– Magyar, cigány, bolgár és indiai zenével foglalkozik. Tudatosan kutatja ezeknek a népeknek a zenéjét, vagy a véletlen hozta ezeket a találkozásokat?
– Véletlennek indult, aztán később tudatossá vált a kutatás. Mind a bolgár, mind a cigány népzene korán megfogott, már gimnazista korom előtt foglalkoztatott ezeknek a népeknek a zenéje. A cigány népzenét elsősorban Bari Károly és Martin György nyírségi és erdélyi gyűjtéseiből ismerem, a bolgár zenét pedig felvételen hallottam, aztán amikor elutaztam Bulgáriába, mindent megvásároltam, ami egy kicsit is folkos volt. Később bolgárul is kezdtem tanulni. A keleti zenék nagy tengerébe azonban csak a kislábujjamat mártottam bele, ez az indiai, a perzsa és arab zenék tanulmányozását jelenti.

– Milyen fontosabb állomásokat emelne ki énekesi pályafutásából?
– Először is megszülettem – hát ez is kellett hozzá... Aztán  kellettek a szüleim, akik csodálatosan érzékeny emberek, és bár egyikük sem zenész, mindketten vonzódnak a zenéhez. Az, hogy én énekelek, beteljesíti az ő zene iránti vágyukat is. Az anyukám, valószínűleg ebből a vágyból fakadóan, hatévesen elvitt a bagi-muharai néptánccsoportba. Bag egyébként a szülőfalum a Galga mentén, Budapesthez közel. Aztán kezdődött a heti két-három táncpróba, tánctáborok, énekversenyek – így telt a gyerekkorom. A magyar népzene a bőröm alá bújt, bebarázdálta már zsenge gyerekkoromban a lelkemet, és ez lett a zenei anyanyelvem. Aztán Budapesten a Bartók táncegyüttesben folytattam a táncot és a Zurgó együttesben az éneket. A Zurgó kimondottan moldvai zenét játszott, így következtek a gyűjtőutak Moldvába. Ezután jöttek a találkozások a társművészetekkel, például a Laokoón csoportban, amely egy városi fiatalokból álló, városias gondolkodású alkotói csapat. Ez azért fontos, mert én régi paraszti mentalitású családból származom, anyukámnak némi cigány gyökereivel. A Laokoón csoportban találkoztam azzal az újfajta zenei hozzáállással, hogy szabadon írunk szövegeket, meg felhasználunk innen valamit, onnan másvalamit, aztán ötvözzük a saját szájízünk szerint. Úgy gondolom, hogy az alkotói személyiségem a Laokoón csoportban született meg, illetve itt történt a Gryllus Sámuellel való találkozásom. A vele kialakult alkotói kapcsolatnak köszönhetően írtam az Álom, álom kitalálom és a Psyché-produkciókat 2004-ben és 2005-ben. Utána jött a Hólyagcirkusz társulat és a találkozás Szőke Szabolccsal, itt tanultam a jelenlét mesterségét, azt hogy, hogyan kell jelen lenni a színpadon mint énekes. Aztán Sebő Ferenc gyúrt öt éven át; nagyon szigorú volt, de szerettem együtt dolgozni vele. Nála az üzenetátadás művészetét tanultam. Majd Monori Andrással létrehoztuk a Folkestra együttest, illetve később létrehoztam a saját kvintettemet. 2003 nagyon fontos állomás az életemben, mert megjelent az első lemezem Ágról, ágra címmmel, és ekkor kezdődött a szólókoncertek sora is.

– Milyen üzenetre talál rá a különféle népek zenéjében?
– Mindenféle zene hastól hasig terjed, hasból jön, és hasba megy. A zene az ember érzelmeinek a csomópontjaiban születik, és oda is hat, az énekes ennek a lélekútnak a követe, a zene révén tud hidakat, kapcsolatokat létesíteni ember és Isten, illetve ember és ember között. Ez egy nemzetek feletti kapcsolat, mert a zene teszi a maga dolgát, és az ember, az mindenhol ember. Rengeteget járok a világban, és útjaim során azt tapasztaltam, hogy a különféle vidékek népei között külsőségekben – bőrszín, forma, nyelv, kulturális szokások – lehetnek különbözőségek, de az ember lelki életét, érzelmi felépítését tekintve túl nagy különbség nincs sem térben, sem időben. Ebből a szeretetből, ebből a láthatatlan vonalból, ami az én hasamat és a másikét összeköti, és ebből az egységélményből, amit minden koncerten megélek, tudok táplálkozni és dalt írni.

– Nem csak énekel, verset is ír. Milyen hangulat hozza az ihletet a versíráshoz?
– Nagyon változó, hogy egy szöveg mikor tud dallá vagy verssé tömörülni. Leginkább a saját belső útjaimat járom, a félelmeim és a komplexusaim például nagyon fontos források. Nem véletlen az Adieu les complex cím, mert kell nekem az alkotói szabadság, ami nem anarchia, hanem szabályok szigorú rendszere. Sokszor írok úgy is szöveget, hogy egy-egy ember inspirál. Például a gyergyószentmiklósi koncerten is elhangzott két olyan dal, amelyeket egyik barátnőmmel folytatott hosszas és mély beszélgetések ihlettek.

– Mit tart fontosabbnak: énekesként kiteljesedni vagy előadóművészként a kultúrát közvetíteni?
– Ha énekesként kiteljesítem önmagam, akkor tudom a kultúrát közvetíteni. A kultúra nem egy fölöttünk lebegő személytelen dolog. Kultúra az is, hogy milyen tolltartóm van, milyen gyűrűm, hogy mi itt beszélünk – tág értelemben használom a kultúra fogalmát. Úgy gondolom, hogy akkor tudok igazán a kultúra követévé válni, ha saját emberségemet teljesítem ki, és nekem a Jóisten a hangot adta ennek eszközéül. Nagyon örülök, hogy egy időben kiteljesíthetem a saját személyiségemet, de másokhoz is tudok szólni. Olyan témákról énekelek, amelyek mindenkit érintenek, és én a közös érzelmi pontokat keresem.

– Előadásmódjában népdalabbá válik a népdal, játszik a dallamokkal, saját formájára és hasonlatosságára hajlítja azokat, olykor bevonva a közönséget is, mégis megőrizve a dal eredetiségét. Honnan fakad ez az alkotói játékosság?
– Régen is ez történt az egységes közösségekben, nyilván akkor a játék keretei és szabályai mások voltak. Az én játékvágyam a karakteremből adódik. Tulajdonképpen nagy bohóc vagyok; szeretek örülni az életnek, az együttlétnek, az olyan alkalmaknak, ami itt is megtörtént, hogy a végén együtt énekeltük: Hess légy, ne szállj rám... Azon, hogy a dallamokkal hogyan játszhatom, sokat dolgoztam, és ebben nagy szerepe volt a keleti zenék tanulmányozásának. Ennek hatására másként kezelem az időt, például a Madárka, madárka dalban sokkal nagyobb csendeket hagyok, húzom a dalt. Lényegében ezzel tudok hozzátenni a legtöbbet egy-egy dalhoz, és így érhetem el, hogy eljusson az üzenete bárkihez a hallgatóságból. Fontos a játékosság, a szabadság és ezáltal az emberekkel való találkozás.

– Két nagyköveti címmel büszkélkedhet. Mit tett az esélyegyenlőség nagyköveteként, illetve mit tervez tenni a magyar kultúra nagyköveteként?
– Az esélyegyenlőségi nagyköveti kinevezést az elején nem is értettem, aztán gondolkodtam rajta, és ami született belőle, sokkal fontosabb lett, mint reméltem. Cikkeket írtam, levelezéseket folytattam a témáról a barátaimmal. Arra jutottam, hogy az igazi kulcsszavak az esélyegyenlőségben arra vonatkoznak, hogy mi a saját erősségem, amivel a világnak adni tudok, és melyek ehhez az eszközeim? Tehát a kulcsszavak: önismeret, figyelem, kreativitás és szeretet. Továbbmenve ezen az úton, szerveztünk egy álomturnét, melynek során úgynevezett hátrányos helyzetű gyerekeket, fiatalokat kerestünk fel: fogyatékosokat, vakokat, javítóintézetben és börtönben élőket. Mindenhol azzal játszottunk: mi szeretnél lenni, ha nagy leszel. A gyerekek nagyon könnyen álmodnak, és mi erre improvizációkat készítettünk. Ha a gyerek azt mondta fogorvos, erre választhatott egy zenészt, aki játszott egy fogorvos-improvizációt. Ezen aztán nevettünk egy nagyot, de a lényege az volt, hogy született egy gondolat, amire egy zenei improvizáció épült, majd egy egész élet. Nem föltétlenül csatolok angyalszárnyakat, hogy elmenjek a cigánytelepre, és ott majd megváltoztassak valamit, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy ott változtatni kell. Fontos viszont, hogy figyeljünk egymásra, és a bensőnkben vizsgálódjunk, mert abból lehet aztán valami jó. Ezekből a turnékból azt tanultam, hogy merjek gyenge lenni, és ezáltal váltam erősebbé. A magyar kultúra követeként pedig nemcsak a magyar kultúrát akarom közvetíteni, hanem egyfajta lélekkövetté szeretnék válni.

Palya Bea
1976. november 11-én született Makón. Az Apáczai Csere János Gimnázium elvégzése után, 1994-től az ELTE néprajz szakára járt. 2002-ben szerzett diplomát. 1992-től a Zurgó együttes, 1996-tól a Laokoón csoport énekese volt. 1997-től 2002-ig Szőke Szabolcs Hólyagcirkusz Társulatának tagja, időközben pedig 2000-ben Monori Andrással megalapította a világzenei Folkestra együttest. 2002-ben a budapesti Francia Intézet ösztöndíjasaként Párizsban tanult Kakoli Sengupta indiai énekesnél. Hazatérve, 2003-ban megkezdte szólistakarrierjét, 2005-ben pedig megalapította saját együttesét. Sokoldalú előadó, jobbára magyar, cigány és bolgár népzenét ad elő, de közreműködött egyéb műfajokban is. 2002-ben Artisjus-díjas lett, 2007-ben esélyegyenlőség nagykövet, majd a Magyar Kultúra Nagykövete kitüntetést vehette át.