A szerencsés tizenhármas

Amikor már ez is kiderül, jöhet a következő kifogás: elsőfilmes rendező, biztosan a Franciaországba bevándorló grúzok nehéz sorsáról készített szociodrámát. Nos, tévedünk, az csak egy nagyon halvány keret egy letaglózó erejű, feszes thrillerhez.
Már az első fekete-fehér kockák elárulják, hogy itt nem egy szimpla vizsgamunkáról vagy elsőfilmes erőlködésről van szó, hanem a készítők nagyon tudják azt is, hogy mit akarnak, és azt is, hogy a rendelkezésükre álló szűk büdzséből hogyan készítsék el azt. A gyönyörű, kontrasztos, szemcsés, fekete-fehér fényképezés már önmagában is elég lenne az ötvenes-hatvanas évek erőteljesen sivár képi világát visszasíró cinefileknek egy orgazmushoz, de hál’istennek a fiatal franciaországi grúz Géla Babluani nem elégedik meg ezzel.
A történet maga több helyről köszön vissza, de ez a kellőképpen hosszú felvezetésnek és a nívós feldolgozásnak köszönhetően nem zavaró. Egy fiatal, ártatlan grúz bevándorló alkalmi melókból tartja el magát. Cserépbontás közben véletlenül fültanúja lesz néhány érdekes beszélgetésnek. A munkaadója hirtelen halála után pedig egy levél alapján naivul nyomozni kezd, és belekeveredik egy megrázóan durva játékba: férfiak pisztolyokkal titokban körkörös oroszrulettet játszanak, és fogadni lehet a túlélésükre, mint a lóversenyen. Hősünk a tizenhármas versenyszámot kapja, képzelhetjük, ettől mennyire feldobódik. A kibírhatatlan feszültséget a játékosok alkohollal és drogokkal enyhítik.
A rendező a saját testvérét állította főszerepbe, és ez egyáltalán nem volt rossz megoldás. A visszafogott, szűkszavú, csak néha kirobbanó játék nagyszerű kontrasztban van a verseny többi résztvevőjének idegességével, az üvöltözéssel, a káosszal, a félelemmel. Persze nála is eltörik a mécses, de ettől csak beillik majd a többi szereplő közé. Õket meg képzeljük úgy el, mint a Blöff és A ravasz, az agy... gárdáját megötszörözve. Hihetetlen, mennyi jó arcot szedett össze a castingos. A ravasz, látszólag minimalista világítás pedig kihozza az igazi élt ezekből a figurákból.
Nagyon szikár, klausztrofóbiás, férfias, lakonikus, durva világot teremtett Babluani, amely szinte semennyi azonosulást nem követel meg a főszereplővel vagy a történettel, kívülről vagyunk képesek nézni, és mégis izgulni. A feszültség nem a drukkból származik: szinte hitchcocki arányérzékkel halad a rendező a szüszpansszal a végkifejlet felé, ez a nem tolakodó, feszes vágásnak és a sztori/forgatókönyv vonatkozó szeleteinek köszönhető.
A befejezés viszont talán túl egyértelmű, túlságosan megpróbál lekerekíteni. Lehetett volna merészebb, megbírta volna a történet és a főszereplő figura is. Persze egy ilyen zárástól – szerencsére – nem lesz filozofikus vagy didaktikus a film, nem érvénytelenedik el – de nyugodtan abbahagyhatták volna a főszereplő halála előtt.
A hírek szerint a Sundance-nagydíj után ráharaptak a filmre Hollywoodban is, 2008-ra lenne kész a remake-je, ugyanazzal a rendezővel, más csapattal, angolul. Felesleges pénzkidobás, mert ez a film így nagyon ütős és érvényes. Csak reménykedhetünk, hogy nem csacsogó sztárokkal és színesre forgatják. Márpedig, az amerikai filmipart ismerve, ha nem kerül egy merészebb producer kezébe, ez lesz a sorsa.

13 (Tzameti). Francia–grúz, 86 perc. Rendezte és írta: Géla Babluani. Fényképezte: Tariel Meliava. Szereplők: George Babluani, Pascal Bongard, Vania Vilers. Jakab-Benke Tanács