„Brazilul” élnek a paulista magyarok

São Paulo Brazília és egyúttal egész Dél-Amerika legnagyobb metropolisza. Szent Pál városa az elmúlt évtizedek során, leginkább az utóbbi száz évben sokakat vonzott Európából a jobb megélhetés, a hozzáértő szakembereknek kijáró megbecsülés miatt. Nem véletlen, hogy a hosszú tengerentúli hajóútra vállalkozó, a világháborúk utáni helyzet, valamint az ötvenhatos megtorlások elől Brazíliába menekülő, esetleg csupán a jobb szerencsében bízó magyarok legfőbb letelepedési célpontja lett. Egyébként a legrégebbi, mára már kiöregedett magyar közösség Jaraguá do Sulban jött létre, és kevesen bár, de élnek magyarok Rióban és Fortalezában is, ahol a munkájuk vagy éppenséggel élettársuk miatt telepedtek le.

Ajánlatos „biztonsági sebességre” kapcsolni

Mára São Paulo a környékével együtt közel húszmilliós világvárossá nőtte ki magát, ahol a lakók párhuzamos világokban élnek. Magamfajta ember csak olyan közterületre, például parkba látogathat el, ahol kerítés van, őr és váratlanul felbukkanó, ide-oda cirkáló rendőrautó. Ahol mindez nem adatik meg, oda egyáltalán nem tanácsos ellátogatni. A kerítés nélküli parkokban megbízhatatlan külsejű emberek, sátrakban vegetálók (nekik már nem jutott hely a favelákban, a nyomornegyedekben), koldulásra vagy portyázó lopásra berendezkedők kapnak helyet.

Egyébként Dél-Amerikában a helybéliek is úgy élnek, hogy amikor zsúfoltabb, bizonytalanabb helyen járnak, akkor tudatosan „biztonsági sebességre váltanak”. Azaz jobban odafigyelnek a környezetükre, zsebeikre, leellenőrzik táskájuk cipzárját, és azt jobban magukhoz szorítják. Megfigyelésem szerint a kis hátizsákot hordók közül minden nyolc-tizedik személy nem a hátán hordja a hátizsákot, hanem a mellén. Azaz tanácsosnak látta „mellzsákra” átváltani. Amiként az üvegvitrinek már régóta kimentek a divatból, helyettük vasfalak, fémrácsok jelentik a valóságot. Az autót csak kerítéssel körbehatárolt parkolóban tanácsos hagyni, a lakóház előtt pedig kétszeres védőkerítés az optimális.

Nos ilyen körülmények között élik mindennapjaikat a São Pauló-i magyarok is, a paulista magyarok. (Amiként a riói lakos gyűjtőneve carioca, azonképpen a Szent Pál városában lakók paulistánóknak nevezik önmagukat, míg a São Paulo államban élők gyűjtőneve: paulista.) Ők ma már elsősorban paulistánók, paulisták. Portugálul beszélnek ,és a helybéliekkel közös környezetben élnek, mindemellett azért – másodlagosan bár – többé-kevésbé vallják magyarságukat, legalábbis magyar származásukat. Mintha mi úgy lennénk marosvásárhelyi, kolozsvári, szatmárnémeti magyarok, hogy elsősorban a város polgárainak a közösségéhez tartozunk, és csak sokkal kisebb mértékben éljük meg magyarságunkat. Mindebből az következik, hogy az új nemzedékek számára már nem a trianoni fájdalom vagy mondjuk a magyar nyelv szépségeinek a tudatosítása a vonzó identitásuk megőrzése érdekében, hanem olyan magyar értékek felmutatása és gyakorlása, mint például a néptánc.

Transzszilván sas a tűzfalon

Rua Gomes de Carvalho 823, Vila Olimpia kerület – ez a Magyar Ház címe. Taxival érkeztem meg ide egy vasárnap délután. Női sofőrre esett a választásom, igyekeztem jobban megbízni benne, bár tévedésből vagy tíz reállal nagyobb viteldíj reményében először az 1823-as számnál akart letenni. Végül is szimpatikus lett volna számomra nagy nemzeti költőnk, Petőfi Sándor születésének évszáma, mégsem hagytam magam. A felesleges kocsikázás pluszköltségét pedig megfeleztük.
Egyszerű fehér házon piros-fehér-zöld házszám: 823. Az udvarra görgős vasszerkezet eltolásával lehet bejutni. A teljesen zárt udvaron néhány asztal székekkel, ahol fokhagyma nélküli magyar lángost lehet elmajszolni igazi Heineken sör társaságában. A szerény vendéglátóipari egység, a Kalocsai Falatozó a csak portugálul beszélő kiszolgálója által mégiscsak „hoz valamit a házhoz”.

De nemcsak a pincérhez vezet az út, hanem a kis ház társalgójába és könyvtártermébe, a nagyterembe, vagy fém csigalépcsőn fel az emeleti vendégszobába (az ágy felett Szent István-tabló ígér könnyű álmot) és a különböző foglalkozásoknak otthont nyújtó két terembe. A szomszédos ház udvarra néző tűzfalán bárki számára jól észrevehető módon ott büszkélkedik az erdélyi címer, a transzszilván sas, a nagyterem felett pedig a felirat: Erdélyi terem. Annak idején, 1986-ban a brazíliai magyar mágnás és keményvonalas jogvédő, Zolcsák István ezzel a feltétellel támogatta anyagilag a Magyar Ház hátsó kibővítését.

Az Erdélyi teremből csizmák csattogása, kurjantgatások hallatszanak ki zenedobozból sugárzott rigmusok kíséretében: „Elvesztettem a rózsámat,/ Most megyek keresni.” A kicsik próbáját követően immár a nagyok, a Pántlika néptáncegyüttes tagjai próbálnak. Most éppen öt pár és két lány. Amíg ők izzadnak, addig Saurer Ingrid Margittal, a rendszeres tavaszi (szeptember végi) magyar bálok bálanyjával beszélgetek, aki lányát és kisunokáját kísérte el a Magyar Házba. 1945-ben kisgyermekként érkezett a szüleivel együtt São Paulóba, ahol később a magyar élet meghatározó egyénisége lett. Névjegykártyáján ez áll: Liga das Senhoras Húngaras de São Paulo, presidente.

A nőszövetségi elnöknői feladatok ellátása, különböző szeretetszolgálati ténykedések mellett a Segélyegylet által szervezett Szent István-bál lebonyolítása körül segédkezik. Ez az egyik legnagyobb közösségi esemény, amelyen két-háromszázan vesznek részt, közöttük követségek, más egyesületek meghívottjai is. Idén két kislánynak az első bálozására kerül sor (régebben nyolc-tízen voltak átlagosan), egyikük éppen az unokája, Alexandra Karolina.

Egyébként São Paulóban a magyar élet a saját öregotthont működtető Segélyegylet, valamint négy egykor meghatározó felekezet: a katolikus, református, evangélikus és zsidó egyház körül szerveződött. Valamikor a bencések hozták létre a Szent Imre Kollégiumot, amely a város egyik előkelő és elismert iskolája – portugál nyelven paulistánó tanulóknak. Mára már csak a római katolikus templomban kerül sor magyar nyelvű istentiszteletre, amelyet a Magyarországról érkezett Ödön Sándor atya tart havi rendszerességgel. Jól működik viszont a Szondi György-cserkészcsapat, valamint két néptánccsoport: a Pántlika és a Zrínyi.

Hobbija a magyarság

„Kedves babám, ha meguntál szeretni...” – éneklik a próbán a táncosok meglehetősen tiszta magyarsággal, majd szünetben csak portugálul beszélnek egymással. Jeszenszky Alexandra harmincas éveiben járó gyermektelen férjes asszony (férje, Kiss Sándor nem tud magyarul), aki a tánccsoport rendkívül aktív tagja. A Pántlika vezetőjével, Pedróval együtt a kiscsoportosok oktatója. Kétszer járt már Erdélyben: hat éve a Nyíregyházán élő öccsével néptáncot, népzenét gyűjtöttek, két éve pedig a gyimesi néptánctáborba is eljutott, ami meghatározó élménynek bizonyult számára.

Ő maga magyar állampolgár, de egyáltalán nem foglalkoztatja az „anyaországba” való áttelepülés kérdése, mint édesapját. Inkább marad a „planeta favelán” (nyomornegyed földgolyó), ahol végül is őket megbecsült polgárokként, szívesen látott „migránsokként” kezelik. Nos ezért nem szavazott a kvótareferendumon. Érthető és elfogadható álláspont. A helyzet azonban sokkal árnyaltabb, amikor elmeséli, hogy egyszer már ő is fegyveres bűnözők „kezébe került”, de szerencsésen megúszta. „Bármit elveszíthetsz, csak te maradj meg!” – szól a Dél-Amerikában kiváltképpen érvényes következtetés, amely amúgy nálunk is megszívlelendő.

Pedro Marques ízig-vérig pau­lis­tanó és paulista magyar. Amint a nevéből is sejthető, Péter édesapja brazil, édesanyja magyar. Számára életében először Trianon az egykori iskolája közelében, az Avenida Paulistán elterülő Parque Trianont jelentette.

Ő egy új nemzedék képviselője, akik közül már nem mindenki tud magyarul, és aki igen, az csak módjával és jellegzetes hanglejtéssel.  A nyelv megőrzését már csak részben táplálja a még élő ősök magyar nyelvismerete. Jelentős forrás a cserkészet, ahol kötelező a magyar nyelv használata, de emellett új lehetőségek is léteznek. Mint a magyar állam által támogatott Kőrösi Csoma Sándor-programban ide kerülő fiatalokkal való közös tevékenységek vagy magyar nyelv és kultúra tanfolyamra való beiratkozás São Paulo egyetemén.

A táncpróba után sorra kerülő beszélgetésünk alkalmával Pedro bevallja, hogy ma is jól emlékszik, amikor kilencéves korában először járt Magyarországon, és rosszul érezte magát, mivel akkoriban egyáltalán nem beszélt magyarul. Ezután mindjárt elkezdte a népi táncot, huszonhat esztendeje az életének a meghatározó része. Vegyészmérnökként egy cégnél dolgozik, ez biztosítja a megélhetését, miközben legfőbb hobbija a tánc, a zene, a magyarság. Sokat foglalkozik velük, mert „nagyon szeretünk és élvezünk”. Lelkes és ügyszerető hozzáállásának köszönhető hát, hogy négy éve a paulista magyarok kulturális-szociális életét kiteljesítő Magyar Ház elnöke.

Kapaszkodnak a sajátos magyar értékekbe

Bár erdélyi származásúak is élnek Szent Pál városában, Erdélyt elsősorban a néptánc és a népzene testesíti meg. „Mindig táncoltunk erdélyi táncokat. Számunkra ez Erdély” – vallja Pedro. Az erdélyi néptáncok „nagykövetei” ők, amikor különböző dél-amerikai vagy egyéb helyszíneken lépnek fel. Kétévente Buenos Airesben, Montevideóban vagy éppen São Paulóban gyűlnek össze az argentínai, brazíliai és uruguayi magyar tánccsoportok, de nemzetközi fesztiválokra is eljutnak, ahol az egyetemes magyar népzenét és azon belül az erdélyi táncot közvetítik. Nemrég a Magyarok Brazíliában című konferencián léptek fel, amelynek díszmeghívottja volt az olimpiai megnyitóünnepségre Brazíliába érkező Áder János köztársasági elnök. Most pedig a – paulista – japánok által szervezett nemzetközi néptánctalálkozóra készülnek. (São Paulóban él a legnépesebb, Japánon kívüli japán közösség. Ezért már azon sem csodálkozhatunk, hogy a Magyar Ház egyetlen állandó alkalmazásban lévő mindenese japán nő, sőt São Paulóban, a református magyar egyházközség címe felett – nyilván nem lelkészi minőségében – az alábbi név olvasható: Orlando Nakamura.)

A kilencvenes évek elején, az 1992-ben Budapesten rendezett Magyarok Világkongresszusán interjút készítettem Tóth Lászlóval, aki a brazíliai magyarok meghatározó vezető egyénisége volt. (Sajnos néhány éve már nincs az élők sorában. Felesége saját cukrászdát működtet São Paulóban, a Miniont, amely igencsak látogatott a helybéliek körében.) Beszélgetőtársam szerint akkoriban São Paulo államnak mintegy harmincöt-negyvenezer magyar anyanyelvű lakosa lehetett. Jelentős részük elég jól szituált, ami miatt ők már nehezebben tudnának új hazát lelni Magyarországon, „nehezen tudnák megszokni azt az életformát, amelyben a magyarországi középosztály él, hiszen a brazíliai körülmények kényelmesebb életet biztosítanak”. A magyarság lélekszámának és társadalmi szerepének a fokozatos csökkenése, a negyedszázaddal ezelőtti helyzet kapcsán azt vallotta az interjúban: „A leglátogatottabb rendezvényeken is csak néhány száz magyar vesz részt. Ennyi lehet azoknak a magyaroknak a száma, akik még magyarügyben megmozgathatóak. És ők is nagyrészt idősek már. A fiatalok egyre inkább elvesztik kapcsolatukat az anyanyelvvel, és egyre kevésbé tudnak magyarul.” (Magyarok a nagyvilágban, Ablak Kiadó, 1995.)

A paulista magyaroknak kétnyelvű kiadványuk a Híradó (In­formativo da Associaçao Be­ne­ficente Húngara – Brazíliai Magyar Segélyegylet), amelyet főleg a világhálón terjesztenek. Amíg létezett a Dél-Amerikai Magyar Újság, abban is rendszeresen közöltek. Másfél napos ott tartózkodásom során sikerült belelapozgatnom a tetszetős, színes fényképekkel ékesített nyomtatott példányokba, és jobban megismerni megvalósításaikat, élményeiket, gondolataikat, vágyaikat. Saját tapasztalataim által is közelebb kerülve a megértéshez: ma már nem lényeges az, mint egykoron, hogy ki miért jött, és melyik egyesületet képviseli, ma már nem Trianon fájdalma a meghatározó életérzése a paulista magyaroknak, hanem sokkal inkább az egyetemesen is sajátos magyar értékekbe kapaszkodnak a magyar származásúak. Főleg a fiatalok, akik számára az egykori magyar templomok és az általuk működtetett intézmények bűvköre igencsak elhalványult. Annál meghatározóbb jövőképet nyújt a néptánc és a népzene, akárcsak a jó magyar konyha ízvilága. Ők brazilul élnek, elsősorban paulisták, és szeretnék minél boldogabban leélni az életüket. Amelynek meghatározó tényezője lehet magyar származástudatuk táplálása a magyarság körüli ténykedés az önfeledt táncolás és éneklés által. Saját maguk boldogságára, akár környezetük boldogítására.

Amíg vannak olyan fiatalok, akik őszinte örömmel várják hétről hétre a táncpróbákat, ahol magyarul kurjongathatnak, dudorászhatnak, énekelhetnek, addig a paulista magyarok jövőjéről is beszélhetünk.