszárkarriereket is ebben a korban futották be.

A legvitézebb huszár címet például Simonyi József érdemelte ki, aki fiatalon és legalul kezdte, majd az óbesterségig (ezredparancsnokságig) vitte. Barangolásait, szerte Európában párjukat ritkító haditetteit Jókai Mór hosszabb elbeszélésében is nyomon követhetjük (kissé prózaibb és ellentmondásosabb életpályáját pedig a Wikipédia szócikkében). A legkeményebb fejű huszárnak, Mecséry Dánielnek egy kardcsapás a fél fülét is levágta, többször is betört koponyáján pedig az arasznyi hegek lovascsaták karddal vívott párviadalaira emlékeztettek. Mecséry is szép karriert futott be, közhuszárból a tábornokságig vitte.

Horváth Nepomuk János viszont a katonai ranglétrán nem emelkedett éppen ilyen magasra. Ő is legalul kezdte, és a kapitányságig vitte, önálló századparancsnok volt. Ebben a minőségében bízták meg egy, ha nem is harci, de annál különlegesebb feladattal. Huszárjainknak a Napóleon fogságából hazatérő VII. Piusz pápát kellett hazakísérniük 1813-ban, Svájcból Rómába vissza. Az Alpok hófödte tájain a magyar huszárok saját köpönyegeiket is ráterítették az idős és fázékony egyházfőre. Amiért aztán a hála és az elismerés sem maradt el. János vitézünk a pápai állam legmagasabb kitüntetését kapta, továbbá a Szent György-rend lovagjává ütötték, és olajba festett lovasképe mindmáig megtekinthető a vatikáni könyvtár egyik falán.

Persze nem ez volt Horváth Nepomuki János egyetlen magas kitüntetése. Már az első marengói csata után, amikor saját testével védelmezte a tábornokát, az ezüst vitézségi érmet tűzték a mellére. Élete legnagyobb elismerését viszont csak röviddel halála előtt kapta, amikor Petőfi Sándor elbeszélő költeménye megjelent. A ráckeveiek, ahol született és ahol nyugszik is, egész sor hasonlósággal esküsznek rá, hogy Petőfi Sándor hősének a modellje éppen ő volt. Nagy becsben tartott síremléke idegenforgalmi branddé vált, és napjaink hadituristái is nagy számban felkeresik. Hogy joggal vagy sem, eldönteni nem a mi dolgunk. Huszár volt, János volt, vitéz volt, de Horváth és Nepomuki, biztosan nem Háry.

Krajnik-Nagy Károly