„… a teljesség legyél te magad”

Az ő centenáriumán is arra gondolok, amire József Attila, Dsida Jenő, Radnóti századik születésnapján: hogy lehet ennyi idős az, aki mindörökké fiatal?! Látom, ahogy az ellendrukkerek máris szólásra emelkednek, és bekiabálják, hogy Weöres közel hetvenhat éves korában hunyt el. Ha a számadatokat nézzük, akkor ez így is van. De a számok nagyon sokszor csalókák. Az ő esetében is. Hogy honnan tudom?! A leghitelesebb tanútól – saját magától. „Amikor még / ember se volt, / páfrány-bokor / fölém hajolt, // apónak hívott / a bokor. / Mikor születtem? / Semmikor. // Két jó marék port / könnyedén / a teremtésből / hoztam én // kóválygó senki, / a nevem / Majtréja, Ámor, / Szerelem, // ős-kezdet óta / itt vagyok, / de a lepkével / meghalok.\"

Bevallom, sokat töprengtem, kimerítően írjak-e, avagy inkább rövid, lírai gondolatokban próbáljam meg összefogni ennek a száz szál gyertyával ünneplő ifjúnak a nagyon gazdag életművét. Mert úgy illene, hogy mindenre kitérjek. De akkor – hirtelenében – legalább egy kismonográfia sikeredne a megemlékezésből. A rövid, lírai gondolatokat pedig megírta ő maga – akkor hát mi legyen?! Próbálom a két szempontot egyeztetni, hátha kialakul belőle valami ésszel érthető/kézzel fogható. S hogy oldjam említett gondomat, olvasgattam közben ezt-azt. Például Határ Győző írásait, mert mintha tudtam volna, hogy jó ismerősök voltak. És ráakadtam a nyolcvanas évek elejéről származó, Vizit című írására. Úgy érzem, hogy ez az írás minden tudományos személyiségkép, mélylélektani elemzés vagy bármi hasonló helyett tökéletesen megrajzolja Weöres Sándor jellemét. Arról szól, amikor Londonban felkeresik Határ Győzőéket, éppen akkor, amikor a rádióban egyórás műsorban következne a verseiből felolvasó Weöres. „Weöres Sándorék jártak nálam, délutáni vendégségbe jöttek. Sanyika nyughatatlan. Fel-felugrál, ide-oda járkál; szipákol. Újságolom nekik, hogy délután ötkor egyórás műsor lesz a rádión: Weöres Sándort hallani – verseket olvas. – Meghallgatjuk, ugye? Azért jöttetek, hogy együtt hallgassuk meg a Mestert?\" De szinte azonnal kiderül, hogy nem azért jöttek. Épp ellenkezőleg, Weöres kitalál különböző bugyuta érveket, amiért el kell az adás előtt menniük. Amíg még illően, felöltözve elmehetnek. „Ketten lassan, röstellkedve, nagy sunyítva: kisereglenek (az arcukra van írva a rossz lelkiismeret megkönnyebbülése. Letudtak. Túladtak rajtam). A rádió szól. Sípol a rövidhullám, nagy nehezen behozza. A hangja felbogárzik – fátyolos szemmel hallgatom. Feleségem észreveszi a megnedvesedést a szemem-sarkában, gyengéden rámripakodik: Ej, hát érdemes? Ezekért? Ilyenekért?! Visszazuhanok, alá – az angol világ gubózó magányába. Elmentek. Micsoda tiszteletlenség. (»Weöres Sándor És Akinek Nem Kell«... Arcátlanság). Nekik? Se ingük se gatyájuk. Elpárologtak. El ők, az istállóját. Nem voltak hajlandók meghallgatni Weöres Sándor országos versmondását az éteren.\"

Igen, ilyen volt Weöres Sándor: olyan szemérmes, hogy az egy költőtől már-már szemérmetlenségnek hat. De van egy könyve, amiben betekintést enged lelkének-szellemének legmélyére: nem a Lónyai Erzsébet „néhai\" költőnő bőrébe bújó Psychére utalok (ami egy külön tanulmányt igényelne), hanem a második világháború végén, 1944–45-ben Csöngére visszavonulva, a bármikor bekövetkezhető végkifejlet tudatában a legnagyobb útra felkészülve összegző, A teljesség felé című gondolatgyűjteményre. „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt-következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.\" A könyv minden szava, mondata egy-egy gyémántrög, nagyon nehezen választottam ki az esetleg legtöbbet elmondó darabot. Választásom szubjektív, nem is lehet más, hisz amióta először elolvastam, azóta vagyok bizonyos abban, hogy a Tíz lépcső József Attila A hetedik című versének törzsébe oltott Tízparancsolatból kisarjadt csodanövény. „Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. / Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. / Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. / Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. / Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. / Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad. / Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. / Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. / Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. / Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.\" Befejezés címen megírja a könyv zárszavát is, nemcsak a benne elmondottakra téve ezzel pontot, de mintegy kitágítva az ajánlást is: ha a bevezető sorokban Hamvas Bélát mint mesterét említi, az utolsó sorokban mondhatni törvényszerűen meg kellett jelennie annak is, akit a mesternél sokkal többre, egész életén át vezérlő fáklyájának tartott – Krisztusnak. „Amit itt olvasol: több mint világnézet és kevesebb mint vallás. Több mint világnézet, mert általa a dolgokat nem valamely irányból látod, hanem közös gyökerüknél tapintod. Kevesebb mint vallás, mert nincs benne szó az isteni misztériumokról, melyekről csak jelképekben lehet beszélni. Nincs benne szó Krisztusról, a testet öltött Istenről, aki szakadatlanul meghal és poklot jár az emberért. Az itt-mondottaknak nem az a rendeltetésük, hogy elhidd őket, hanem hogy igazi lényedre, igazi világodra eszméltessenek.\"

Ám kénytelen vagyok részben ellentmondani magamnak, mivel a teozófiába elmélyülő Weöres némileg egyoldalú kép volna. S bár én döntöttem úgy, hogy ezúttal is a kevesebb talán több volna, nem írtam a Psychéről, A holdbéli csónakosról, a nyelvtörő játékoknak is beillő, csupa zene verseiről. Tudván tudva, hogy a költő túléli az én csőlátásomat, s majd ötven vagy száz év múlva, az akkori évfordulón valaki ki fogja teljesíteni a képet – befejezni mégis a 111 vers című kötetből a 10 humoreszk záró költeményével, a fizikai létnek végső soron fittyet hányó sírverssel fejezném be mondandómat: „(Itt nyugszik W. S.) Mántikaténi katá... Már arcod esőben elolvad, / hűs földben kisimúl csöngei boglya-hajad. / Mit bánod már, hogy sohasem szívleltek a lányok, / tündér sem szeretett, messze szaladt valahány, / hogyha facér lépted vígan kocogott a sikátor / macskafejes kövein: gilkili-gilkili-gunn... / Téged az istenek is tréfájuk végire szántak, / könnyű falat voltál mindig a föld kerekén. / Frászkarikán szánkáz kutyafarka varangyos a banda / híj csóré héláh! Béke legyen porodon!\"